„Elképzelem, hogy én vagyok Ronaldo” – a besnyői kisfiú nem ismer lehetetlent

Még le sem parkolunk a hóban, az emeleti osztályterem ablakaiból máris kíváncsi fejek bukkannak elő.

Nagy nap ez a besnyői általános iskolában, a fiúk napok óta arról beszélnek, végre megmutathatják, hogyan tudnak focizni. A Fejér megyei községben, Besnyőn látszólag minden rendben, a suli előtt szépen feldíszített karácsonyfa, mellette jászol található – hátul az udvarban pedig hatalmas terület, ahol a srácok minden délután kifulladásig rúghatják a labdát. Eshet eső, fújhat szél, lehet saras vagy éppen havas a „pálya”, a gyerekek fociznak, az sem zavarja őket, hogy nincs kapu – mert nem futja rá... Ha gólt szeretnének rúgni, egyik oldalon két tölgyfa törzse közé, a másikon egy fenyő és egy pad közé kell juttatniuk a labdát.

„Vonalak sincsenek – mondja a fiúkat elégedetten figyelő Éva néni. – De nem gond, megszokták, elfogadták. Az elmúlt évben a helyi egyesülettől kaptunk két labdát, és néha én is veszek. Komolyan mondom, a fiúk mintha ennék a labdát. Műbőrt már nem is érdemes vásárolni, az egy hét alatt szétrúgják.”

A nehéz körülmények között nevelkedő Attila hatodikos, de azon nem kell agyalnunk, hogy vajon az A-, B- vagy C-osztályba jár-e, a faluban jó ha minden évfolyamban összejön egy osztályra való gyerek. Attila a bokáig érő hóban ügyesen teszi-veszi a labdát, hol sarokkal továbbítja, hol keményen belemegy a párharcokba. Lelkesedésből nincs hiány, a kisfiú az egyik lövésbe is belevetődik, pechjére éppen arcon találja a labda, nyomban elered az orra vére. A haverok, Zolika, Bence, Olivér, Gyuri és a többiek azonnal megállnak, de Attila int, mehet tovább.

Miközben a fiúk játszanak, Éva néni, az igazgató mesél.

„Attila ilyen. Nem szereti sajnáltatni magát. Jó értelemben vett igazi gyerek. Jó kedélyű, nem irigy, tisztelettudó, segítőkész. Nincs olyan, amit ne lehetne tőle kérni, mindent megpróbál, nem ismer lehetetlent. Még akkor sem, ha tudja, nem biztos, hogy sikerül neki.”

Időközben a testnevelő tanár, Balázs bácsi is megérkezik, akit – miután az egész iskolában mindössze két férfi dolgozik –, a gyerekek néha Balázs néninek szólítanak. Az ember körbenéz az udvarban, olyan, mintha egy nagy családban lenne. Éva néni szerint a falusi gyerekek teljesen mások, mint a városiak, félti is őket, mondván, a középiskolában majd elnyomják őket, kihasználják jólelkűségüket. Elindulunk Attiláék házához, amely a falu elején, a Besnyő tábla utáni első utcában van. A könnyűszerkezetes – hatvan négyzetméteres – épület két évvel ezelőtt teljesen kiégett, mire a család hazaért a boltból, csak a négy fal maradt.

„Mindenünk bent égett – mondja a tornácon álldogálva az anyuka, Ildikó. – Pontosan emlékszem mindenre. Január huszonegyedike volt, begyújtottam a kandallót, hogy mire hazaérünk, ne fázzanak a gyerekek. Állítólag a kémény okozta a gondot, lángra kapott a tető, és pillanatok alatt leégett a ház.”

A helyiek hozzáállására jellemző, hogy a falu népe nyomban összefogott, a tetőanyagot a község vezetői állták, a munka nagy részét az apa és barátai végezték el. Fúrtak, faragtak, újjávarázsolták a kis házat, az más kérdés, hogy a szigetelés még most sincs befejezve. És ha mindez nem lenne elég, a családfőt, a mindössze 41 esztendős Attilát olyannyira megviselték a történtek, hogy néhány hónappal az eset után szívinfarktust kapott. Azt mondja, nem bírta a stresszt, és bár az operációt követően az orvosok mindenfajta fizikai munkától eltiltották, a mai napig az építőiparban dolgozik, zsákokat emelget, köveket cipel – mindent csinál, csak éppen nem kíméli magát.

„Itt a három gyerek, ők a szemem fényei, muszáj eltartani őket valahogyan – mondja az apa az asztalnál ülve. – Sajnos a gyerekek is örökölhettek valamit, a kis Attila, Dani és a hároméves Jázmin is rendszeres kontrollra jár, szívzörejt állapítottak meg mindannyiuknál.”

A kislány a hálószobában alszik, a helyet alighanem megszokta, az éjszakákat is a két szülő között tölti. Két bátyja, Attila és Dani birtokolja a másik szobát, a berendezés szegényes, az egyik polcon Real Madrid-logóval díszített tolltartó pihen.

„Az enyém! – kapja fel a tizenhárom éves Attila. – Imádom a Real Madridot, ám amióta Cristiano Ronaldo átigazolt a Juventusba, az olasz csapatért is rajongok. Ronaldo a kedvencem. A suli után délutánonként mindig kimegyünk az udvarra a többiekkel, ha jó idő van, idehaza a kertben folytatom. Néha elképzelem, hogy én vagyok Ronaldo. Itthon a kertben a kutyánk, Lucy és a malacunk a közönség. Elöl szeretek játszani, gólokat lőni az igazi. Remélem, egyszer viszem valamire.”

Hogy aztán focista, területi képviselő vagy könyvelő lesz-e a kis Attilából, nem tudni – mindenesetre az iskolapadban is helytáll. A szülei rendkívül büszkék rá, nemcsak a testnevelés- és a rajzórát szereti, matekból is jó, év végén gyakran visz haza okleveleket. Ha kicsi is a ház, szeret elvonulni a többiek szeme elől, és bújja a könyveket. Ami persze nem könnyű, kishúga állandóan a fején ugrálna, öccse, Dani pedig mostanában a karácsonyra kapott gitáron gyakorol szüntelenül.

Ottlétünkkor – Jázmin kivételével – a család a tornácon gyűlt össze. Az udvaron tűzifarakás, méretes balta, egy romos melléképület és egy fából összeeszkábált hinta, azt is az apa állította össze. Sok nehézséggel kell megküzdeniük, de látszik, a szülők odafigyelnek a gyerekekre, a körülményekhez képest igyekeznek mindent megadni nekik.

És ha valaki nem hinne a furcsaságokban... Egy évvel azután, hogy leégett Attiláék háza, néhány épülettel odébb ugyanazon a napon ugyanúgy egy másik ingatlan is porig égett.

„Lehet, hogy megátkozták az utcát – mondja búcsúzáskor az édesanya. – Nem akartunk hinni a szemünknek, amikor láttuk, hogy ugyanúgy ég, mint egy évvel előtte a mi házunk. Sok nehézséggel kell megküzdenünk, gyakran kérdezem is magamtól: angyalok, hol vagytok?! Most január huszonegyedikén biztosan nem megyünk sehova. Itthon leszek, és őrzöm a házat...”