NS határok nélkül: gyász, fájdalom, glóriás fény

Miként fogadta a magyar sportsajtó a trianoni döntést? Hogyan nyilvánult meg a két világháború közötti időszak közhangulatát meghatározó sérelem a sportlapok cikkeiben? Milyen változásokat hozott 1920. június 4. a magyarországi sportközvélemény szemléletében?

Rendhagyó lapszemlénkben keressük a választ a fenti kérdésekre, azzal a hangsúlyos megjegyzéssel, hogy vizsgálatunk fókuszában nem a súlyos lépés – fontos törvényekben, intézkedésekben, eseményekben megmutatkozó – sportpolitikai vagy sporttörténeti következménye áll, hanem a korabeli sportújságok vállaltan szubjektív, helyenként fájdalmasan vagy dühödten megfogalmazódó véleménye.

„A béke, a trianoni béke gyászt, komor éveket, a szívek háborgó békétlenségét hozza a letiport magyar földre. De hoz szerencsére mást is: Élni vágyást, nemzeti megújhodást s valami különös, majdnem rejtélyes, bánatos és mégis mámorító búslakodást, amely a tárogató hangján kelt szárnyra II. Rákóczi Ferenc fejedelmünk dicsőséges uralkodása alatt, ott zokogott a világosi csatasíkon az elhaló trombitaszóban s csak itt értik meg a megrendítő és mégis vértforraló voltát, itt, a Duna és a Tisza medencéjében – írta a Sporthírlap vezércikkében három nappal az után, hogy Versailles-ban, a Nagy-Trianon palotában aláírták a Magyarország sorsáról döntő békeszerződést. – Elvették a határainkat, Erdélyt, a Kárpátok erdőktől koszorúzott bérceit, elvették Pozsonyt, a Duna egy részét, elvették Fiumét, a magyar korona gyöngyét s vele a legnagyobb magyar álmát, az azúros vizű Adriát, elvették fánkat, szenünket, sónkat, elvették a vasat, amiből kardot tudnánk kovácsolni, minden kincsünket elszedték tőlünk, de a tárogató bús szavát, a magyar nemzet törhetetlen lelkét, harcos kedvét mégsem vehették el tőlünk.”

Miután a szerző számba vette a veszteségeket, szavakba foglalva a megrendítő csapás lélekromboló és mégis erőgyűjtésre késztető üzenetét, rátért a sport területén szükséges teendőkre.

„Ez a harcos kedv jelöli ki éles vonalakkal a magyar sport jövő programját. Eddig a testi kultúra fejlesztése volt a kissé langyos hangzású célja – a történelmi Magyarország lesz ezentúl az egyetlen jelszava. Könnyű, tervszerűtlen, játékos mozgású munka jellemezte eddig – vasakarat, egység, a szent célért való lángolás lesz a sarkantyúja ezután. És jaj annak, aki csak egy vonalnyit is tágít a magyar sportra váró építő, toborzó és szervező munkában. Megátkozzuk és kivetjük az igazak sorából, aki nem rendeli alá a maga érdekét és fölfogását annak a célnak, amely felé a magyar sport ma még talán kisded, de holnap már biztosan hatalmas hadserege dübörgő léptekkel masíroz. [...] S megilletődöttek vagyunk attól a hivatástól, amelyet a sport fog mától kezdve betölteni. Hogy fölemelkedhetik a köznapiságból, megtisztul minden salaktól és zománcot, nemes tartalmat kap. Az ezeréves Magyarország glóriás fénybe vonja az érte küzdők homlokát – tegyen tehát ezentúl szent fogadalmat mindenki, mielőtt a sport mezsgyéjére lép.”

Nem egészen három héttel később ismét a Sporthírlap címlapján találunk figyelemre méltó jegyzetet Magyarország nemzetközi sportéletben tapasztalható elszigeteltségéről (hazánk a világháború vesztes országaként nem vehetett részt az antwerpeni olimpián, pedig eredetileg akár rendező is lehetett volna 1920-ban). Az új helyzetben átértelmeződött a nemzeti stadion már 1913-tól terítéken lévő ügye is.

„A budapesti olimpiászt olyan negyvenkettessel lőtte ki alólunk a világháború, amilyent még az esseni Krupp-gyár zseniális konstruktőrei sem tudtak volna elképzelni. Szerencsére már hozzáedződtünk ezekhez a mázsás lövegekhez s újabban vasidegekkel álljuk a messzehordó ágyuk nyugtalanító, de egyébként jóval kevesebb kárt okozó tüzelését is: Anglia futball-bojkottja, a nemzetközi úszószövetség kizárási indítványa, az antwerpeni olimpiász köré emelt gyűlöletfal – mindez sisteregve, pokoli lármát csinálva zúg el a fejünk fölött. Mással, okosabb dologgal vagyunk ma elfoglalva, semhogy búsulásra adhassuk a fejünket a petárdák miatt, amelyeket az angol, a francia és a belga messzehordó ágyuk röpítenek az üldözött nemes vad, a magyar sport felé. Az ifjú Magyarországot építjük most föl. Annak rakjuk le az alapjait, játéktereket, testnevelési főiskolát és a Magyar Nemzeti Stadiont. [...] Lám, máris káprázatos színpompában bontakozott ki a Magyar Nemzeti Stadion megalkotását célzó mozgalom. Megérlelte az idő (fájdalom, a nemzet szomorú sorsa is) és a kor szelleme. S hogy hamarosan meglesz, annak biztos záloga az, hogy ebben az akarásban egy érzésben, egy táborban egyesül a nemzet társadalmi és politikai életének minden jelentős faktora.”

A nemzeti stadion átadására végül még harminchárom évet várni kellett. Azonnal szembesült viszont a sportlapok olvasója egy furcsa változással: az új határokkal leválasztott magyar sportklubokról, sportolókról szóló beszámolókban a helyi újságokban addig szokatlan földrajzi nevek jelentek meg. „Bratislava, Trnava, Trencín, Uzhorod. Kitörik a nyelve az embernek, ha a pozsonyi Sportrevü ügyesen szerkesztett számának vastagbetűs címeit olvassa. Mennyivel lágyabban hangzik, hogyha a szövegben szerényen meghúzódó szürke Pozsonyt, Nagyszombatot, Trencsént és Ungvárt felfedezi a magyar szem. Lesz még idő, hogy ezeket is vastag betűkkel szedhetik...”

A bizakodást nem igazolta a történelem, a nemzetközi sportérintkezéseknek azonban 1920 után sajátos és markáns jelleget adott a magyar sporttársadalom gondolkodásának homlokterében álló trianoni sérelem. Jellemző a Pósta Sándornak, az 1924-es párizsi olimpia kardvívó bajnokának szóló epigramma, amelyet a Nemzeti Sport közölt a játékok után, Demeter János tollából:

„Ősi magyar kardod magyarán megvillana újra / S leng a magyar trikolor, él a magyar becsület! / Rajta derék! Vágjad Trianon rongyát cafatokra! / Míg az a kontár mű semmibe foszladozik!”

Első ökölvívó olimpiai bajnokunk, a döntőben a francia Armand Apellt megverő Kocsis Antal pedig a következő szavakat írta be az 1928-as amszterdami olimpián a Nemzeti Sport-főszerkesztő Vadas Gyula emlékkönyvébe: „Megfizettem Trianonért...”

A francia–magyar sportkapcsolatokra különösképpen árnyékot vetett a Franciaországban szentesített békediktátum. Ha hihetünk a Nemzeti Sport beszámolójának, a trianoni reflexek az 1924. június 4-én (a politika abszurd tréfájaként éppen a döntés évfordulóján) Le Havre-ben rendezett francia–magyar (0:1) válogatott mérkőzés helyszínválasztását is meghatározták.

„A franciák elvitték Parisból a harmadik francia–magyar meccset és egyik városukban tartották meg. Tudjuk, hogy itt nem szentimentális szempontok vezették őket, de higgyük azt, hogy az a gondolat is előttük lebegett, hogy elvigyék a meccs színhelyét Trianon közeléből. A tegnapi mérkőzést nem sportbeli jelentősége miatt üdvözöljük örömmel [...], hanem azért, hogy a nagy Franciaország egy napra tudomást kellett vegyen a magyar testi kultúráról, amely, ha kissé megtépázottan is, de a magyar élni akarás képviselője volt az Atlanti-óceán francia kikötőjében. Reméljük, hogy ez a futballmérkőzés enyhíteni fogja azt a közönyt, sőt ellenszenvet, amellyel Trianon óta a francia közvélemény velünk szemben viseltetik.”

Itt kell kitérnünk a francia–magyar sportviszony sajtóban rögzített következő epizódjára. Miután három évvel a Le Havre-i kaland után, 1927. június 12-én a magyar válogatott 13:1-re legyőzte Budapesten Franciaországot, a román sporthatóság azzal az indokkal törölte a Bukarestbe tervezett hónap végi román–magyar mérkőzést, hogy a franciák elleni sporteseményt az Üllői úti közönség irredenta tüntetésre használta fel. Ugyanezen év októberében üdvözölte a Nemzeti Sport jegyzetében Karafiáth Jenő (Magyarország későbbi vallás- és közoktatásügyi minisztere) felszólalását a közelgő amszterdami olimpia ellentmondásairól.

„Trianon gyilkos igazságtalanságára hívta fel a magyar sport vezetőinek figyelmét a Testnevelési Tanács tegnapi ülésén a tanács elnöke. Trianon sem a gazdasági, sem a szellemi élettel nem csinált olyan vérforraló igazságtalanságokat, mint a magyar sporttal. Mert a szellemet nem tudja bilincsbe verni az önkény, legfeljebb, ha elnémítja. A gazdasági élet, bár sínyli a csonkaság minden átkát, mégis érzi a területi egység évezredes és ma is diadalmasan fenyegető, ható erejét. A Kárpátoktól Adriáig terjedő földön, Magyarországon, nem változtatták meg a folyók folyásukat, a hegyek láncai nem szakadtak ketté, sőt még a felhők is éppúgy jönnek át Máramarosból, mint tíz évvel azelőtt.

De tőlünk északra és délre, keletre és nyugatra már idegen hadsereg számára sorozzák véreinket. És sportolóinkat, a magyar sportkultúra pompás növésű daliáit, a magyar sportszellem által kinevelt, lélekkel küzdeni tudó harcosait is idegen lobogók alá kényszerítik a sportpályákon. És Amsterdamban az emberi – óh, de álnok és gyarló – jog és törvény alapján a vérében, szavában és szellemében magyar atléták románok, szerbek és csehek lesznek. Ezek a »szerbek«, »csehek« és »románok« fogják meglobogtatni az idegen lobogókat és viszik rohamra a magyar trikolór ellen. Nem szívből, nem szívesen, de az önkénytől és az üldözéstől rettegve szívükben. Az olimpiai játékokon, a régi görögség világbékéjének szimbólumán testvérharcra, égbekiáltó bűnre kényszerülnek elszakított magyar véreink. A görög sorstragédiák halhatatlan szerzői – az Aischylos-ok és Sophokles-ek – sem írtak ilyen tragikus rémségeket. Mert ezek tudják, hogy testvér ellen kell harcolniok, míg a tragédiák bukó hősei öntudatlanul tették. Képtelenségnek tartjuk, hogy ez a hazug és gaz játék lefolyhasson a világ népeinek szeme láttára. Mert nem őrült az, aki arra gondol, hogy egy francia a »Deutschland über alles« hangjaira megrohamozza párisi testvéreit a német lobogó dicsőségéért?”