Az én olimpiám: Majoros István és az őrült fogyás diadala

Megannyi magyar emlékezetébe égtek bele a 2004-es olimpia 55 kilós kötöttfogású birkózódöntője utáni képsorok: az orosz Gejdar Mamedalijev összetörten fekszik a szőnyegen, miközben Majoros Istvánt az eksztázisban berohanó Komáromi Tibor és Bódi Jenő viszi a földre, majd Virág Lajos nyakába kapja a magyar zászlót lobogtató izmos kisembert, hogy Deák Bárdos Mihállyal együtt így szaladjanak körbe.

„Erős Pista” akkor még nem tudhatta, azon az olimpián ő lesz az egyetlen egyéni férfi bajnokunk, birkózásban pedig legalább 17 évet kell várni a következő magyar olimpiai bajnokra – de remélhetőleg nem többet...

A szurkolók többségének arról azonban fogalma sem volt, micsoda iszonyatos szenvedések árán született meg a magyar birkózósport 19. olimpiai aranyérme. Majoros a kvalifikációs sorozatból jutott ki Athénba, ami azt jelentette, hogy akkor és ott, Újvidéken, majd az olimpián is végig kellett csinálnia a 13-14 kilós (!) fogyasztási procedúrát...

„Úgy fogytam le hatvannyolcról, hogy eleve kockás volt a hasam, sok zsír nem volt rajtam – elevenítette fel „szenvedéstörténetét” a 46 esztendős Majoros István. – A legjavát folyadékból kellett leadnom, a végén már valamennyi izmot is el kellett égetnem, különben belepusztultam volna. Szerencsére akkor még a legjobb ötben kellett végezni a kvótához a kvalifikációs versenyeken, így bár a török világbajnoktól kikaptam az elődöntőben, s végül harmadikként zártam, ez elegendő volt ahhoz, hogy utazhassak Athénba.”

Majorost, ha lehet, az olimpián még jobban megviselte a nem embernek való fogyasztás – de az aranyérem mindenért kárpótolta.

„Az olimpia előtt a kvalifikációs versenyt megelőző állapotokhoz képest a »biztonság kedvéért« rám jött még egy kiló plusz – mesélte nevetve mindeddig utolsó birkózó olimpiai bajnokunk. – Ott, Athénban már tényleg a végemet jártam. Nem akarok nagy szavakat használni, de jóformán az életemért küzdöttem. Korábban sohasem ájultam el fogyás miatt, jellemző, hogy ott, a mérés előtti napon a liftben egyszerűen összeestem és elájultam – annyira kevés folyadék volt bennem, hogy valószínűleg már az agyamnak sem jutott elég. És még így is necces volt a helyzet: a mérleg 55 és 55.05 kiló között ugrált, ha utóbbinál állt volna meg, viszontlátásra, mehetek is haza meccs nélkül. Végül szerencsére 55.00-nál állt meg, és csak ez számított.”

Az akkoriban a Kecskeméti TE színeiben birkózó Majoros István nem is tagadja, gyakorlatilag nem emlékszik rá, hogy a sok sanyargatás miatt hogyan nyerte meg másnap az első meccsét – még úgy sem, hogy a mérlegelés utáni, tehát a verseny előtti éjszaka mindent megtett, hogy visszanyerje erejét és eredeti versenysúlyát.

„Igyekeztem összeszedni magam és visszahízni, elsősorban rengeteg folyadék bevitelével nyolc kiló vissza is jött rám az éjjel. De az első meccsem így is csücskös volt: valahogy megvertem a japánt, pedig szinte végig vezetett, mert tényleg alig álltam a lábamon – folytatta Majoros. – A második már jobb volt – mondjuk egy dominikai volt az ellenfelem, ő nem jelenthetett gondot –, aztán jött a kubai­ak világbajnoka, Lázaro Rivas, ott már melegebb lehetett volna a pite. Szerencsére nem lett, mert egyszerűen minden sikerült, hat egyre őt is legyőztem, aztán a döntőbe kerülésért az ukrán Olekszij Vakulenkót is. A sors ijesztő fintora, hogy azóta már egyikük sem él: Rivast 2013-ban Kubában agyonszúrták egy koncerten egy nézeteltérést követően, Vakulenko pedig később autóbaleset áldozata lett, egy esküvőről hazafelé tartva kocsijával felcsavarodott egy oszlopra. Mindkettejüket nagyon tiszteltem, mikor láttam a híreket, gondoltam is magamban, miféle balszerencsehozó vagyok én...?!”

Az említett döntőben aztán Mamedalijevet az akkor még létező hosszabbításban múlta felül Majoros egy remek belépést követő döntő akcióval, így jöhettek a határtalan boldogság percei, órái, napjai, hetei: „Nagyon-nagyon boldog voltam. Egyrészt a dicsőség miatt, másrészt mert elég nehéz körülmények közül jöttem, és az olimpiai bajnoki címmel anyagilag is jobb körülményeket tudtam teremteni. Emlékszem a hazaútra az aranygéppel: Janics Natasáékkal jöttünk haza, az első osztályon, mint a királyok – nagyszerű volt a hangulat, hiszen a magyar csapat jól szerepelt azon az olimpián. Ezek tényleg örök emlékek maradnak, olyanok, amelyekre bármikor szívesen emlékszik vissza az ember!”