A báró 1820-ban életre szóló barátságot kötött gróf Széchenyi Istvánnal, akivel elhatározták, elutaznak Nyugat-Európába, hogy kifürkésszék, miért tartanak az ottani országok gazdaságilag és kulturális szempontból előrébb a kelet-európai államoknál. 1822-ben Angliába utaztak, ahol nemcsak a gazdasági és technikai vívmányok, hanem a test nevelése iránt is nagy érdeklődést mutattak. Itt ismerkedett meg a két magyar nemes az evezéssel, amelyből igazán Széchenyi tudott profitálni. Sőt, miután később a gróf hazatért, rendelt magának egy csónakot és 1827-ben két angol barátjával együtt átevezett Bécsből Pozsonyba. A labdajátékkal – vagyis a tenisszel – szintén Angliában ismerkedtek meg, s ebben a sportágban is Széchenyi tűnt jobbnak. Erről tanúskodik Wesselényi feljegyzése is: „Együtt mentük el a Ball-Hausba. Megvallom, eddig ezen igen szép, s nagyon egészséges játékról tiszta ideám se volt. Széchenyi jól játszik.”
A nagy testi erőt igénylő sportágban, az ökölvívásban azonban már Wesselényi kerekedett felül. 1822. július 2-án Londonban találkozott először „Gentleman” John Jackson egykori nehézsúlyú angol ökölvívóval. Az erdélyi báró két héttel később, július 16-án ismét együtt vacsorázott Jacksonnal, s annak ellenére, hogy csak hajnali négy órakor tértek haza, már aznap ringbe léptek első közös edzésükhöz. Tíz nap múlva ismét kötelek közé lépett a két úriember, majd augusztus 10-én még egyszer bokszoltak egymással. Bár nem tudjuk, hogy a báró a megszerzett tudást továbbadta-e, vagy ő maga hasznosította-e valaha, az mégis biztos: ő volt az első magyar ökölvívó.
1822. augusztus 11-én a két magyar nemes elutazott Londonból Doverbe, ahonnan Széchenyi továbbment Calais-ba, míg Wesselényi maradt, és kétszer is kipróbálta magát a vízi sportban – egy alkalommal evezett, később úszott is a tengerben. Mint több más sportág, az úszás hazai terjesztésében is Széchenyinek és Wesselényinek volt hatalmas érdeme. A gróf inkább a dunai úszást részesítette előnyben, a báró a Balaton vizét népszerűsítette. 1836. augusztus 15-én, az akkor 39 éves Wesselényi elsőként úszta át a Balatont Füred és Tihany között. Hozzávetőleg négy órán át úszott, s amikor visszaérkezett a füredi mólóra, az arra járók tapsviharral fogadták. Wesselényi emberfeletti teljesítményére a füredi kikötőnél elhelyezett márványtábla emlékezteti az utókort, s 1992 óta az ő tiszteletére rendezik meg az öbölátúszást.
A vívásban is halhatatlan érdemeket szerzett. A báró révén 1824-ben Erdélyben megalakult a Kolozsvári Viadal Iskola, míg 1825-ben Széchenyivel együtt alapították meg a Pesti Nemzeti Vívó Intézetet. Feljegyezték róla azt is, hogy 1829. március 29-én, Pesten, Keglevich Sándor vívótermében megszakítás nélkül 24 asszót vívott, ráadásul váltott ellenfelekkel! 1836 áprilisában pedig élete legnagyobb párbaját vívta a császári haderő legkiválóbb vívójával, Otto Wurmbrandt lovaskapitánnyal. A lovassági kardokkal vívott hosszú és kiegyenlített küzdelemben a felek sokáig nem bírtak egymással, majd váratlanul Wurmbrandt egy nagy vágást ejtett Wesselényi nyakán, aki azonban nem adta fel a küzdelmet. A báróból felszabadult az őserő és akkora csapást mért ellenfelére, hogy az bár ki tudta védeni, a kardja markolata mégsem tudta felfogni a vágást, s a császári tiszt négy ujját tőből lemetszette. Wurmbrandt harcképtelenné vált, a párbajt Wesselényi győzelmével befejezettnek nyilvánították. Az osztrák sajnos megnyomorodott és ki kellett lépnie a hadseregből. Később anyagi gondokkal is küzdött, de a lovagias erdélyi báró felajánlott neki egy állást a zsibói uradalomban.
A birkózás iránt szintén nagy érdeklődést mutatott Wesselényi – amikor az 1830-as években Jean Dupuis francia birkózómester Pozsonyba érkezett, hogy bemutató mérkőzést tartson, az országgyűlés szünetében a báró rohant megtekinteni az összecsapást. Naplójában feljegyezte, hogy Dupuis egy Leida nevű női ellenféllel küzdött, akit játszva terített hátra. Ennek hatására a báró egy ajánlólevéllel Pestre küldte, hogy minél szélesebb körben terjessze ezt a rendkívüli sportágat. Dupuis később több ellenféllel is összemérte az erejét; 1846-ban legyőzte Walter János pesti mészárost, Telitsch Ferenc dunai matrózt, valamint Krosso (Herkules) Henrik porosz díjbirkózót is. Bár fél évszázad telt el, mire meghonosodott hazánkban a sportág, Wesselényi ebben is megelőzte korát.
A Balítéletekről című művében a gyaloglásról is leírta gondolatait: „A falusi nemesség is többnyire kocsin jár, s inkább rossz gebékkel mász a nagy sárban, hogysem könnyűszerrel lóháton utazzon. Gyaloglással már épen kevés fárasztja magát, kivált nemes ember, de szintén szégyennek is tartják; pedig igazán felvéve nyomorék az, ki jól járni nem tud; ha valaki közülünk egy-két stációt gyalogol, már bámulják, híre van; pedig a legnyomorultabb paraszt gyermek is tud annyit, sőt többet is.” Ő maga is szenvedélyes gyalogló volt, kirándulásai során bebarangolta Erdélynek a szülő- és lakóhelyéhez, Zsibóhoz közeli tájait, síkságait, hegyeit és völgyeit.
Wesselényi az erősportokon kívül a céllövészetben is jeleskedett. Ujfalvy Sándor emlékirataiban olvasható, hogy Wesselényi zsibói vívótermében és erkélyén állandó napirenden szerepelt a „pisztolyászat”. Egyszer a házigazda barátjának, Kendeffy Ádámnak az ujjai között tartott tallérokat találta telibe pisztolyával. Feljegyezték azt is az erdélyi nemesről, hogy „a testi gyakorlatok között a lövésre a legtöbb időt fordította. Lefekvés után ágyában hosszan olvasott ezután két viaszgyertyát a szemben levő szögletre tétetvén, pisztolyaival egyes golyóval lőtte ki. Napi foglalatosságait rendesen e műtéttel végezvén.”
Közben Wesselényi politikai programadása folyamatosan a bécsi udvar nemtetszését váltotta ki. Elhatározták, hogy perbe fogják és elítélik. A szatmári megyegyűlésen elmondott beszédéért „felségsértés” címén pert indítottak ellene. Ekkor még ő sem gondolta, hogy az evezésben szerzett tapasztalatait végül emberéletek megmentésében fogja kamatoztatni. Már folyt az eljárás, amikor 1838 márciusában Pestet elöntötte a Duna, s az árvíz közepette a báró félelmet nem ismerve mentette ki csónakjával a szerencsétlen polgárokat a vízben álló épületekből és a jeges folyóból. Szüksége volt a nagy erejére, több embert is kiemelt a vízből, azonban Hozd-alám nevű kedvenc lovát nem sikerült megmentenie. Az egész ország háláját kiérdemelve, hősies magatartásáért kapta meg az „árvízi hajós” nevet.
Hősiessége ellenére is többévi börtönre ítélték, és a szemét is súlyos betegség, idegsorvadás támadta meg. Barátai közbenjárására és szembajára való tekintettel, a büntetéstől eltekintettek és engedélyt kapott, hogy egy morvaországi fürdőhelyen gyógykezeltesse magát. Szeme világát azonban nem tudta visszanyerni, s hamarosan teljesen megvakult. Az 1840. évi amnesztiával térhetett haza Zsibóra, de ettől kezdve már nem vett részt aktívan a politikában. 1850. április 21-én hunyt el 53 éves korában.
(Cikkünk szerzője, dr. Holmár Zoltán, az 1993-ban létrehozott nyíregyházi Kállay Gyűjtemény történésze.)
(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. november 28-i lapszámában jelent meg.)