Ember és hajó harmóniája – Berecz Zsombor feszegeti a határait

– Üldözőből üldözötté vált az elmúlt néhány évben – világbajnoki címvédőként mindenki az ön skalpjára vadászik. Milyen érzés?
– Baromi jó! Nagyon élvezem – mosolygott Berecz Zsombor. – Őszintén szólva tartottam tőle, hogy milyen lesz, de most úgy látom, nem lehet valaki annál jobb helyzetben, mint hogy őt akarják legyőzni. Tapasztalom ezt már az edzéseken is, a legutóbbi athéni edzőtáborban például azt láttam, hogy ha valakinek van egy kis lehetősége, akkor megpróbál lelassítani, de ez jó tréning a versenyekre.

– Figyelik? Kérdezgetik?
– Az ember szereti megtartani a titkait, mert sok meló van ezekben a titkokban, de ha valaki apróságokat kérdez, akkor természetesen segítek. Van egy horvát srác, akivel szorosabb edzőpartnerségben vagyunk, előtte például semmi titkom sincsen, de neki sem előttem. Ugyanazzal a felszereléssel megyünk, és mindig csak egy kicsit változtatunk, hogy lássuk az eredményét. De ott volt például az előolimpia, amelyen én rizikót vállaltam az árbóccal. Azt kell tudni, hogy két gyártó van, egy svájci és egy holland, az előolimpián én az utóbbit próbáltam ki – egyedüliként. És belenyúltam, mert jó sebességet szereztem általa, meg is lett az eredménye: Hollandiában újra beindult az árbócrendelés...

– Milyen az olimpiai vitorlásversenyek helyszíne?
– Ez az első olimpia pályafutásom során, amellyel kapcsolatban élő ember nincs, aki megmondja, milyen idő lesz. Három hetet töltöttünk Japánban az előolimpián, s bár nagy átlagban közepes, gyenge szél fúj, ha bejön egy tájfun, az egy hétig is hatással lehet az időjárásra. Ennél komplexebb helyen nem volt még versenyünk.

– Hogy lehet erre felkészülni?
– Fizikailag és mentálisan csúcsformában kell lenni, és a helyismeretnek is szerepe lesz.

– Ki segít a mentális felkészülésben? Sportpszichológus?
– Igen. Szerintem egyébként erre mindenkinek szüksége lenne, bár nekem is kellett idő, hogy belássam, és kellett az is, hogy eltörjön az ujjam és itthon ragadjak három hónapra. Hasznosan akartam eltölteni a rám szakadt szabadidőt, és elmentem sportpszichológushoz – ha nem teszem, ma nem tartanék itt, mert ezáltal sikerült sokkal jobban megismernem magam. Mondok egy példát: az éremfutamok előtt mindig étvágytalan vagyok és fáj a gyomrom – a sportpszichológus segítségével rájöttem, hogy ez nálam nem azt jelenti, hogy be vagyok rezelve, hanem így jelzi a testem, hogy készen állok a végső ütközetre. Úgyhogy amikor jön az étvágytalanság és a gyomorfájás, akkor ismerős érzésként üdvözlöm, és azt mondom magamnak: oké, Zsombi, túl leszünk ezen is, a rajtnál el fog múlni.

– Évente hány napot tölt külföldön?
– A vitorlázott napjaim száma az év végével kétszázkilencven körül lesz, és ebben nincsenek benne az utazások, szóval nagyjából úgy jön ki az időbeosztásom, hogy egy hónap külföldön, öt-hat nap itthon. Az ellenfelek ugyanezt csinálják, nem maradhatok el mögöttük, ha jó eredményt akarok elérni, az áldozatot követel.

– A Balaton ebből a szempontból nem hasznos?
– Hasznos lehetne, de egyrészt a balatoni szezon nagyon rövid – hat-hét hónapot lehet itthon vitorlázni –, és itthon nincsenek meg a jó edzőpartnerek, pedig csak velük lehet folyamatosan fejlődni. Lehetne a Balatonra is edzőtábort szervezni, de a nagy riválisok mind a tengeren készülnek, mert ott tartják a nagy versenyeket.

– A másfél hét múlva kezdődő világbajnokság felborítja az olimpiai felkészülés menetrendjét?
– Bevallom, én alapvetően nem szeretem a versenyeket, mert az edzőtáborok sokkal hasznosabbak. A versenyeken kiszámíthatatlanok a napok, ráadásul a szervezet is leépül egy-egy ilyen terhelés alatt, számításaim szerint három és fél kilót veszítek majd a súlyomból Melbourne-ben, amire nagyon kell figyelnem. A versenyhelyzetekből azonban nagyon sokat lehet tanulni.

– Van olyan, hogy az ember nem ad bele mindent egy világversenyen? Hogy taktikázik?
– Akadnak olyan versenyzők, akik képesek úgy odaállni a rajthoz, hogy nem adnak bele mindent, és alapvetően én is képes vagyok rá, de nem egy világbajnokságon. Még akkor sem, ha ez most úgymond kötelező verseny, amelyre azért kell feltétlenül elmennem, mert én vagyok a címvédő...

– ...és ha már ott van, nem fogja vissza magát?
– Hát nem. Van egy óra, amely méri a szívritmusomat, és ha az érték bizonyos százalék fölé megy az edzéseken, megállok, lassítok vagy egyszerűen csak jobban figyelek. A versenyeken azonban ez „kuka”. Azóta nem használom a futamokon az órát, mióta egy szoros befutónál száznyolcvan fölé ment a pulzusom, és az óra elkezdett rezegni a kezemen. Sehogyan sem tudtam megállítani, úgyhogy végül bevágtam a hajóba.

– Hogyan zajlik a verseny előtti edzőtábor Melbourne-ben?
– Megszereztük a konténert a belvárosból, elvittük a klubba, összeraktunk mindent – az első néhány nap pakolással, logisztikával telt. Felépítettük a bázisunkat, kerestünk egy konditermet, felszereltük a konyhát, kitaláltuk, mit fogunk enni. A negyedik naptól állunk rá a vitorlázásra – három-négy nap kell a visszaszokásra.

– Komolyan mondja, hogy évi kétszázkilencven nap vitorlázás mellett vissza kell szokni?
– Teljesen komolyan. Néhány nap kihagyás után az első nap mindig olyan, mintha életedben nem ültél volna hajóban. Annyira megszokhatatlan az a pozíció, amit felveszel a hajóban.

– Kivel készül most?
– Az angol edzőm elhagyott – szerintem rászóltak, miután az Európa-bajnokságon megszorongattam az angol versenyzőt –, de elfogadtam, úgyhogy most egy lengyel, holland párossal készülök. A lengyellel először nem ugyanarról a pénztárcáról beszélgettünk, de az előolimpia után saját maga alkudta le a tarifáját, úgyhogy készültem vele tíz napot, és sokat segített a taktikában. Jelenleg egy holland srác edz, korábban versenytársunk volt.

– Miben tud segíteni egy edző?
– Sok mindenben. De csak akkor, ha meg tudod mondani, mi a bajod. Mindenkinek van önkritikája, de nem szereti kitálalni mások előtt a gyengeségeit. Én szerencsére ebből a szempontból is megváltoztam. Megkerestem a gyenge pontjaimat, elmondtam neki, hogy milyen körülmények között, milyen szélben szeretnék jobb lenni, ő pedig segített. Sokszor van, hogy edző és versenyző között barátság alakul ki, ami nincs jó hatással a teljesítményre, ő azonban nagyon figyel erre – tartja a három lépés távolságot, ezért tudunk ilyen jól együtt dolgozni.

– Milyen százalékban észjáték és fizikai sport a vitorlázás?
– Hetven–harminc a fizikai javára.

– Ez azt jelenti, hogy fizikailag totálisan kicsinálja magát egy-egy nagy verseny végére?
– Igen. De kell is, ha érmet akarok szerezni!

– Ehhez nyilván a határokat kell feszegetni. Sokszor előfordult, hogy túlment a határain?
– Többször. De csak egyszer ijedtem meg úgy igazán, az egyik befutó szakasznál, amikor hátravolt még ötven méter, de nem nagyon tudtam, hol vagyok, annyira kicsináltam magam fizikailag. Egy célom volt: bent maradni a hajóban, és hála Istennek, sikerült.

– Ha azt mondom: olimpia? Van terve arra, miként lehet megnyerni?
– Minden embernek megvan a maga ritmusa, erre mi régebben nem figyeltünk oda, de a pszichológussal és az edzőmmel kitapasztaltuk, hogy nekem két-három héttel a verseny előtt meg kell érkeznem az adott helyszínre. Az a tapasztalat ugyanis, hogy ha a megérkezésem utáni harmadik hétben kezdődik el a verseny, akkor jól vitorlázom. Most is így időzítettük az előolimpiát és a december közepén kezdődő világbajnokságot, és majd az olimpiát is így fogjuk.

– Hogy viseli esélyesség terhét? Mert lépten-nyomon azt hallani, Berecz Zsombor a tokiói olimpia egyik legnagyobb esélyese.
– Ez legyen a legnagyobb bajom! Hogy kimondják-e vagy sem, nem változtat azon, hogy esélyesként megyek az olimpiára.