Berki Krisztián: Már látom a fényt az alagút végén

– Két évvel ezelőtt, a 2017-es Európa-bajnokságon azt hittük, minden rendben van. Akkor egy furcsa bírói döntés miatt „csak” ezüstérmet szerzett lólengésben Kolozsváron, viszont a válla nem fájt, újra a régi Berki Krisztiánt láthattuk a lovon. Azóta meg leginkább csak a baj van, két műtéten is átesett – hogy van most?
– Épp az új év kapcsán összegeztem kicsit, hiszen már elég sokszor elértem odáig az elmúlt másfél évben, hogy mehetek a szerre, aztán mégsem így történt. Fájdalmas visszanéznem erre az időszakra, magyarázkodni sem akarok, az igazság mégiscsak az, hogy 2017 nyarán ismét elkezdett fájni a bal vállam, és pusztán az telt két hónapba, míg kiderült, mi a baj. Onnantól megindult a lavina, viszont októberben történt valami, ez pedig újra bizakodásra ad okot.

– A műtét Manchesterben.
– Az a beavatkozás nagyon sokat segített, a brit orvosok megtettek mindent a gyógyulásomért, amit a mai orvostudomány lehetővé tesz.

– Mennyivel egyszerűbb lett volna azt mondania, hogy kész, vége.
– Nem is kívánom senkinek ezt a másfél évet! Sikeres Európa-bajnokság volt mögöttem, az a verseny és előtte a vk-viadalok bizonyították, ott a helyem az élmezőnyben. Nem véletlenül mondtam, hogy Tokióig kitartok, ám a fájdalom megállított. Voltak olyan pillanatok, amikor olyannyira padlóra kerültem, hogy magam sem tudtam, miként állok fel.

– És aztán hogy állt fel?
– Jött egy új nap, egy új mozzanat vagy egy új impulzus. Több szabadidőm volt, így sok rendezvényen jelen voltam, ahol mindig összefutottam ismerősökkel, barátokkal, akik állandóan csak azt kérdezgették: mikor láthatnak újra versenyezni? Azért nem hagytam abba, mert sokan visszavárnak – ez a válaszom az előbbi sejtelmes megjegyzésére a visszavonulás kapcsán. És én is azt érzem, ha a vállam rendbe jön – márpedig rendbe fog, hiszen már látom a fényt az alagút végén –, a nekem és értem szurkolók még kaphatnak valamit a tornász Berki Krisztiánból.

– Kétségtelen, a sorminta alapján most az olimpiai aranynak kell jönnie, hiszen Pekingről lemaradt, Londonban nyert, Rióra viszont újfent nem szerzett kvótát. Az ősszel Stuttgartban viszont megválthatja a repülőjegyét Tokióba.
– És éppen Stuttgartban…

– Ezt már említeni sem mertem.
– Akkor megteszem én: 2007-ben vb-ezüstérmet szereztem lólengésben Stuttgartban, de olimpiai kvótát csak az arany jelentett volna. Amit akkor elvett a sors, azt visszaadhatja. De tegyük hozzá azt is, hogy akkor hibáztam, volt rontás a gyakorlatomban.

– Azért lehet abban valami sorsszerű, hogy ismét Stuttgart jön.
– Biztosan nem véletlen. Kavarognak bennem a versenyek és helyszínek, eszembe jutott az is, hogy a londoni olimpiára a tokiói vb-ről jutottam ki, most meg Tokió a cél – Stuttgartban.

– Ráadásul kicsit „puhult” a kvalifikáció, hiszen már nem kell az a vébéarany, sőt előfordulhat az is, hogy még az érem sem.
– Igen, bár még nem kaptunk egyértelmű állásfoglalást a kvalifikációt illetően. Elvileg mindazok, akik csapatban kvótát szereznek, kiesnek a rangsorból.

– Van még lehetősége a vk-sorozatban is kvótát szereznie, az viszont már novemberben elkezdődött. Itt a nyolc verseny három legjobb eredményét veszik figyelembe, vagyis ezen a téren sincs veszve még semmi, de az edzője, Kovács István úgy nyilatkozott: a vébére koncentrálnak, és egy lapra tesznek fel mindent.
– Az egész pályafutásomat ez jellemezte – elég csak a londoni olimpiára utalni. Mi sohasem taktikáztunk, legfeljebb azzal, hogy volt két gyakorlatom, és ha a helyzet megkívánta, elő tudtam venni a nehezebbet. A világbajnokságon a selejtezőben kell feltennem mindent egy lapra, hiszen a döntőbe be kell kerülnöm. Ott meg jól kell szerepelnem.

– Álmában gyakran szól önnek a Himnusz?
– Előfordul. Sohasem teherként élem meg ezt, sőt a múltból, az eredményeimből mindig erőt tudok meríteni. Érdekes, mert a londoni olimpiáig szinte mindent rendre megálmodtam, tudtam, éreztem, mi fog történni. Már jó ideje a sötétben tapogatózom e tekintetben, de ez azért van, mert az elmúlt másfél évben nem a gyakorlatok és az edzések játszották a főszerepet az életemben. E tekintetben is megtörtént a változás, legbelül pedig sziklaszilárdan érzem, hogy a vállam kibírja Tokióig.

– Tetszik vagy sem: ez a finis. Mármint a pályafutásáé…
– Nem szeretek a befejezésről beszélni, sokkal fontosabb, hogy látom magam a lólengés mezőnyében.

– De hol?
– Egészséges vállal a dobogón.

– Látva a vetélytársak gyakorlatait, igaza lehet.
– Nem szoktam a levegőbe beszélni! A fizikai fájdalom, a lelki gyötrelmek mellett azért sem volt könnyű megélnem az elmúlt másfél évet, mert konkrét lehetőségeket, sőt azt hiszem, érmeket vett el tőlem az élet. Mostanság nem az a jellemző a lólengésre, hogy vannak sportolók, akik mindig bizonyítanak – favoritok vannak, mégsem tudnak mindig odaérni, még a dobogóra sem.

– Majd ha visszatér, visszazökken minden a régi kerékvágásba.
– Szoktam is viccelődni azzal, hogy azért változott meg sok minden, mert nem vagyok ott, így a riválisok nem veszik komolyan a versenyeket. Persze előfordult, hogy én is hibáztam, téthelyzetben szerencsére kevesebbet, ám mindig hoztam egy szintet – hosszú éveken keresztül elképzelhetetlen volt a dobogó nélkülem.

– Fizikailag fogja bírni?
– Igen. A kor csak egy szám. Persze, már nem tudok annyi gyakorlatot megcsinálni egy-egy edzésen, mint mondjuk tizenhét évesen, de ez nem baj. Fejben dől el minden.