Ránk figyel a világ – interjú Nátrán Rolanddal, a szövetség elnökével

– Orbán László neve ismerősen cseng?
– Ha ugyanarra gondolunk, akkor emlékeim szerint korábban, úgy az ötvenes évek táján ő is a Magyar Asztalitenisz-szövetség elnöke volt.

– Pontosan. Olyannyira, hogy 1950-ben, a legutóbbi budapesti világbajnokság idején ő irányította a sportágat. Mit gondol, melyiküknek volt nehezebb dolga?
– Szerintem más volt a kettőnk helyzete. Nem sokkal a második világháború után, a szűkös erőforrások miatt bizonyára nagy kihívást jelentett a szervezőmunka, most viszont ahhoz képest jóval nagyobb eseményt kell levezényelnünk.

– Mire tippel, akkor hány ország versenyzői indultak a vébén?
– Azt gondolom, hogy húsznál kevesebb.

– Ráérzett, tizenkilenc. De ne feledjük, Orbán László legalább magyar dobogós helyekben is reménykedhetett.
– Az akkori szervezőknek megfelelő kulisszát kellett teremteniük ahhoz, hogy az érmeket, az aranyakat a hazai versenyzők nyakába akasszák. Most sokkal nagyobb a konkurencia, a magyar asztalitenisz egy ideje a világ közvetlen élmezőnye mögé szorult, de a párosok tekintetében így is bizakodó vagyok. Az Ecseki Nándor, Szudi Ádám kettőst például az ötödik helyen emelték ki, ami hosszú esztendők tudatos munkájának az eredménye. Az elmúlt évek egyik fontos feladata volt, hogy a tehetséges fiataljainkat az ifjúságiak mezőnyéből átvezessük a felnőttek közé, s ez a kiemelési hely igazolja, hogy jó úton járunk. Nagyon bízom benne, s ezzel nem vagyok egyedül, hogy ez a korosztály többre viszi, mint azok, akik korábban az ifik között ugyancsak megverték Európát, aztán mire felnőtté váltak, elfogyott a lendület.

– Az átlagszurkolónak egy világverseny általában az aranyaktól, az érmektől válik sikeressé. Sportági elnökként hova teszi a lécet? Mi kell ahhoz, hogy elégedett legyen a világbajnokság után?
– A folyamatos és szisztematikus építkezés híve vagyok, nem hiszek abban, hogy egy dobbantással nagyot lehet ugrani. Éppen ezért nem konkrét helyezésekben gondolkodom, inkább azt várom, hogy az utóbbi időszak tendenciája folytatódjék, s szeretném látni, hogy a játékosaink náluk előrébb rangsorolt versenyzőket győznek le.

– És a szervezői csapat vezetőjeként mire számít?
– A két esztendővel ezelőtti düsseldorfi világbajnokságot minden idők legjobbjaként jellemezték, s azt tapasztalom, hogy partnereink az előkészületek alapján ehhez mérik a budapesti vébét. A néhány héttel ezelőtti katari world tour verseny alatt volt egy megbeszélés a sorozat és a világbajnokságok jövőjével kapcsolatban. A nemzetközi szövetség vezetői akkor azt mondták, vannak profi szövetségek, mint a német, a kínai, a japán és a magyar, amelyek tökéletesen alkalmasak a legnagyobb kihívásokat jelentő feladatok megoldására, és vannak kevésbé felkészültek. Nem tagadom, ezt jó érzés volt hallani, s ha a világbajnokság végén úgy fogalmaznak majd, felülmúltuk a düsseldorfiakat, akkor még büszkébbek lehetünk a munkánkra. Szurkolói oldalról nézve akkor leszünk sikeresek, ha egy oldott, jó hangulatú versenyen minél több néző előtt játszanak a versenyzők, amire minden esélyünk megvan. Azt már tudjuk, hogy az utolsó három-négy napon egészen biztosan telt ház lesz, s a jegyértékesítést látva a világbajnokság elejére is sokan lesznek kíváncsiak. Ami pedig a versenyzőket illeti, az ő komfortérzetüket nyilván az is befolyásolja, milyen eredményt érnek el, amire viszont szervezőként nincs hatásunk.

– A huszonegyedik században már kevés, ha a nézőknek „csak” a sportot kínálják. Mi lesz az a plusz, amitől igazi élménnyé válik ez a nyolc nap?
– Tisztában vagyunk vele, hogy rendkívül fontos a körítés, ami a közösségi élményt fokozza. A Hungexpo G-pavilonjában ötezer férőhelyes lelátó öleli majd körül a négy centerasztalt, az itt várható egyébként is jó hangulatot zenével, fényshow-val és egyéb látványelemekkel fokozzuk, a mérkőzések szünetében pedig a szurkolói zónában különféle versenyekkel, közönségtalálkozókkal, a gyerekeknek ajándékkal járó pecsétgyűjtő programokkal várunk mindenkit. Egész napos kikapcsolódásra invitáljuk a családokat, hiszem, hogy akik ott lesznek, egy percig sem unatkoznak.

– A jelenlegi adatok szerint 109 ország 609 asztaliteniszezője indul, ami máris sportágtörténeti rekord. Fel voltak készülve ekkora érdeklődésre?
– Nem lepődtünk meg, sőt összességében jóval több a vendég, mindennel együtt mintegy 1300 a hivatalosan delegáltak száma, ha ehhez hozzáadjuk az önkénteseket, 1500-nál is több embert mozgatunk, szállásolunk el, étkeztetünk a verseny ideje alatt. Tekintve, hogy ötvenezret meghaladó nézőszámmal kalkulálunk, talán mindenki számára érzékelhető, mekkora versenyről beszélünk. A nézettség alapján ez a világ hatodik-hetedik legnagyobb sporteseménye.

– Számokra lefordítva ez mit jelent?
– Pontos adatot ugyan nem tudok mondani, mert még a rajtig változhat, de az biztos, hogy világszerte, az összes kontinensen körülbelül hétszázmillióan követik majd a televíziós közvetítéseken keresztül a budapesti vébét, ha az online médiát és a különböző internetes csatornákat is figyelembe vesszük, egészen biztosan átlépjük az egymilliárdos lélektani határt.

– Mekkora költségvetéssel dolgoztak?
– Az esemény méretének megfelelően több mint kétmilliárd forintból gazdálkodtunk. A bevételi oldalon ennek nagyjából a fele a szponzoroktól, a televíziós jogdíjakból, a jegyértékesítésből áll össze, a másik fele a kormányzati támogatás. Közgazdászként, pénzügyi szakemberként merem állítani, az a több tízezer ember, aki Budapesten tölti ezt a hetet, a fogyasztása utáni adóval vissza is fizeti ezt az összeget a központi költségvetésbe, vagyis az állam részéről megtérülő befektetésről beszélünk. A költséghatékonyság mellett természetesen arra is ügyeltünk, hogy a minőség méltó legyen egy ilyen nagyságrendű eseményhez, elvégre ez az ország presztízsét is növeli.

– A verseny ideje alatti teendői mellett lesz ideje kiülni a lelátóra?
– Természetesen igyekszem majd minél többször szurkolni, elsősorban persze a mieinknek.

– A külföldiek között van kedvence a mezőnyben?
– Imádom nézni a német Timo Bollt és Dimitrij Ovtcharovot, kedvelem a kínaiak profizmusát, de azt szeretem leginkább, amikor valami váratlan történik, egy feltörekvő fiatal reménység elcsíp egy nagyágyút. Számomra a sport lényege, hogy semmi sem lehetetlen, s időnként igenis születhetnek meglepetések. A magam részéről ezeket a meccseket várom leginkább, s ugyan tisztában vagyok vele, hogy mind az öt számban a kínaiak számítanak favoritnak, bízom benne, hogy más országnak, sőt más országoknak is jut aranyérem Budapesten. Ez nagyon jót tenne az asztalitenisznek.