Birkózás: Két nap sírás után jöhet a visszavágás – Szőke Alex

– Miért éppen a birkózás?
– A bátyám motokrosszversenyező, és bár én is kipróbáltam, nem voltam túl tehetséges, a quaddal is rendre fejre álltam – mondta Szőke Alex, akivel a fővárosi Türkiz Étteremben beszélgettünk. – Utána a kisgyerek többségéhez hasonlóan a focival próbálkoztam, az iskolában egész jó csatár voltam. Édesapám viszont jó kapcsolatban volt az ESMTK birkózószakosztályának vezetőjével, ő tanácsolta neki, hogy vigyen le a csarnokba, egy próbát megér. Mivel tetszett, ami ott fogadott, egy ideig párhuzamosan űztem a két sportágat, ám mivel ez a tanulás rovására ment, édesanyám idővel azt kérte, hogy válasszak. Verekedős gyerek voltam, maradt a birkózás.

– Azért a birkózók között az ügyesebb focisták között van?
– Már nem. Idővel a lábaim falábbá alakultak át, már nem vagyok annyira gyors, dinamikus és rugalmas. Amikor edzéseken bemelegítésként focizunk, olykor Cristiano Ronaldónak érzem magam, de máskor kiderül, hogy csak Szőke Alex vagyok. Az ollózástól viszont nem félek, esni jól tudok.

– A kezdeteknél maradva, hány beírást kapott a verekedős gyerek?
– Az biztos, hogy sokáig az intőket és a fekete pontokat gyűjtögettem a piros pontok helyett, de idővel ez is megváltozott. Szerencsére sportiskolába jártam, ahol elnézőbbek voltak a sportolókkal, emellett a szüleimnek is nagyon sokat köszönhetek. Amikor rosszabb jegyeket szereztem, vagy kicsit billegett a léc, édesanyám leült velem tanulni, és a számba rágta a tananyagot. Nagy szerepük van abban, hogy milyen emberré vált az a rossz gyerek... A tőlük látott nevelési mintát szeretném majd átadni a gyerekeimnek.

– Melyek ezek a minták?
– Többnyire hagyták, hogy egyedül járjuk a saját utunkat, és elkövessük a hibákat. Ugyanakkor a bátyámnál és nálam is eljött az a pont, amikor azt mondták, hogy eddig és ne tovább, most ők mondják meg, mit és hogyan kell csinálnunk. Ez a sportra és az azon kívüli életre egyaránt vonatkozott. A birkózást sosem erőltették, ha fájt valamim vagy nem volt kedvem edzésre menni, azt mondták, nyugodtan maradjak otthon. A csarnoktól pedig akkor sem tiltottak el, ha esetleg gyengébb jegyeket vittem haza, tudták, hogy a birkózásban tudom igazán kiélni magam.

– Volt holtpont a pályafutásában?
– A kamaszkorszak elején igen, amikor bejött a képbe a csajozás és a bulizás. Akkor is sportoltam, de megelégedtem a középszinttel. Aztán amikor öt évvel ezelőtt először válogatott lettem, minden megváltozott. Utána is akadtak nehezebb pillanatok, de a szüleim, az edzőim és a pszichológusom segítségével mindegyiken túljutottam.

– Mióta dolgozik pszichológussal?
– Tizenhárom éves korom óta. Eleinte csoportos foglalkozásra jártunk, ott nyilván kevésbé tudtam megnyílni és beszélni az érzéseimről, de tizenhat-tizenhét éves kortól már egyedül voltam. Idővel rájöttem, hogy csak a saját karrieremet nehezítem, ha nem nyílok meg. Eleinte például zavart, ha a középpontban voltam és mindenki engem nézett. Márpedig a versenyeken a döntő idején már csak egy szőnyegen birkóznak, és olyankor minden szempár oda szegeződik. Eleinte ezt nehéz volt kizárni, de amint megnyíltam a pszichológusomnak, hamar leküzdöttük ezt a problémát.

– Az első perctől kiemelkedő tehetség volt, vagy inkább csak egy ígéret a sok közül?
– Eleinte az utóbbi kategóriába tartoztam. Sokat kellett dolgoznom azért, hogy olyan tehetségként könyveljenek el, aki előtt fényes jövő állhat. Az utánpótlásban sok ügyes gyereket látnak az edzők, ám a felnőttmezőnyhöz érve sokan lemorzsolódnak. Emiatt lépésről lépésre kell haladni, sosem szabad túl nagyot ugrani, mindig az adott lehetőséget kell megragadni.

– Mennyire veszi a lelkére, ami a szőnyegen történik?
– Ez is változó, nem mindegy például, hogyan kapok ki. Friss példa az olimpiai bronzmeccs. Nagyon fájt, nagyon haragudtam magamra, sok idő kellett, mire túltettem magam azon a vereségen. Az én gyermeteg hibámból tudott ekkora fölénybe kerülni Michalik, rosszul építettem fel a taktikát. Egyáltalán nem volt jobb a lengyel srác, de rontottam, emiatt nehezen emésztettem meg az elszalasztott lehetőséget. Az októberi vb-döntőben hamarabb túltettem magam a vereségen, mert szoros küzdelemben, ki-ki meccsen nyert az iráni Szaravi, egy rossz védekezés után meg tudott pörgetni. Ott apróságokon múlt az aranyérem, ezen könnyebb volt túllépni. Illetve, mivel olimpiát négyévente rendeznek, nyilván jobban fáj, ha ott elszúr valamit a sportoló.

– Mit csinált az elveszített olimpiai bronzmeccs után?
– Két napig sírtam. Az első öt helyezettet doppingvizsgálatra vitték, könnybe lábadt szemmel vártam a soromra. Az aranyérmet szerző Lőrincz Tamásnak épp akkor volt az eredményhirdetése, én pedig végig sírtam a Himnusz alatt. Akkor teljesen összetörtem.

– Melyik érzés az erősebb? A jövőben visszavágni a lengyel birkózónak, vagy lehetőleg elkerülni?
– Minél előbb szeretnék visszavágni neki. Hozzám hasonlóan ebben az időszakban ő is Németországban birkózik. Nem tudom, találkozunk-e a szőnyegen, de ha igen, mindent megteszek, hogy legyőzzem. Tudom, hogy az nem adná vissza az olimpiai érmet, de a lelkemnek jót tenne, ha sikerül visszavágni.

– Mennyire változtatta meg az olimpia?
– A személyiségemet egyáltalán nem, és szeretnék is ugyanaz a srác maradni, aki voltam. De az olimpia légköre, a játékok hangulata persze teljesen más, mint a világbajnokság. Más a lebonyolítás, más a környezet, és nem hátrány, hogy a saját korosztályomban egy olimpiával már tapasztaltabb vagyok a többieknél.

– Igazságos a lebonyolítás? Négy évig készülnek, aztán egyetlen vereség az álmok végét jelenti.
– Erre mondhatnám azt, hogy miért nem lettem úszó, akkor több számban is kipróbálhatnám magam. A mi sportunk ilyen, négy év edzésmunkája két napon csapódik le. A csapatsportban belefér a csoportkörös vereség, nálunk nem.

– A mezőny már tart öntől?
– Az év elején ezt még nem jelentettem volna ki, de most már igen. Kezdek beleégni a kilencvenhét kiló élmezőnyébe.

– Nehéz tartani a súlyát vagy lefogyni a versenyekre?
– Olyan alkatom van, ha nem edzem rendesen, nem hízok, hanem sorvadok. Versenyidőszakban figyelek az étkezésre, de mivel kilencvenhét kilóban indulok, legfeljebb csak egy-két kilót kell ledobnom a verseny előtt, ami a birkózásban semmiségnek számít.

– Mennyire édesszájú?
– A fotókon is látható kétszemélyes tálat gond nélkül bevágom egyedül, de utána a desszertnek még mindenképp szorítanék helyet. Szerintem ez mindent elárul.

– Az evésen kívül még mi tudja feltölteni?
– Igazából bármi jöhet, csak ne az legyen, hogy otthon fekszem és nézem a tévét popcornnal a kezemben. Igazi örökmozgó vagyok, igyekszem összefutni a barátokkal, csavarogni a városban, a lényeg, hogy legyen egy kis pörgés. Emellett az autózást említeném, de az többnyire akkor, ha csalódás ér vagy ha szomorú vagyok. Olyankor kocsiba pattanok, és kiszellőztetem a fejem. Amikor nem sikerült az egyik kvalifikációs verseny, hazamentem, lefürödtem, kocsiba ültem és bejöttem a városba. Általában a budai és a pesti rakpart a jól bejáratott útvonal, és nagyjából fél óráig tart egy ilyen menet. Bejövök egyedül a városba, berakom a zenét, és kicsit kiszellőztetem a fejem.