Vlagyimir Kramnyik tiszteli és nagyra tartja Lékó Pétert és Polgár Juditot is

– Januárban vonult vissza a sakkozástól. Milyen az élete azóta?
– Semmivel sem vagyok kevésbé elfoglalt, mint korábban, csak mással foglalkozom. A sakkon kívül is van élet. Sőt, mostanában sokkal „multifunkcionálisabbnak” érzem magam, ha mondhatok ilyet, mert nem csak egyvalamivel kell foglalkoznom. Próbálom megtalálni azt a területet, amelyen a legsikeresebb tudok lenni, és arra koncentrálni. Valóban másmilyen életet élek, mint eddig, mert gyerekkorom óta sakkozom, és most úgy érzem, annyi mindent szeretnék még megismerni és megtanulni. Egyik oldalról nézve az új kihívás keresése nehéz, másik oldalról nézve viszont érdekes.

– Konkrétan mivel foglalkozik mostanában?
– Együttműködöm a Nemzetközi Sakkszövetséggel (FIDE), elsősorban szponzorokat és szervezőket segítek keresni, de szükségem van még néhány hónapra, hogy tisztán lássam, pontosan miben tudok segíteni. Nagyon örülök annak, hogy elkezdhettem foglalkozni orosz és indiai tehetségekkel is, utóbbiak közül Rameshbabu Praggnanandhaa éppen a budapesti Sakkvilágfesztivál napján lett ifjúsági, azaz az U18-as világbajnok tizennégy évesen! Próbálom átadni nekik a tapasztalataimat, a tudásomat. A sakk­oktatásában is vannak terveim, és új technológiákkal is foglalkozom a mesterséges intelligencia területén, mint a Deep Mind és az AlphaZero számítógépes szoftver.

– A Lékó Péter ellen vívott 2004-es világbajnoki döntője révén jól ismerik Magyarországon. Hogyan emlékszik a meccsre?
– Garri Kaszparov is visszavágót akart tőlem, de Péter harcolta ki a jogot a sakkvilágbajnok-jelöltek tornáján, úgyhogy ő volt a hivatalos kihívom, vele kellett összecsapnom. Ráadásul akkoriban Lékó Péter semmivel sem volt gyengébb ellenfél Kaszparovnál, úgyhogy tudtam, nagyon kemény lesz az ellene vívandó döntő, és őszinte leszek: tényleg nagyon közel voltam ahhoz, hogy veszítsek. Mindent bele kellett adnom, az utolsó partiban tudtam visszajönni egy győzelemmel, és összességében egyenlíteni, csak ezzel tudtam megőrizni a világbajnok címemet. Nem sok olyan játékos volt a világon, mint Peti, Magyarországon pedig talán ő az egyetlen, aki tényleg csak egy milliméterre volt a világbajnoki címtől.

– Azóta is tartják a kapcsolatot?
– Nagyon jó barátok vagyunk, néha beszélünk egymással Skype-on, végtelenül kedves embernek tartom. Úgy hallom, most már ő is egyre többet dolgozik edzőként.

– Autoimmun betegséggel kellett megküzdenie 2005-ben. Hogyan befolyásolta a pályafutását?
– Az ízületeket megtámadó artritisz egy típusa miatt fél évre mindent abba kellett hagynom, egyáltalán nem játszottam. Az állandó éles fájdalom miatt egy éven át fájdalomcsillapítón éltem, és kimerítő orvosi kezeléseken estem át. Nagyon kemény időszak volt, és bár a betegség most is a szervezetemben van, azaz bármikor kiújulhat, úgy néz ki, sikerült kezelni és karbantartani. Azóta sem volt olyan egészségügyi krízis az életemben, mint akkor, és remélem, nem is lesz. Mégsem gondolok rossz emlékként arra az időszakra.

– Miért?
– Mert segített sok mindent újragondolni az életemben, utána könnyebben tudtam kezelni, bármi is történt. Talán furcsán hangzik, amit mondok, de utólag úgy gondolom, még jót is tett nekem, hogy átmentem a tortúrán, mert nélküle nem lennék az, aki ma vagyok.

– Ki volt legnagyobb ellenfele a pályafutása során?
– Persze ott volt Garri Kaszparov is, de én inkább az indiai Viswanathan Anand nevét mondanám, mert vele harcoltam a leghosszabb ideig. A kilencvenes évek elején kezdődött a párharcunk, és egészen 2019-ig versenyeztünk egymás ellen. Sokáig Kaszparov volt az első a világranglistán, mi ketten főleg a második helyért küzdöttünk, hol ő állt jobban, hol én. Szerintem legalább száz klasszikus sakkpartit játszottunk egymás ellen, a másik száz pedig villámsakk volt, és az egymás elleni eredményeink alapján nagyjából döntetlenre jön ki az állás. Ő a legemlékezetesebb ellenfelem, és nemcsak zseniális sakkozónak tartom, hanem jó barátságban is vagyunk. Nagyon tisztelem őt.

KARPOV VOLT OLYAN SZTÁR, MINT MOST RONALDO

– És mi a helyzet Veszelin Topalovval, aki ugyan nem mondta ki, de burkoltam csalással gyanúsította meg önt a 2006-os világbajnoki döntőben?
– Nincs semmi gondom vele sem – már nem vagyok rá dühös. Ő és a menedzsere nagyon csúnyán viselkedett akkor, a maguk módján próbáltak mindenáron nyerni, és ezért mocskos húzásokat is képesek voltak alkalmazni. De az emberek úgy viselkednek, ahogy viselkednek, én ez ellen nem tudok mit tenni. A céljuk valószínűleg az volt, hogy valamiképp megakasszák a párbajunkat, miután Topalov vesztésre állt, ezért mindenért engem kezdtek el hibáztatni. Akkor nem volt olyan könnyű ezt kezelni, ezért is örülök, hogy végül felül tudtam kerekedni mindenen, és nyertem. Nem fogtunk kezet a végén, és azóta sincs semmilyen kapcsolatom vele. Fantasztikus sakkozó, de emberként, miután így viselkedett, nem tudom tisztelni. Ha legalább nyilvánosan bocsánatot kért volna, természetesen megbocsátottam volna neki, és kezet is fogtam volna vele, de ezt sohasem tette meg. Ő is éli a maga életét, én is az enyémet, de nekem már nincsenek rossz érzéseim vele kapcsolatban, sőt, minden jót kívánok neki.

– Ön szerint miért ilyen jó a szovjet/orosz sakkiskola? Mit csinálnak másképpen, mint mások?
– Nincs semmi titok, hacsak az nem, hogy a sakk fejlődése és támogatása állami szinten már a harmincas évektől elkezdődött. A legfontosabb talán az, hogy nálunk a sakkozók, a nagymesterek nagyon megbecsült emberek, ami a gyerekeknek is fontos. Emlékszem, amikor én gyerek voltam és elkezdtem sakkozni, Anatolij Karpov volt a világbajnok, rengetegszer mutatták a tévében, nagy név volt, nekünk olyan sztár, mint ma mondjuk, Cristiano Ronaldo. Mára nagyobb lett a konkurencia, sokkal több országnak vannak kiemelkedő tudású sakkozói, de az orosz sakk továbbra is magas szintű. Ezt a saját szememmel is látom, hiszen a legtehetségesebb fiatalokkal magam is foglalkozom Szocsiban. De ha már itt tartunk, Magyarországnak is mindig erős sakkozói és csapatai voltak, remek iskola az itteni is. A legígéretesebb generáció most Indiában található, ahol óriási bumm tapasztalható a sakk területén, öt év múlva szerintem ők fogják uralni a sakkvilágot. Amikor a legtehetségesebb fiatal sakkozóiknak tartottam edzéseket, láttam, mennyi elképesztő tehetség van náluk a sportágban. Hamarosan olyan pozíciót fognak betölteni, mint egykor az oroszok. Persze az orosz sakkiskola még mindig nagyon stabil, továbbra is a legtöbb nagymestert adja a világnak, és mindig is az élvonalban marad.

NEM FÉLT KASZPAROVTÓL, INSPIRÁLTA A LEHETŐSÉG

– Emlékszik, mikor és miért kezdett sakkozni?
– Az apám tanított meg a lépésekre ötéves koromban, de ebben semmi „hátsó szándék” sem volt, nem akart nagymester faragni belőlem. Egyszerűen csak a kultúránk része a játék, ugyanúgy, ahogyan a szülők zenére vagy irodalomra tanítják a gyerekeiket. Nekem viszont nagyon megtetszett, ami a gyerekeknél nem ritka, elég, ha szétnézünk a budapesti Világsakkfesztiválon, a terem tele van a játékot imádó gyerekkel. Nekem gyorsan jöttek a jó eredmények, és tetszett, hogy nagymesternek lenni milyen tiszteletre méltó. A gyerekek általában tűzoltók meg űrhajósok akarnak lenni, de nekem hétéves koromban már nem volt kétségem afelől, hogy belőlem sakknagymester lesz!

– Egyszer azt mondta, hogy nem félt veszíteni. Mire gondolt pontosan?
– Ez nem azt jelenti, hogy ne érdekelt volna annyira a győzelem, mint másokat. Természetesen én sem szerettem veszíteni, gyerekként még sírtam is miatta, ami annak a jele, hogy komolyan vettem a játékot. Később egy-egy vereség után dühös voltam, de a versenysportban fontos, hogy ne akarj veszíteni, másképpen nem is tudsz az élen maradni. De szerintem ez nem ugyanaz, mint félni a vereségtől, ami olyan, mintha az ellenfeledtől félnél, hogy kikapsz tőle. Erre gondoltam, amikor ezt mondtam. Még a legkritikusabb pillanatokban is szem előtt tartottam, hogy a sakk csak játék, a mérkőzésen legfeljebb annyi történhet, hogy veszítesz. Nem ugyanaz, mint az életben. Ha az ember így fogja fel, sohasem fog félni a vereségtől. Szerintem ez a hozzáállás segített nyerni például Kaszparov ellen, mert bármekkora név is volt, nem féltem játszani ellene, sőt boldog voltam, hogy összemérhetem a tudásomat egy ilyen remek ellenféllel. Ha féltem volna, egészen biztosan veszítek.

– Mit csinál, ha nem sakkozik?
– Mivel ma már nem kell annyit sakkoznom, előtérbe kerültek a hobbijaim. És rengeteg van. Ami főleg annak köszönhető, hogy nagyon kíváncsi típus vagyok, minden érdekel: tudomány, filozófia, gazdaság, technológia, sport. Mindig volt valami, amit jobban szerettem volna érteni, amit meg akartam tanulni. Rengeteget olvasok, tévézek, de nemcsak dokumentumfilmeket nézek, van, amikor leülök élvezni egy-egy focimeccset. Nem okoz gondot elszórakoztatni magam.

MENTÁLIS EGÉSZSÉG ÉS KRITIKUS GONDOLKODÁS

– Van kedvenc futballcsapata is?
– Persze, az orosz FK Krasznodar. Annak a környéknek a klubja, amelyen felnőttem, ma pedig az egyik legjobb az országban. Jóban vagyok a tulajdonosával is, néha elbeszélgetünk a csapatról, a meccsekről, és tetszik, hogy a klubnak elég nagy akadémiája van, amely rendszeresen ad is fiatalokat az első csapatnak.

– Önt különösen érdekli az oktatás. Mit gondol a budapesti Világsakkfesztiválról?
– A legjobban az tetszik benne, hogy látom, a gyerekek mennyire élvezik. A világ egyre gyorsabban változik, egyre nagyobbak az információhullámok, amelyek elsodorhatják és összezavarhatják őket, ezért a mai fiatalokra jobban kell figyelni, mit annak idején ránk kellett. Elsősorban a mentális egészség megőrzésére és a kritikai gondolkodás kialakítására gondolok, hogy ne vesszenek el ebben az új világban. A logikus gondolkodás kialakításában pedig óriási szerepe lehet a sakknak, a szülőknek meg kell érteniük, mennyire fontos ez a gyerekeiknek, ezért nagyon szeretem és nagyra tartom az olyan kezdeményezéseket, amilyen Polgár Judité.

– Ezért állt mögé?
– Judit nemcsak a sakk világában óriási név, amelyben a nők között olyan eredményeket ért el, mint az elmúlt száz évben senki, hanem a sakk körein kívül is. Különleges ember. Még tíz-húsz éve is más volt a világ, és mindketten tudjuk és érezzük, mennyire vigyázni kell az új generációra. Hiszek abban, amit Judit csinál, ezért jöttem Budapestre, és ezért támogatom mindenben.

(A cikk a nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. október 19-i lapszámában jelent meg.)