Vívás: „Szerencsére ültem” – olimpiai bajnokunk új edzővel készül

– Mi volt az első gondolata, amikor Szász-Kovács Emese felvetette, dolgozhatnának együtt?
– Szerencsére ültem... – felelte Peterdi András, a Bp. Honvéd vívója, aki közös mesterük, Kulcsár Győző szeptemberi haláláig edzőtársa volt a riói olimpia egyéni párbajtőrbajnokának, és aki a folytatásban a Vasas klasszisának edzéseit irányítja majd. – Bennem fel sem vetődött hasonló, már csak azért sem, mert én még mindig elsősorban versenyző vagyok. Ezzel együtt hatalmas megtiszteltetés a felkérése, még úgy is, hogy én Emesében nem kizárólag az olimpiai bajnok sportolót látom, a vívótermen kívül is barátok vagyunk, és közös vállalkozás – egy vívófelszerelést és -ruházatot forgalmazó cég – működtetése is összeköt bennünket.

– Edző-tanítvány felállásban is tesztelték már a kapcsolatukat?
– Tavaly az Európa-bajnokság előtt, amikor Győző bácsi a betegségéből adódóan gyengébb volt fizikailag, Emese megkért, legyek a mester keze és lába, és segítsek a feladatok gyakorlati kivitelezésben. Ez néhány alkalom volt, és miután a mester szerencsére jobban lett, nem gondoltam, hogy ez a munka folytatódhat.

– Aztán mégiscsak beszélniük kellett a folytatásról...
– Emesének, aki tizenhét évig dolgozott együtt Kulcsár Győzővel – érthetően –, gondolkodási időre volt szüksége a folytatás megtervezéséhez, nemrégiben került szóba közöttünk újra a kérdés. Ezúton is köszönöm, hogy az elején leszögezte: nem szeretné, hogy eldobjak kapát, kaszát, és csak vele dolgozzak, nem akarja, hogy az én érdekeim sérüljenek – tiszteletre méltó, hogy szem előtt tartja az én álmaimat is. A munkát még nem kezdtük el, abban maradtunk, amikor Emese sérülése rendbe jön, megnézzük, hogyan tudunk együtt dolgozni.

– Elképzelései bizonyára vannak. Kölcsönös tanítási-tanulási folyamatra számít?
– Teljes mértékben. Egyrészt rendkívül eredményes sportolóról van szó – akivel amiatt nem lesz nehéz együtt dolgozni, hogy tudja, mit akar, és hogy miként érheti el a céljait –, másrészt hosszú időn át tanulhatott egy ikontól, akinél többet senki sem tudott a párbajtőrvívásról. Én csak két évet dolgozhattam Győző bácsival, de rengeteget tanultam tőle. Meglátott bennem valamit, és el tudta hitetni velem, hogy képes vagyok elérni a céljaimat; az ő érdeme, hogy tavaly – pályafutásom során először – kijutottam a felnőtt Európa- és világbajnokságra.

– Mi történik, ha a sors nem hozza össze Kulcsár Győzővel?
– Valószínűleg már nem vívnék. És az is jó kérdés, mi lett volna, ha hamarabb találkozunk, de utólag nincs értelme ezen spekulálni. Mindenesetre amikor összetalálkoztunk, nagyon elegem volt mindenből. Kétezertizenháromban, három év után azzal a céllal jöttem haza az Egyesült Államokból, hogy célba veszem a riói olimpiai részvételt, ami a nagyágyúk – Imre Géza és Boczkó Gábor mellett – nem sikerült. Ráadásul nem is ment jól a vívás, belefásultam a monoton, eredményekhez nem vezető munkába. Kétezertizenhatban úgy éreztem, Kulcsár Győzővel az utolsó utáni szalmaszálba kapaszkodom bele, és ha ezúttal sem jön össze, befejezem. De összejött...

– Mit csinált három évig Amerikában?
– Húszévesen úgy éreztem, környezetváltozásra van szükségem, gondoltam, megnézem a világot. Kitűnő lehetőséget kaptam: Washingtonban, magyar edzőkkel együtt kellett új vívóklubot felépíteni, nagy munka volt, amelynek végén 120-130 főből álló csapatot sikerült összehozni. Ezután Bostonba dolgoztam vívóedzőként, majd néhány hónapot Providence-ben is eltöltöttem trénerként. Amerikában különböző korosztályok munkájának irányításában szereztem tapasztalatot – volt hét- és nyolcvanéves tanítványom is –, de a nyelvtanulás és az önállósodás szempontjából is igen hasznos volt a külföldi munka.

– Harmincévesen nem számít már zöldfülűnek az edzői szakmában.
– Valójában elég korán kezdtem: Pécsen, az első egyesületemnél a nevelőedzőm, Danka Sándor kapacitált, hogy vágjak bele az edzősködésbe. Ennek lassan tíz éve. Majd amikor hazatértem Amerikából, az akkori edzőm, Udvarhelyi Gábor segítségével kaptam edzői állást az MTK-nál. Egyébiránt miközben igyekeztem tapasztalatot szerezni trénerként, magam is több edzővel dolgoztam: amikor Udvarhelyi Gábort kinevezték szövetségi kapitánynak, újfent váltanom kellett, egy ideig Gelley István irányításával készültem.

– Közben pedig lelkesen jegyzetelt egy-egy módszert, elemet?
– Úgy vélem, mindenkitől lehet tanulni. Igyekszem is nyitott szemmel járni a világban, a külföldi versenyeknek köszönhetően sokféle iskolát látok; ami tetszik és amiről úgy gondolom, jó lehet, elraktározom, és igyekszem összegyúrni a saját elgondolásaimmal. A vívásban sok apróság elleshető, persze van, amit nem lehet tanítani – Győző bácsit nem lehet utánozni, meg sem próbálnám...

– Ön most kivel edz?
– László Istvánnal dolgozom. Korábban az MTK-nál kollégák voltunk, és együtt jöttünk át a Honvédhoz. Hasonlóan gondolkodunk a munkáról, és civilben is jó a kapcsolatunk, ami sokat számít.

– Említette: Rio bajnokának fontos, hogy ön is elérje a vívásban a céljait. Melyek ezek?
– Az elsődleges célom, hogy olimpián szerepelhessek. És szeretnék az idei világversenyre is bekerülni a válogatottba – ahhoz, hogy ezt újra elérjem, meg kell acélozni az önmagamba vetett hitemet.