Berecz Zsombor: A sportkarrieremnek ez volt a csúcsa! Eddig…

 

 

– Számított rá, hogy ilyen parádésan alakul az idénye?
– Nem, egyáltalán nem. Persze a jó eredményt mindig várja az ember, de hogy most jön, arra nem gondoltam. Pedig jól kezdődött az idény, elkezdtem dolgozni egy horvát edzővel, ám mindössze öt napot tudtunk együtt edzeni, mert megtörtént a baleset – eltört a bal hüvelykujjam –, ami miatt három és fél hónapot ki kellett hagynom. Az első két hétben eléggé szárnyaszegett voltam, majd elkezdtem azon gondolkodni, miként fordíthatnám a felszabadult időt a javamra, és meg kell mondanom, végül sikerült.

– Mit csinált?
– Heti kétszer sportpszichológushoz jártam, akivel hasznos és jó munkát végeztem, ami nagyban hozzájárult a későbbi sikereimhez.

– Miben segített?
– Jobban megismertem önmagamat, azt, hogy miként működöm, hogyan versenyzek. Ennek tudatában próbáltam az erősségeimre koncentrálni és a múlt hibáiból tanulva felépíteni az évemet.

– Mi a fő erőssége?
– Sohasem adom fel, vert helyzetből is fel tudok állni. És ez a világbajnokságon is megmutatkozott. Volt, hogy rossz pozícióban érkeztem a bójához, de utána egy szakasz alatt elképesztően sok hajót előztem meg.

– S mi a gyengéje?
– A kezdés. Meg az, hogy nemigen szeretek kockáztatni, még akkor sem, amikor szinte biztos vagyok a dolgomban. Igaz, az utóbbi időben ez is megváltozott valamelyest: ha láttam egy lehetőséget, amelyet a többiek nem, meg mertem tenni a szükséges lépéseket.

 

– Kiismerte már a finn hajó­osztályt?
– Hála istennek, még nem… Technikában és hajókezelésben is bőven van hová fejlődnöm. A finn osztály jóval összetettebb, mint a Laser volt, nagy precizitást igényel a hajó beállítása és a felszerelés összeállítása, legalábbis akkor mindenképpen, ha az ember el akarja kerülni a technikai problémákat. Edzésnaplót vezetek – ezt egyébként a versenyzők nagy része csinálja –, aminek köszönhetően nem ijedek meg a váratlan helyzetektől, felkészülten ér, ha valami történik a vízen.

– Hogyan kell elképzelni egy ilyen napló tartalmát?
– Leírok a versenynapokról néhány gondolatot: a beállításokról, a vitorlákról, az árbócról és arról is, hogyan ment a vitorlázás. Így azután – ha adott körülmények között nem találjuk a sebességet – vissza tudok lapozni, milyen volt a víz, a szél és a beállítás egy korábbi, hasonló napon. Ha a beállítások változtatásával sem javulok, akkor velem van a baj, nem vagyok formában, s ezt is el kell fogadnom.

– Mindenkivel előfordul, hogy bal lábbal kel fel. Ön hogyan éli meg?
– Megtanultam kezelni.

– Térjünk vissza a sérüléséhez! Mennyire fájt?
– Fájt. Begipszelték, úgyhogy a köteleket nem tudtam húzni, de láb-, has-, hátedzéseket tudtam végezni. A nagy pofont igazából akkor kaptam, amikor levették a gipszet. Persze, szóltak előre, hogy három-négy hét is eltelik, mire tudom majd használni, mégis… Amikor levették a gipszet, és nem tudtam mozgatni az ujjamat, megéreztem, hogy ez tényleg súlyos sérülés volt – ugyanis nem tudtam fogni. De a rehabilitáció szerencsére jól sikerült.

– Igaz, éppen a világbajnoki felkészülés hajrájára esett.
– Másfél hónappal a vébérajt előtt kezdtem el rendesen edzeni, úgyhogy igazából az olimpiai kvótáért mentem, vagyis be akartam kerülni a legjobb nyolc nemzet versenyzői közé.

– Ehhez képest jócskán túlteljesített, hiszen világbajnok lett! Mi döntött az ön javára?
– Hogy éhes voltam a sikerre. Nyilván a többiek is, de nekem szinte fizikai fájdalmat jelentett, hogy hónapokig nem tudtam hajóba ülni – nagyon akartam vitorlázni. Magabiztosan és önbizalommal telve kezdtem el a felkészülést, s másfél hónap alatt próbáltam a lehető legjobb formába lendülni. Nem mondom, hogy tökéletesen sikerült, volt egy szakasza a pályának, amelyen látványosan lassúbb voltam, hátszélben viszont jobb lettem. Így azután a futamok első szakaszát valahogy túl kellett élnem, a hajrában viszont ledolgoztam a hátrányomat. Nem volt könnyű, de működött. Azt éreztem, hogy akkor sem tudok futamot nyerni, ha megszakadok, de kiegyensúlyozottan vitorláztam, s ez hozta meg a sikert.

– Hogyan élte meg az utolsó versenyfutam utolsó száz méterét?
– A mindent eldöntő éremfutam előtti estén éreztem meg egyáltalán, hogy van esélyem. Minden este készült összefoglaló klip az aktuális éllovasról és az esélyesekről, de én a medal race előtt tudatosan elkerültem, hogy interjút adjak. És aznap este, amikor megnéztem a videót, az volt a benyomásom, hogy az éllovas svéd srác meg van ijedve attól, hogy vezet. Ott és akkor megfogalmazódott bennem, hogy én most kimegyek, és nyerni akarok. Benne volt a pakliban az is, hogy csak nyolcadik leszek a végén, de meg sem fordult a fejemben, hogy ez megtörténhet. A győzelem lebegett a szemem előtt. Visszatérve a kérdésére: végig vezettem az utolsó futamon, s csak az utolsó száz méteren néztem hátra, hol van a svéd, akinek az ötödik helynél hátrébb kellett végeznie ahhoz, hogy én nyerjek. Hatodik volt. Küszködtem a könnyeimmel… Volt egy-két nagyon szép pillanata az életemnek, de a sportkarrieremnek ez volt a csúcsa.

– Eddig…
– Eddig!

– Mit változtatott meg, hogy világbajnok lett?
– Magabiztosabbá váltam. És nem csupán a vízen, hanem a hétköznapokban, a magánéletemben is, úgyhogy azt mondhatom, abszolút pozitív hatással volt rám. Remélem, az arcom nem lett nagyobb, erre igyekszem odafigyelni. Fontos, hogy ne felejtsem el, honnan jöttem, és szerencsére vannak emberek, akik emlékeztetnek is rá. Teszem a dolgom, s vannak még álmaim, amelyeket hajszolok.

– Tokió?
– Mi más? A vitorlázás olimpiai sportág, minden edzés, minden munka annak van alárendelve, hogy az ember az olimpián jól szerepeljen. És én most már valóban szeretnék dobogóra állni az ötkarikás játékokon.

– Segít a felkészülésben, hogy az első adandó alkalommal megszerezte a kvótát?
– Mindenképpen. Így több időm és lehetőségem lesz arra, hogy több árbócot, több vitorlát teszteljek, hogy feláldozzak fontos versenyeket a felszerelés tesztelésére. A többiek ezt nem engedhetik meg maguknak.

– Mennyit van távol egy évben?
– Az idén több időt tudtam tölteni a családommal, de a jövő év eléggé feszes lesz, hiszen eleve elmegyünk két hónapra Japánba, az olimpia helyszínére, a játékok időpontjában, plusz Ausztráliában lesz a világbajnokság. A tervek szerint kétszázhatvan napot vitorlázom majd – és ebben nincs benne az utazás.

– Ez egyik oldalról jól hangzik…
– Persze, és bár sokat vagyok távol, ezt a családomért is csinálom. Szeretném normálisan felnevelni a gyermekeimet, s egy jó olimpiai eredmény ezt elősegítené.

 

– A gyermekei értik már, mit jelent, hogy az édesapjuk világbajnok?
– Túl kicsik még hozzá. A nagyobbik három, a kisebbik most volt kettő. Azt már tudják, hogy vitorlázom.

– Élvezi az apaságot?
– Nagyon. Azt szoktam mondani, hogy tanulom a szakmát. Biztos rengeteg hibát elkövetünk, de a gyerekeink boldogok és mosolygósak, úgyhogy nagyon elégedett vagyok velük. Ez kisebb részben nekem köszönhető, nagyrészt pedig a feleségemnek, de amikor otthon vagyok, szeretnék csak velük foglalkozni és értéket mutatni nekik.

– Szeretné, ha vitorláznának?
– Először úszni szeretném megtanítani őket, mert a vitorlás veszélyes hely egy gyereknek, de nagyobb hajóval voltak már kint a vízen. És persze, azt is szeretném, ha előbb-utóbb megtanulnának vitorlázni, de azt, hogy versenyezzenek, nem feltétlenül. Sportolni fognak, az teljesen biztos, mert az mindenkinek a javára válik, de ha őszinte akarok lenni, inkább azt szeretném, ha kipróbálnának egy csapatsportágat, mert nekem abban nem volt részem, egész életemben egyedül vitorláztam. Pedig nincs szebb annál, mint amikor egy csapat együtt dolgozik.

– Vitorlázóként is van rá lehetősége. Gondolt rá, hogy esetleg nagyobb hajóval nemzetközi versenyeken induljon?
– Úgy néz ki, hogy az olimpia után erre is lesz lehetőség, mert vannak olyan törekvések, hogy felépítsünk egy nemzeti csapatot. Az Amerika-kupán való indulásra persze nincs esély, mert az nagyon sok pénzbe kerül, de a tervek szerint 2021-től az országok nagyhajóban megmérethetik magukat. És bevallom, dédelgetem a tervet, hogy összehozzak egy csapatot.