Cselgáncs: Tóth Krisztián eloszlatta a kételyeit a bronzérmével

 

– Grand Slam-bronzérmet vitt haza a hétvégén a harmadik születésnapját ünneplő kisfiának, Krisztiánnak Tel-Avivból. Mit szólt hozzá?
– Nagyon örült neki, mert otthon sokat szokott játszani az érmeimmel.

– És régen vitt már haza...
– Kertelhetnék, de minek, ez így van. Legutóbb kétezertizenkilenc nyarán voltam érmes Zágrábban, aztán kétezerhúszban mindent felülírt a pandémia.

– Ami az elején eléggé megviselte önt.
– Igen, hiszen az elmúlt évek során meglehetősen jó dzsúdót, jó formát raktunk össze az edzőmmel, Pánczél Gáborral. Aztán jött az olimpiai halasztás, a lezárások, az elmaradó versenyek, és bevallom, pszichésen megtörtem.

– Nem volt kedve edzeni?
– Kedvem volt, csak nem tudtam, hogy mit miért csinálok. Eltűntek a rövid távú célok, és meglehetősen nehéz volt úgy készülni, úgy teljesítményre sarkallni magam, hogy igazából nem is tudtam, mire és hova edzek. Ez tényleg nagyon kétségbeejtő. Nehezen engedtem el ezt a gondolatmenetet, aztán úgy döntöttem: mindent úgy csinálok, mintha lennének előttem célok, versenyek. Nem bombázom magam negatív gondolatokkal, nem mérlegelem, mennyire értelmes vagy értelmetlen az a munka, amelyet beleteszek, nem kérdezem magamtól, mi van, ha belefogyok és nem lesz verseny, mi van, ha felkészülök és elkapom a vírust... Egyszerűen fogtam és levagdostam ezeket a mellékágakat a fa törzséről, és csak a lombkoronára koncentráltam. A pandémia alakulásába nem tudok beleszólni, nincs hatásköröm, csak alkalmazkodni tudok hozzá.

– Mentálisan tehát megvívta a csatáját, fizikailag mennyire vetette vissza az elmúlt egy esztendő?
– Semennyire. Évtizedek óta heti több alkalommal, hétszer-tízszer edzek, ez alapvetés egy élsportolónál. Természetesen mindig vannak teljesítményjavulások és -romlások, de ezeket az apró kibillenéseket hamar helyre lehet hozni. Olyan ez, mint a kerékpározás, nem lehet elfelejteni, rövid időn belül vissza lehet rázódni. Így voltam ezzel én is, amit az első hullámnál elbuktam, azt szép fokozatosan visszaépítettem.

– Edzője, Pánczél Gábor mégis azt nyilatkozta a Nemzeti Sportnak, az elkövetkező időszakban szükség van a csiszolásra: nem reszelővel, hanem flexszel.
– Jót nevettem ezen a hasonlaton. Gábor szerintem a munka technikai részére gondolt. Itt vagyok huszonhat évesen majdnem kész versenyzőként. Azért mondom, hogy majdnem, mert egy sportoló sosem érezheti azt, hogy kész, hogy megérkezett, mert akkor nincs előrelépés. Rólam köztudott, hogy képes vagyok jól megcsinálni a súlyra, időre, hosszra vonatkozó edzéseket, de a technikai munkára kevésbé tudok koncentrálni. Most valószínűleg ezen lesz a hangsúly.

– Az olimpiai rangsorban a hetedik helyen áll. Hogyan tudják úgy stabilizálni a formáját, hogy tényleg a legjobbak között érezhesse magát, hogy az ötkarikás játékokon mondjuk a kiemeltek között lehessen?
– Mint említettem, ez a stabilizálás mentális feladat. Az elmúlt években magasra tettem a lécet magamnak, és most már mások is elvárják tőlem, hogy rendre átugorjam azt a szintet. Ami igazából bosszantó volt, hogy a versenyzés szempontjából másfél éve nem ért pozitív inger, de most Tel-Avivban megnyugodtam, hogy a felkészülésemben nincs hiba, nincs baki, mert munkából, edzésből érkezve, nem túl jó napi formában is bronzérmet tudtam nyerni. Nehéz a modern kori dzsúdóban megfelelni, pláne az én súlycsoportomban, amelyben tényleg napfüggő, ki hogyan ér oda. Befolyásolja a sorsolás, a fogyás és hogy ki mennyire összeszedetten lép a szőnyegre. Egymás között annyira kiéleztük már magunkat, hogy plusz-mínusz öt százalékok döntenek az érmek, helyezések sorsáról. Tokióban valószínűleg az dönt majd: ki mennyire tudja megemészteni, hogy az olimpián van. Nekem már van rossz tapasztalatom erről, kétezertizenhatban Rióban ugyanis összenyomott a teher.

– Erre mondják, hogy megfizette a tanulópénzt.
– És bízom benne, hogy nem kell újra. Akkor túl nagy sziklával a hátizsákomban érkeztem az olimpiára, és összeroppantott az esélyesség terhe. Most igyekszem üres hátizsákot a vállamra venni, nem teherként, hanem pozitív ösztönzésként felfogni, hogy érmet várnak tőlem az olimpián.