A mozgás művésze – Tass Olgára emlékezünk

A legtöbbet az uszodában beszélgettünk. Ő, túl a megszokott tornáján, én a szaunából jövet álltam a medence partján. Meglátott, rám mosolygott, s hiába minden tiszteletem, nem tudtam megelőzni a kérdéssel: „Hogy vagy?”

Amikor visszakérdeztem, panaszkodni sohasem hallottam, arra viszont mindig kész volt, hogy tanácsokkal szolgáljon – a mozgásról, az életről, de leginkább az életmódról.

Okos nő volt, bölcs asszony, s olyan szelíd, hogy az leírhatatlan. Látni kellett, sőt kell – mert én látom, hiába szólította magához az Úr. Igazi nő volt – függetlenül az életkorától, csinos, ápolt, a mozgása sem bizonygatta, hogy telnek-múlnak az esztendők. Ha létezik valaki, akit nem csupán a tehetsége, hanem lénye is a tornára predesztinált, ő az volt.

Négy olimpián járt, mindegyik éremből jutott neki, de a legemlékezetesebb a melbourne-i (1956) arany, a kéziszer csapat tagjaként, Bodó Andrea, Keleti Ágnes, Kertész Alíz, Korondi Margit és Köteles Erzsébet társaságában. Sporttörténelmi arany volt, kétszeresen is. Egyrészt a szám utoljára szerepelt a játékokon, másrészt pedig, mert a lányoknak kétszer kellett előadniuk a programjukat. Nem történhetett másként, hiszen az Erzsébet királynőt képviselő Fülöp herceg kérte, s ugyebár Ausztráliában még létezett az alattvalói hűség.

Hogy a herceg felfigyelt a gyakorlatra, abban főszerepe volt Tass Olgának. Az étteremben elhagyta ugyanis a nemzetiszínű szalagot, amivel a lányok bemutatták gyakorlatukat, így versenybírói engedéllyel szivárványszínűvel vonult fel, s tette a dolgát. Ez a másság tűnt fel Fülöpnek, aki kérdésére azt a választ kapta, hogy a szivárvány jelképezi – a reményt.

Mondhatnám, de mondom is: nem véletlen, hogy vele kapcsolatos a párhuzam, egész életében optimista volt. Tudományoskodva ez ugyebár pozitív gondolkodást jelent, de hozzá méltatlan az ilyesmi, ha ő képes volt minden helyzetben egyszerűen megfogalmazni a birtokában lévő igazságokat, mi se tegyünk másképp.

Versenyzőként visszavonulva maradt a tornasportban, a nemzetközi szövetségben viselt tisztségeket, de igazi nyomot pedagógusként hagy maga után. Ha úgy tetszik, az egész világban, hiszen férje, a vízilabdában olimpiai bajnok Lemhényi Dezső oldalán, Franciaországban és Kanadában is letette a névjegyét.

Itthon életkorokon átívelve tanított, 30 és 70 év között fordultak meg rengetegen az óráin. A szintén legendás Berczik Sára nyomdokain haladt, így aztán esetében sem beszélhetünk tornaórákról, annál inkább mozgásművészeti gyakorlatokról. Könyve(ke)t is írt a témában, amikor kérdeztem, hogyan foglalná össze a lényeget a gimnasztika, a torna és a mozgás testi, lelki és szellemi egységéről beszélt.

Kilencvenedik születésnapján persze megkapta a nem túl udvarias, de logikus kérdést: hogy lehet ilyen sokáig élni, mi a recept? A válasz nem volt meglepő, a sportnak köszönhető, a mozgásnak, annak a testi, lelki, szellemi egységnek, ami őt (is) érzelmileg gazdaggá teszi. „Ez a titkom” – mondta, amiben persze nincs semmi rejtélyes, nála aztán végképp, hiszen ez áradt belőle.

Reális volt, tudta, hogy mennek az évek, ezért nem érdekelte a jövő, vallotta, hogy semmit sem old meg, ha azon töprengünk, mi lesz, ő a mára, legfeljebb a holnapra gondolt.

Berzenkedett modernnek nevezett világunktól, mobiltelefon csak vezetés közben volt nála. „Hátha mentőt kell hívni… Mármint autómentőt” – mondta nevetve. Ami pedig a lényeget illeti, arról így beszélt: „Ma már nincs tisztelet, őszinteség, bizalom az emberek között. Csak a pénz számít. Én igyekszem kimaradni mindebből, akkor örülök, ha a tanítványaim megtornáztatva mosolyogva köszönnek el.”

Szinte az egyik pillanatról a másikra hagyott itt bennünket.

Mosolyogva – emlékeim alapján így képzelem.