Birkózás: az abonyi Ramszesz Mexikóban ért a csúcsra

VARGA JÁNOS – Az abonyi Ramszesz összesen tíz világversenyes érmet (a fele arany volt!) birkózott össze nagyszerű pályafutása során, ebből hatot már a nyakába akasztottak, amikor a mexikóvárosi magaslaton minden szempontból a csúcsra ért.

– Milyen célokkal utazott az 1968-as olimpiára?
– Azért, hogy learassam a sok munka gyümölcsét. Polyák Imre volt a példaképem, ő adta a Ramszesz becenevemet, s tőle tanultam, hogy kitartással, célszerű gyakorlással elér az ember oda, ahová akar, ezt bizonyította a három ezüst után megszerzett olimpiai arannyal. Ennek megfelelően én is rengeteget edzettem, erősítettem, fejlesztettem az állóképességemet, a meccsek között kötelet másztam, gyűrűn, nyújtón dolgoztam, bábút dobáltam több százszor.

– Az 1967-es bukaresti vb-n hazai volt a zsűrielnök, persze hogy vesztettem a döntőben a román Baciu ellen, de ez benne van ebben a sportágban, viszont még egyszer már nem akartam kikapni tőle. A felkészülésem sérülésmentesen, jól alakult, a magaslatot pedig megszokhattuk az előversenyeken 1966 és '67 folyamán. Gurics György szövetségi kapitány kíméletlen volt, majdnem odarosáltunk, annyit futottunk kint, de megtapasztaltuk az oxigénhiányos környezetet.

– A fogyasztás sem vette el az erejét?
– Akkoriban mindennap kellett mérni, amikor birkóztunk, úgyhogy nem lehetett túl sokat fogyasztani, nekem öt-hat kiló volt az adagom. Miután lementem ötvenhét kilóra, már csak tartottam, kevésbé szaunázással, inkább felvettem három melegítőt meg egy nejlonruhát, úgy edzettem.

– Hogyan alakult a mexikóvárosi szereplése?
– Egy portugállal kezdtem, akit korábban mindig betusoltam, most viszont csak pontozással vertem, olyan boldog volt, hogy a nyakamba ugrott… Aztán jött a szovjet Kocsergin, majd egy masszív görög és finn gyerek, de jó kondival mindegyiket lehajtottam. Következett a japán, az elején csinált egy mögékerülést, s közben jól májon vágott, erre összekaptam magam, s elvertem, mint szódás a lovát. A végén megint Baciu maradt, s nekem az aranyhoz elég lett volna már a pontozásos vereség is, de ki akar így zárni? Akciós döntetlen lett, s jöhetett az ünneplés.

– Az hogy sikerült?
– Az enyém volt az utolsó, tizedik magyar arany Mexikóvárosban, a meccsemen ott voltak az előzőt nyerő futballisták is, és szurkoltak nekem a többiekkel együtt. Mi, birkózók eleve nagy családot alkottunk, szorítottunk egymás sikeréért, megünnepeltük a korábban nyerő Kozma „Picit” is – őt nehezebb volt feldobálni, de megcsináltuk. Egy hónappal volt fiatalabb nálam, s amikor ezt az orra alá dörgöltem, azt mondta: „Vigyázz, mert eltaposlak…” Nagy öröm volt vele együtt a csúcsra jutni.

– Erre és a magyar birkózás nagyszerű szereplésére, négy érmére pezsgőztek a verseny után?
– Természetesen, pezsgő, kolbász, grillcsirke, minden előkerült, még jó hazai cseresznyepaprika is. Ezzel aztán megtréfáltam az engem májon vágó japán ellenfelemet: adtam neki egy szép példányt, szikrát hányt a szeme, és köpködött szegény, amikor megkóstolta…

– Teljes lett a sor, Eb-t, vb-t nyertem, már csak az olimpia hiányzott.