A varázslatos esztendő végre kárpótolta mindenért

Ha valakinek a világ egyik legnehezebb sportágában 32 éves korára van egy olimpiai ezüstérme, két világbajnoki ezüstérme, három Európa-bajnoki aranyérme (hogy csak a legfontosabbakat említsük), no meg gyönyörű családja, nyugodtan hátra is dőlhetne és élvezhetné az életet.

De nem Lőrincz Tamás.

Napjaink legkiválóbb aktív magyar birkózója hátradőlés helyett olyan évet zárt, amilyenről maga sem mert álmodni. A júniusi Európai Játékokon szerzett bronz után megszerezte azt az érmet, amiről saját bevallása szerint már lemondott. Az azóta kétgyermekes ceglédi klasszis Kazahsztánban végre felért a csúcsra, páratlan pályafutása első világbajnoki címével egyrészt negyedik olimpiájára kvalifikálta magát – ami önmagában óriási fegyvertény –, másrészt a nagy világversenyeken begyűjtött érmek számát tekintve minden idők legeredményesebb magyar birkózójává lépett elő – ez pedig, a sportág hazai történetét ismerve, még elképesztőbb teljesítmény.

Azt a bizonyos világbajnoki címet nála jobban senki sem érdemelte meg – és ezt nem mi mondjuk, hanem egy (igaz, nem teljesen elfogulatlan) olimpiai bajnok.

MÁR ABBA AKARTA HAGYNI

„Utólag visszagondolva egyáltalán nem számítottam rá, hogy éppen ez az esztendő hozza majd meg az áttörést. Pokoli év volt, rengeteg sérüléssel, betegséggel, szinte egyetlen jó versenyem sem volt – ami csak elromolhatott, el is romlott” – mondta Lőrincz Tamás, hozzátéve, ezek miatt már az Európai Játékokon szerzett bronzérmét is erőn felülinek érezte, a világbajnoki címe meg aztán végképp csodaszámba megy. Főleg úgy, hogy Lőrincz elárulta: három éve, a félresikerült riói olimpiája után – amelyen öccse, Viktor bronzmeccsét is emlékezetes módon csalták el – az is megfordult a fejében, hogy az egészet hagyja a fenébe…

„Nem, én ott konkrétan abba akartam hagyni – szögezte le kerek-perec Lőrincz. – Emlékszem, miután lement az az egyetlen meccsem – egy nappal azt követően, hogy Viktornak elcsalták a bronzát –, ültünk a szobánkban síri hangulatban, és abban a pillanatban úgy voltam vele, hogy köszönöm, ennyi volt, viszlát. De annyian győzködtek, köztük Viktor is, hogy neki kell még veselkedni a következő ciklusnak, hogy végül beadtam a derekam. Ettől függetlenül abban a lelkiállapotban elképzelni sem tudtam, hogy bármi érdemlegeset tudnék alakítani két kategóriával feljebb.”

Merthogy a legdurvábbat még nem is említettük: Lőrincz Tamás a riói kudarc után nemhogy egy, rögtön két súlycsoportot ugrott fel, 66 kilóról 77-re, mivel ez volt a következő olimpiai súlycsoport. Többen temették, de ő megmutatta, tényleg a legnagyobbak közül való: a kategóriaváltás, azaz 2017 óta az összes világversenyen, amelyen elindult, felállhatott a dobogóra, ami konkrétan egy világbajnoki aranyat és két ezüstöt, valamint két Eb-bronzérmet és egy Európai Játékok-bronzot jelent!

„Ez minden várakozásomat túlszárnyalja. Persze dolgozott bennem a dac és az elszántság, hogy ha már így alakult, bebizonyítom, igenis van még keresnivalóm a sportágban. De nem gondoltam volna, hogy ilyen jól alakul. Az biztos, a sors ezzel a világbajnoki aranyéremmel sok mindent visszaadott a korábbi sérelmekért!”

VÉGRE EGYÜTT ÖRÜLHETTEK

És van még valami, ami miatt a 2019-es lesz Lőrincz Tamás egyik legemlékezetesebb éve.

Jobban mondva: kettő.

Az egyik, hogy ez volt az első olyan világverseny, amelyen ő is, öccse is döntőbe jutott – Lőrincz Viktor a 87 kg-osok között nyert ezüstérmet. (Az már korábban előfordult – konkrétan a 2014-es vb-n és a 2017-es Eb-n –, hogy egyszerre szereztek érmet a Lőrincz fivérek, de most először birkózhattak mindketten az aranyért.)

„Nagyon régen dédelgetett álmunk vált végre valóra! A legszebb nyilván az lett volna, ha mindketten aranyat szerzünk, de nem vagyunk telhetetlenek, testvérpárként olimpiai kvalifikációs világbajnokságról egy arany- és egy ezüstéremmel hazatérni óriási fegyvertény. Régóta vágytunk már arra, hogy mindketten a döntőben szoríthassunk a másikért, de eddig valahogy mindig úgy alakult, hogy nem jött össze. A tavalyi budapesti világbajnokság, amelyen én szereztem ezüstöt, neki nem sikerült jól, amikor meg ő nyert Eb-t két éve Újvidéken, én rontottam el az elődöntőmet. Már ezt is kihúzhatjuk a kívánságlistáról, úgyhogy boldogabbak nem is lehetnénk!”

A CSALÁD MINDENEKFELETT

A másik pedig, hogy a szeptemberi kazahsztáni világbajnokság ideje alatt már „két és fél” tagú család drukkolt itthon apunak. Lőrincz Tamás felesége – a szintén Eb-ezüstérmes korábbi birkózó, Lőrincz-Szabó Emese – már szíve alatt hordta második gyermeküket, aki nem sokkal apu hazatérése után meg is érkezett. A kis Dóri öcsikét kapott ajándékba, aki a Márton nevet kapta (a névválasztás tisztelgés a múlt előtt: Lőrincz Mártonnak hívták az 1936-os berlini olimpián a kötöttfogásúak légsúlyában olimpiai aranyérmet szerző korondi kiválóságunkat is).

„Nem kérdés, Viktor mellett ők, az én kis családom tagjai adják a legtöbb erőt. Amire szükségem is van a nehéz percekben, mert amikor az embernek azzal a tudattal kell elindulnia otthonról versenyre vagy edzőtáborba, hogy napokig, hetekig nem láthatja a családját, az pokolian nehéz. Az olyan pillanatokért éri meg csinálni, amit a feleségem örökített meg fotón: a kislányom, Dóri megsimogatta otthon a tévét, miközben nyilatkoztam benne éremmel a nyakamban. Leírhatatlan érzés volt… És igen, akkor már tudtuk, hogy az öcsike, a kis trónörökös, Márton októberben érkezik, úgyhogy a családomért, érte is birkóztam Kazahsztánban, és ez megsokszorozta az erőmet!”

Mondanánk, hogy Lőrincz a csodálatos aranyéremmel feltette a koronát remekbe szabott pályafutására, a kijelentéssel azonban várnánk, mert reméljük, inkább jövőre teszi fel, Tokióban.

„Nyilván ez a terv, de ne szaladjunk ennyire előre! Amikor Rio után meghoztam a döntést a folytatásról, azt a célt tűztem ki magam elé, hogy kijussak a negyedik olimpiámra. Sikerült, úgyhogy az alapelvárást teljesítettem – de tény, ha Tokió­ban összejönne az újabb érem, gyönyörű keretet adna a birkózó-pályafutásomnak…”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. december 21-i lapszámában jelent meg.)