Ahogy mi megéltük: szomorú végjáték a Maggiore-tó partján

2004. október 18., Brissago (Svájc), a késő esti órákban2004. október 18., Brissago (Svájc), a késő esti órákban

Ülök a végállást mutató monitor előtt a Centro Dannemann épületében, búskomoran, és várom, hogy Peti lépjen valamit. De Peti biztosan nem lép többet, józanabbik énem ezt pontosan tudja. Nem sokkal korábban adta fel a játszmát Vlagyimir Kramnyik ellen, aki ezzel 7:7-re egyenlített, s megvédte sakkvilágbajnoki címét. A szabályok szerint összesítésben a döntetlen a címvédő orosznak kedvezett. Ebben a világbajnoki párharcban alkalmazták utoljára ezt a szabályt. Azóta mindig rájátszás dönt.

Emlékképek villannak fel előttem...

Valahogy meg kell köszönnöm Marianne-nak! Ha ő nincs, akkor el sem jutok Brissagóba, ebbe a gyönyörű, alig kétezres lélekszámú svájci kisvárosba a Maggiore-tó partján az olasz határhoz közel. Akkor Svájcba még útlevél kellett, ami nekem már régen lejárt, de ő elintézte egy ismerősén keresztül, hogy soron kívül megújítsák.

Csak az utolsó játszmára autóztunk ki dolgozni Gergővel, Anikóval és Bálinttal. A szálláson nagyon furán nézett rám az egyik hölgy, aki felkísért a szobámba, amikor három eurót nyomtam a markába, megköszönve a segítségét. Rögtön rájöttem, hogy nem mindenhol úgy szokás, ahogy a filmekben látni...

Peti elveszítette az első játszmát, de hamar egyenlített, majd a nyolcadik partiban aratott hihetetlen győzelmével megfordította az állást. Kramnyik azt mondta, hogy ez a gyönyörű játszma bevonul a sakktörténelembe. Peti az utolsó felvonásig megtartotta az előnyét.

Milyen közel volt a világraszóló győzelem! Az utolsó meccsen a remi elég lett volna sötéttel. Miután belépett a versenyterembe, Peti határozottan, felemelt fejjel, de érezhető feszültséggel az arcán lépdelt az asztal felé. A nézők soraiban két férfi egy magyar zászlót is lobogtatott közben, így biztatva őt – az ilyesmi egy sakkversenyen egyáltalán nem szokványos. A mai napig nem értem, hogy egy neves szakíró miért rótta meg őket később a sajtószobában, hogy nem kellett volna ilyesmivel megzavarni őt... Könyörgöm, egy magyar zászlóval? Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól esett neki.

Peti milyen keményen küzdött! Kramnyik világossal nagyon kockázatos játékkal próbálta megragadni utolsó esélyét – nem volt más választása. Mi tagadás, az orosz zseniálisan játszott, és végül sikerült megnyernie a partit.

Kramnyik szakmai háttere, a világklasszisokkal teletűzdelt szekundánscsapata sokkal erősebb volt. Mégis, Peti az apósa, az örmény válogatott kapitánya, Arsak Petroszjan vezetésével olyan szenzációsan felkészült, ez a kapcsolat olyan hatékonyan működött, hogy eltüntette a hatalmas különbséget. Bár nem szerezte meg a világbajnoki címet, ma már a 7:7-et Peti a pályafutása nagy szakmai sikerének tekinti – az is!

2004. október 19., Ascona (Svájc), délelőtt

Másnap délelőtt elmentünk Asconába, a szomszéd város egyik hotelébe, ahol Peti rendkívül szívélyesen fogadott minket. Minden az arcára volt írva, de mint egy jó házigazda, érdeklődött, hogy kérünk-e valamit. Tényleg rendes volt. Mesélte, hogy kora hajnalban (!) hívták az egyik tévétől, hogy gyorsan nyilatkozzon egyet a reggeli adásba. Peti profihoz méltón sok mindenkinek nyilatkozott aznap, de elhatározta, hogy ezt a bizonyos televíziót negligálja...

Amúgy magyarok mindenhol élnek. A kicsi Brissagóba is eljutott egy 56-os menekült, egy idősebb úr, aki régies szokásként csak a vezetéknevét említette a bemutatkozáskor. Persze tudta, hogy simán hazajöhetne, de már nem akart változtatni az életén. Látszott rajta, hogy jólesik neki magyar emberrel magyarul beszélgetnie.

Lehetek elfogult, de egy nemrég készült interjúban maga Kramnyik mondta, hogy ami a világbajnoki meccseket illeti, Peti akkori játékereje Garri Kaszparov szintjén volt. Azt már én teszem hozzá, hogy amikor 2000-ben Kramnyik letaszította a trónról a legendát, Kaszparov egyszer sem tudta megverni. Viszont négy évvel később Kramnyik kétszer is veszített Peti ellen!

Most akkor melyikük volt az erősebb?

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény

Smahulya Ádám:Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs:„A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: Vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós:„A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István:„Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás:„Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István:„Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt:„Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"

Őri B. Péter:„Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Nagy Zsolt:„Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli”

Ilku Miklós:„Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”

Tóth Anita:„Életemben először elpityeregtem magam”

Thury Gábor:Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított

Csillag Péter:„Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak

Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában

Huber Tamás:„Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”

Voleszák Gábor:„Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is”

Somlóvári Dávid:„Szlovák–magyar: valami nagyon elpattant bennem”

Pusztai Viola:„Vigasztalhatatlan voltam, órákon át sírtam”

Rusznák György:„Üvölteni akartam...” – tíz magyar gól néma csendben