Duna-parti kavicsokkal kacsázott, olimpiai érmekig vitte

 

– Milyen érzés volt tavaly ősszel, ötven év után visszatérni Mexikóvárosba?
– Mi az olimpia előtt egy évvel, 1967-ben egy egész hónapot töltöttünk kinn a próbaolimpián, amelynek az volt a célja, hogy magaslati tapasztalatot szerezzünk. Nem voltak kötöttségeink, mert az eredmény nem számított különösebben, így „végighurcoltak” minket a környéken. Ötven évvel később visszatérve már a kor sok mindent befolyásolt: több kirándulásra sem tartottam a csapattal, mert a térdeim el vannak kopva, nem bírják a gyaloglást. Meg is kérdeztem a vezetőtől, változtak-e valamit az elmúlt ötven évben az azték piramisok, s miután azt a választ adta, hogy semmit, megköszönve a lehetőséget jeleztem, mivel már láttam őket, most inkább nem mennék el odáig a többiekkel.

– Mi a baj a térdével?
– Néhány száz méternyi séta után rendre meg kell állnom. Hat évvel ezelőtt állapították meg a Sportkórházban, hogy mindkettőt meg kellene műteni és protézist beültetni, de nem akartam megoperáltatni, inkább azóta is szedem a porcjavító bogyókat. No, de visszatérhetünk még Mexikóhoz?

– Mi történt?
– Csak négy napot töltöttünk Mexikóvárosban, azután a Mexikói-öböl partjára repültünk, ahol teljes ellátást kaptunk, tengerparti házakban laktunk, pálmaliget vette körül őket... Nagyon kellemes körülmények között, fényűző helyen pihenhettünk, elképzelni sem tudom, mennyibe kerülhetett.

 

FUTBALLKAPUBÓL A KÉZIPÁLYA KAPUJÁBA

– Ezt azért fájós térddel is ki lehet bírni…
– Nem is azzal volt gond – hanem többen is összeszedtünk valamiféle gyomorrontást, és én már attól féltem, hogy nem tudnak hazahozni, hanem kórházba kell vinni. Pedig lelkiismeretesen fertőtlenítettem a gyomromat tequilával! És miután előzetesen felhívták rá a figyelmünket, kerültük a csapvizet, még az azzal mosott gyümölcsből sem ettünk. Sokáig nem is volt problémánk, de az utolsó három napra beütött a krach. Onnantól kezdve csak pirítóst és teát fogyaszthattam, háromféle gyógyszert szedtem, de csak nem akart használni. Ez alaposan elrontotta a hangulatunkat. Végül megúsztam, a Párizsig tartó kilencórás repülőúton sem volt gond, amit a világ jelenlegi legnagyobb, kétszintes szállítógépével tettünk meg.

– Tényleg futballkapusként kezdte a sportpályafutását?
– Sokan nehezen akarják elhinni, másfél évig voltam a Váci Reménység ifjúsági futballcsapatának kapusa. Tizenhat éves lehettem, amikor egyszer-kétszer lehorzsolt, véres térddel mentem haza, s ezt látva az apám eltiltott a focitól. Akkor védeni kezdtem a Váci Kötöttárugyár kézilabdacsapatában, amely a budapesti első osztályban versenyzett.

– Meddig engedték a kettőt együtt csinálni?

– Tizennyolc éves koromban, amikor elkezdtem jobban foglalkozni a gerelyhajítással, az edzőm a Budapesti Honvédnál azt mondta: csak akkor játszhatok, ha a meccsek időpontja nem ütközik az atlétikai versenyekével. Hozzátette, ő egyáltalán nem bánja, hogy kézilabdázom, de ha már így esett, ne a kapuban mókázzak, hanem menjek ki a mezőnybe és dobjak gólokat. Az atlétika miatt nem jártam haza, Vácra edzésekre, csak a meccsekre, és ez így ment egészen 1961 őszéig – vagyis már az első olimpiám, a római játékokon megszerzett bronz után jártunk. Akkor az edzőm, Koltai Jenő szólt, most már legyen elég a kéziből, mert nagyon sérülésveszélyes.

– Nem kezdte kicsit későn a gerelyhajítást?
– Tizenhét éves voltam. Tudom, ez manapság későinek számít, de nem feltétlenül értek egyet azzal, hogy mostanában már nyolcévesen dobóatlétának viszik a gyerekeket. A jó hajítókészséget a Duna-parton szereztem meg: suli után a haverjaimmal rendszeresen kavicsokat hajigáltunk a folyókanyarban, ahol egész kavicshegyek álltak, mert kikotorták a medret. Nemcsak messzire dobáltunk, rengeteget „kacsáztunk” is.

– Emlékszik az első sikerére?

– Igen, az első országos sikeremet gránáthajításban arattam. No nem robbanógránátban, hanem nyelesben, amely úgy harmincöt deka lehetett. Emlékszem, ez az 1952-es vidéki szpartakiádsorozaton történt, sorrendben a városi, a járási és a megyei versenyt is megnyertem, végül az országosat is, amelyet a Budapesti Építők pályáján rendeztek. Egyébként gránáttal hetvenöt méter feletti volt a legjobb eredményem.

– Innen egyenes út vezetett a gerelyhajításhoz?
– A váci középiskolában elég jól ugrottam távolt és magasat, így a versenyen ezekben a számokban is elindultam. A Honvédhoz úgy mentem próbaedzése, hogy ugróedzőt kerestem. Szerencsém volt, hogy csak a dobóedző volt még ott, aki egyből azt kérdezte, volt-e már gerely a kezemben. Kifaggatott, így elmondtam, hogy nyertem már hajítóversenyt, és kérte, hogy próbáljak dobni egyet, majd a kezembe nyomott egy rugalmas sportgerelyt, amellyel harmincöt métert dobtam. Fél órával később azt mondta, ne keressek ugróedzőt, mert belőlem dobóatléta lesz. Na, így lettem gerelyhajító.

– És aztán önből vált az első magyar atléta, aki túldobta vele a nyolcvan métert.
– A továbblépésre minden versenyzőnek szüksége van. A nyolcvan métert nem volt könnyű elérni, de utána már rögtön a nyolcvanöt lett a cél. Nekem 87.06 méter volt az egyéni legjobb eredményem, amit Mexikóvárosban értem el. Egyébként az új és új célokkal csak az a baj, hogy a néhány méternyi plusz nem is tűnik vészesnek, de nem csak azt a két-három métert kell ám megdobni, hanem az előtte lévő hetven-nyolcvanat is...

 

GYALOG DUNAKESZIIG, KARNYÚJTÁSNYIRA AZ ARANYTÓL

– Hogyan emlékszik az 1956-os forradalomra?
– Akkor már három éve kollégista voltam a Testnevelési Főiskolán, ahol az edzéseimet is tartottuk. Biztosan ott lettem volna én is a barikádokon, de október huszadikán tartottuk az eljegyzésünket a későbbi nejemmel, ami egyben az ő születésnapja is volt, és már mint ifjú vőlegény mentem be a főiskolára hétfőn. Amikor volt a harcokban egy-egy csöndesebb periódus, indultam gyalog Vácra a sínek mellett, egészen Dunakesziig, ahol Kövesdi Ferenc súlylökő – becenevén Mackó – adott kölcsön egy biciklit, amellyel hazajutottam. Ott voltam végig a forradalom alatt, csak akkor tértem vissza a fővárosba, amikor újra megindult a tanítás. Emlékszem, három-négy csoporttársamat félévekre kizárták a Déli pályaudvar körüli harcokban való részvétel miatt.

– Mikor volt az esküvője?
– Nem sokkal később, 1957-ben, miután végeztem a főiskolán, a menyasszonyom pedig a váci közgazdasági technikumban. Fiatalon vágtunk bele a házasságba, akkoriban nem úgy volt, mint manapság, hogy fontosabb a karrier. Nem indult rosszul a közös életünk, mert az anyaegyesületemtől, az Építőktől kaptunk egy úgynevezett „disszidens” lakást a Szent István körúton, ami hatalmas dolog volt, mert hosszú sorokban vártak az emberek a tanácsi lakásra. A polgári esküvőt már júliusban meg kellett tartanunk, mert magánembernek, szinglinek nem adtak lakást. Szeptemberben aztán a Bazilikában megvolt a templomi szertartás is, amelyen egykori középiskolai ismerősöm, a később a családjával együtt Finnországba emigráló Bogányi Tibor orgonált.

– Sportolóként aztán négy olimpiára is eljutott. Tud köztük különbséget tenni?
– A maga módján mindegyik különleges és izgalmas volt. Az első a római volt 1960-ban, amelyen nagyon kellemes meglepetést jelentett a bronzérem, mert talán a világranglista első ötven helyezettje között sem voltam. De nagy szerencsém volt az időjárással. Salakos volt még a dobóhely, nem műanyag borítású, mint manapság, és az első három dobás után kaptunk a nyakunkba egy nyári záport, amely nem tartott sokáig, de rendesen eláztatta a pályát, így a további sorozatokban már senki sem tudott javítani. Szerencsémre én elsőre dobtam 78.57 métert, egyedül a szovjet Viktor Cibulenko talált bele 84.64-gyel, és még egy keletnémet is megelőzött, de a többiek fejre álltak. A legnagyobb esélyes a lengyel Janusz Sidlo volt, aki a selejtezőben majdnem világcsúcsot dobott, de mivel a döntőben nem hagyták békén a riporterek, végül csak nyolcadik lett.

– Aztán Tokióban már ezüstérmet szerzett.
– Szerintem azóta sem történt olyasmi, mint akkor: délelőtt rendezték a selejtezőt, délután kettőkor pedig már a döntőt. Ráadásul pocsék időben, szemerkélő esőben, tizenkét fokos hidegben, ami a teljesítményünkre is hatással volt, csak néhányan dobták meg a selejtezőszintet. A fináléban a harmadik dobásommal átvettem a vezetést, és hiába volt favorit a szovjet Janisz Luszisz és a lengyel Sidlo, látszott, hogy engem már nem tudnak túldobni. Ekkor már az aranyérem megszerzésének lehetősége is felcsillant, de gyorsan kiderült, hogy nem kell úgy sietni, mert még ugyanabban a sorozatban jött Pauli Nevala, a három finn versenyző közül a leggyengébb, és harmincnégy centivel túldobott.

– Az aranyérem újabb négy évvel később is karnyújtásnyira volt.
– Azt hittem, a bronz és az ezüst után végre Mexikóvárosban jöhet az arany, főleg azután, hogy az utolsó sorozatig vezettem. De Luszisz remek formában volt, kilencven métereket dobált az edzéseken is. Mondjuk a mostani szabályok mellett már nem tudná megcsinálni azt, amit akkor. Jelenleg már csak egy perc áll a gerelyhajító rendelkezésére, de akkoriban még másfél perce volt minden versenyzőnek a dobás megkezdéséig, ezért ő újra neki tudott futni. Az utolsó körben ráadásul nemcsak ő, hanem a finn Jorma Kinnunen is megelőzött.

– Münchenben már csak levezetett?
– A mexikóvárosi játékok után már csak a magyar bajnokságon indultam, és meglepetésre 1971-ben meg is nyertem a nagyok előtt, nem is rossz eredménnyel, 84.92 méterrel. Akkor támadt Koltai mester ötlete, hogy 38 évesen próbáljak nekifutni a negyedik olimpiámnak. Később beismerte, hogy elrontottuk a felkészülést, mert 1970-ben elkészült a dobófészer, amelyben télen is edzhettünk, zárt helyről tudtunk a szabadba dobni. Volt viszont egy hátránya, csak tizenöt méteres nekifutás volt, holott erre általában legalább kétszer annyi hely áll rendelkezésre a versenyeken. Nekünk viszont beidegződött a rövid ritmus, emiatt Németh Mikivel és Csík Józsival mindhárman gyengén dobtunk az 1972-es müncheni olimpián. Én is csak 77.24-ig jutottam, harminc centivel maradtam el a legjobb tizenkettő közé még bejutó norvég Björn Grimnestől. Viszont örök emlék, hogy harmadszor is vihettem a magyar zászlót a megnyitón. A vezetők úgy gondolták, jó kabala leszek, mert jól szerepeltünk az előző két olimpián is. Sajnos nem jött be a várakozásuk, mert gyenge eredményt értünk el.

– Hogyan emlékszik a müncheni terrortámadásra?
– A szemben lévő épületben laktunk, még fotót is csináltam az egyik csuklyás alakról. Az eset az egész olimpiára rányomta a bélyegét, főleg amikor kiderült, a terroristák meg is gyilkolták az elrabolt sportolókat.

NEM VOLT OLYAN ERŐS, KELLETT NEKI A VERSENYLÁZ

– Jó versenyző típus volt?
– A gerely a súlyát tekintve a legkönnyebb dobószer, de talán itt érezni leginkább az idegek harcát. A versenyzőkre nagy hatással van a versenydrukk, ezért ha valaki a selejtezőben jól dob, nem jelent semmit a döntőre nézve. Emlékszem, a moszkvai olimpia selejtezője után – már szakosztályvezetőként – két magyart vártam a dobogóra, Paragi Ferencet és Németh Miklóst, erre lett belőle egyetlen nyolcadik hely. Én sportolóként az a típus voltam, aki edzésen meg sem tudta közelíteni a legjobbját. Nyolc-tíz méterrel dobtam kisebbet, hiába szimuláltuk a versenyt, hiába adott nekem Németh Miki, Csík Jóska vagy Erdélyi Gyuri néhány méternyi előnyt edzésen, akkor sem tudtam legyőzni őket. Fizikailag nem voltam annyira erős, mint ők, de technikailag én voltam az egyik legjobb, így tudtam kompenzálni. És nekem kellett az a pluszfeszültség, amit a versenyhelyzet adott, hogy mozgósítani tudjam a tartalékenergiáimat is.

– Hogyan lett egykori riválisa, a későbbi olimpiai bajnok Németh Miklós edzője?
– Koltai Jenő öt-hat tagú csoportjában ott voltunk mindketten. A Testnevelési Főiskola 1968 őszén kérte, hogy ott versenyezhessek, de az Építők nem adott, így ki kellett hagynom egy évet. Egyébként az is lehet, hogy ezzel a rápihenéssel tudtam megnyerni az 1971-es országos bajnokságot. Miklóst viszont kész versenyzőként kaptam utána, aki már elsős főiskolásként megjavította az én rekordomat, amit aztán nem is tudtam visszavenni tőle. Viszont sok sérüléssel bajlódott, hosszú ideig gond volt combközelítőjével, és hogy kímélje, át akarta venni a finn Pauli Nevala által divatba hozott technikát, a kicsi dobóterpeszbe érkezést. Koltai viszont nem tanácsolta, mert szerinte így nem lehetett nagyot dobni, s ebből sok vita kerekedett. Mivel akkorra már eldöntöttük, hogy én csak hazai versenyeken indulok, hármasban leültünk beszélgetni, és Miki elfogadott új edzőjének, a közös munkánk 1973 januárjától egészen a moszkvai olimpiáig tartott.

– Utána ment el Kuvaitba dolgozni?
– A kuvaiti válogatott 1979-ben Budapesten edzőtáborozott, és a vezetői megkértek, tartsak nekik edzést. Utána szerződést ajánlottak, de mivel itthonról nem engedtek ki, mondván, szükség van rám, kértem a kuvaitiakat, várjanak egy évet. Amikor a sikertelen moszkvai olimpia után lecserélték a Magyar Atlétikai Szövetség vezetőségét, Békesi László későbbi pénzügyminiszter lett az új elnök, akinek decemberig könyörögtünk Schulek Ágostonnal. Végül elengedett, de csak két évre.

– Tizenkettő lett belőle…
– Volt benne egy év megszakítás a háború miatt, de a házasságunk legszebb időszaka volt a feleségemmel. Jobb anyagi körülmények közé kerültünk, és végül kilenc évet töltött kint velem. Az öbölháború után már nem tért velem vissza Kuvaitba, inkább itthon unokázott.

– Közben itthon esni kezdett a színvonal, sokáig nem is volt jó gerelyhajítónk. Ön szerint miért?
– Az egész sportra értem, hogy megváltozott a motiváció. Minket az átkosban a külföldi utazás motivált, vagy az, hogy könnyebben juthatunk lakáshoz. Ez a rendszerváltozáskor megszűnt. Szerintem kicsit hibás a sportági vezetőség is, mert nekünk csapatjelleget adott, hogy évi három-négy válogatott viadal is volt, egymásért szurkoltunk, bejártuk Európát. A másik ok, hogy maga a társadalmi rendszer is megváltozott, a fiatalokat jobban leköti a tévé, a telefon és a számítógép, nem akarnak az edzésen kínlódni.

– És ha csak a gerelyhajítást nézzük?
– Az okok ugyanezek, csak legfeljebb jobban látszik a különbség. A mi időnkben egy évben öten is dobtunk nyolcvanöt méter felett, ketten világrekorderek voltak, Németh Miklós és Paragi Ferenc. A népességhez viszonyítva talán nem is volt jobb arány akkoriban a világon.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. március 9. lapszámában jelent meg.)