A Tuskirály legendája: Hegedüs Csaba csupa kétvállas győzelemmel lett világbajnok

Végy egy kőkemény sportágat, ahol a sikert sohasem adják ingyen. Végy egy embert, aki ebben a kőkemény sportágban megcsinálta a „Grand Slamet”, vagyis az összes lehetséges világversenyt (olimpia, vb, Eb) megnyerte. Már ez is mesébe illő menetelés, ám gyakorlatilag az összes sikeréhez hozzátapadt valami egyéb jelentés, külön bravúr vagy jubileum, miközben pályafutása – néha a szó szoros értelmében vett – törésektől sem volt mentes. Aztán edzőként és sportvezetőként szintén a legmagasabbra jutott, mindent elsöprő habitusa egyszerűen nem engedett ennél kevesebbet. S amikor úgy tűnt, leszállóban a csillaga, akkor sem adta fel, s most, hetvenen felül még mindig ott van, ahol a helye: a birkózószőnyeg mellett.

Nincs az a beszélgetés a magyar birkózásról, amelynek egy bizonyos szakaszában így vagy úgy ne vetődne fel Hegedüs Csaba neve. Már említettük, ő az egyik Grand Slam-győztes honfitársunk, aki mindent megnyert. Összesen egyébként négy világversenyt (egy-egy olimpia és világbajnokság, két Európa-bajnokság), ha ezt nézzük, akkor további öt kiváló társa közül az egyaránt hat diadallal álló Kozma István, Kocsis Ferenc és Lőrincz Tamás, valamint az öttel büszkélkedő Varga János is jobb nála, Farkas Péterrel pedig holtversenyes. De nem ez a lényeg, hanem például az, hogy amikor ő a dobogóra állt, akkor mindig a tetejére. Kétszer volt negyedik, s bizony olyan is többször előfordult, hogy kiesett, de olyan nem, hogy a dobogón felette álltak volna. Ez abszolút jellemző egész szakmai pályafutására, sőt, egész lényére.

Elárulok egy titkot: nagyon nehéz vele interjút készíteni. Akármit kérdezünk tőle, egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy a válasz elkanyarodott valami olyasmi felé, amit úgy írhatnánk körül, hogy a győzelem tudománya. Mindegy, hogy régi edzőtábori szkanderpartiról, lábteniszmeccs­ről vagy éppen az olimpiai bajnoki címről van szó. Ő egy falusi kocsmába is úgy lép be, hogy „Olimpiai bajnok vagyok!”, az önbizalma, a fanatizmusa, pontosabban fanatizáló képessége párját ritkító. Emlékszem, valamikor az 1980-as évek közepén egykori ifiválogatott birkózópalántaként éppen a címeres melegítőnket vettük át a birkózószövetségben, amikor összefutottunk vele, épp felnőtt szövetségi kapitány volt. Olyan beszédet rögtönzött nekünk, hogy tátott szájjal hallgattuk, s rövid időre el is hittük, amit mondott, hogy mi vagyunk a sportág jövőjének zálogai. Aztán a lengyelországi nemzetközi versenyen kiderült, hogy én azért kevésbé, ettől még sosem feledem el a találkozást. Ezt a motivációs erőt azóta sem veszítette el, tanúja voltam, amikor most nyáron, a tokiói olimpia előtti utolsó tatai edzések egyikén fanatizálta a kötöttfogású válogatott tagjait. Arany, ezüst és ötödik hely lett, ha nem is csak ennek, de valamennyire ennek is az eredménye...

Látszólag kissé elkanyarodtunk fő témánktól, Hegedüs Csaba fél évszázaddal ezelőtti berobbanásától, de annyiban mégsem, hogy az 1971-es szófiai világbajnokság volt a kezdőpontja, ha nem is pályafutásának (hiszen Szombathelyen, majd a Vasasnál már korábban kiváló „karfiolfülűt” faragtak belőle), hanem az említett legenda kialakulásának. Lapunk egykori főszerkesztője és szakírója, Szekeres István az évtizedek során több könyvet és írást szentelt Hegedüsnek, legutóbb a Magyar Birkózószövetség (MBSZ) alapításának jubileumára készített,      100 év szövetségben – a magyar birkózás csodálatos világa      című albumban. Mielőtt ebből szemezgetnénk, annyit az alaphelyzet megvilágításaként mindenképpen említsünk meg, hogy 1971-ben az 1968-as mexikói olimpia hősei, aranyérmesei közül Varga János még birkózott ugyan, de nyilvánvalóan karrierje vége felé járt, a kétszeres bajnok Kozma István pedig másfél évvel korábban szenvedett halálos autóbalesetet. Pici tragédiája alapjaiban rengette meg a magyar birkózást, amelynek új vezérre volt szüksége. Ez lett Hegedüs Csaba.

Szóval Szófia, 1971 szeptembere. A Vaszil Levszki Stadion adott otthont a világbajnokságnak, szabad téren folytak a küzdelmek. Rekordszámú, szakértő nézősereg kísérte figyelemmel az eseményeket, a döntőkön negyvenezren is helyet foglaltak a lelátókon. Először a szabadfogásúak küzdelmeit rendezték meg (a mieink közül a 100 kilós Csatári József negyedik, a 90 kilós Bajkó Károly ötödik lett), a bolgárok egy aranyat otthon tartottak. Kötöttfogásban pedig hármat, de nyugodtan állíthatjuk, hogy Petar Kirov, Georgi Markov és Alekszandar Tomov mellett (előtt?) még valaki igazi sztár lett a helyiek szemében is: a magyarok 82 kilós, 23 éves ifjú titánja, Hegedüs Csaba. Elvégre újoncként érkezett és világbajnokként, Tuskirályként távozott.

Érdemes megemlíteni, hogy az előző évben, az edmontoni vb-n csak 13 induló volt ebben a kategóriában, a bolgár fővárosban viszont a duplája, 26. Szóval tényleg mindenki ott volt, aki számított, Hegedüs nem kevesebb, mint hét mérkőzést vívott. S elég hamar kivívta az értő közönség rajongó figyelmét, hiszen sorra két vállra fektette ellenfeleit, a negyedik meccsétől bármikor a szőnyegre szólították, rákezdett a kórus:      „Hegedus tus!”      A sajtóteraszon a tudósítók már Mr. Tusként emlegették.

A történelmi hűség kedvéért is érdemes felidézni, hogyan jöttek sorban az ellenfelei: Hoszein Dzsamal (iráni), országos bajnok, tus a 4:32. percben. Kendzsiro Hiraki (japán), az előző évi vb ötödik helyezettje, tus az 1:09. percben. Marcel Vlad (román), Balkán Játékok-győztes, tus a 4:08. percben. Ali Yagmur (török), Mediterrán Játékok-győztes, tus az 5:09. percben. Adam Ostrowski (lengyel), az előző évi Eb ezüstérmese, tus a 7:05. percben. Jay Robinson (amerikai), az előző évi vb negyedik helyezettje, tus a 6:57. percben. Kiril Dimitrov (bolgár) mérkőzés nélkül feladta. A hazai versenyző az előző körben kikapott a címvédő szovjet Anatolij Nazarenkótól, és már biztos harmadik volt. Gyaníthatóan a szakvezetők nem akarták, hogy a bombaformában lévő magyar elleni esetleges vereség megviselje.

Szóval a végén jött Nazarenko, a Dinamo Alma-Ata klasszisa, aki a nemzetközi szakmai közvélemény szerint új korszakot nyitott a világ birkózásában. Eleinte nagyon nyugodt volt Szófiában, a mérkőzései között elmerülten olvasott. Hanem egy idő után már letette a könyvét, amikor Hegedüs lépett szőnyegre, és figyelte a trónkövetelő birkózását. A döntőről a Népsport kiküldött munkatársa, Bőcs Ferenc így számolt be:      „Nazarenko kezdett jobban. Csípődobás, levitel, kettős intés. Az első menet végén 5:1-re vezetett a szovjet versenyző. A szünet után is támadólag lépett fel. Hátraesést indított, Hegedüs azonban ezt megkontrázta, mozgásában továbbvitte ellenfelét, aki hídba kényszerült. Mindössze 59 másodperc telt el a menetből, amikor a híd – betört... A világbajnoki cím védője két vállra feküdt!”      Tus tehát a 3:59. percben. Hegedüs Csaba hét szófiai mérkőzése elméletileg 63 percet vett volna igénybe, összesen azonban 32 perc 59 másodpercet töltött a szőnyegen.

Az 1971-es szófiai világbajnokságon a magyar kötöttfogásúak közül Doncsecz József (52 kg) és Varga János (57 kg) bronzérmes, Réczi László (62 kg) és Pércsi József (90 kg) negyedik, a Kozma Pici elárvult helyén induló Csatári József (+100 kg) ötödik, Seres Ferenc (48 kg) és Hegedüs Miklós (74 kg), Hegedüs Csaba testvére hatodik lett. A közvélemény mégis csak egyetlen eredményre emlékszik erről a vb-ről, hiszen nem csupán egy nagy siker, hanem egyenesen legenda született: a Tuskirály!

Aki aztán sosem érte be a középszerrel, ő szerezte a magyar sport századik olimpiai bajnoki címét 1972-ben, Münchenben, és 1973-as súlyos autóbalesete után is vissza tudott térni a csúcsra, Európa-bajnokságot nyerve 1976-ban és 1977-ben egyaránt. Gyors váltással már 1979-ben ő edzette a válogatottat, amely tarolt a San Diegó-i vb-n, sikeres szövetségi kapitányból 1989-ben alelnöke, 1992-ben (egészen 2015-ig) elnöke lett a hazai szövetségnek, eközben a nemzetközi szövetség végrehajtó bizottságának is tagja volt. Hegedüs 2001-ben megalapította a Mr. Tus iskolát, ahonnan olyan klasszisok nőttek ki, mint Lőrincz Tamás, Korpási Bálint és Módos Péter. Manapság a Kozma István Magyar Birkózó Akadémia (KIMBA) szakmai főtanácsadója.

A legenda tovább él.