Birkózás: az abonyi Ramszesz Mexikóban ért a csúcsra

Vágólapra másolva!

2018.10.16. 10:02

Címkék

Nagyszerűen szerepeltek a magyar birkózók Mexikóvárosban, Varga János a kötöttfogású 57, Kozma István a +97 kilósoknál olimpiai bajnok, Bajkó Károly a 78 kilósoknál, valamint Csatári József a szabadfogású 97 kilósoknál bronzérmes lett.

VARGA JÁNOS – Az abonyi Ramszesz összesen tíz világversenyes érmet (a fele arany volt!) birkózott össze nagyszerű pályafutása során, ebből hatot már a nyakába akasztottak, amikor a mexikóvárosi magaslaton minden szempontból a csúcsra ért.

– Milyen célokkal utazott az 1968-as olimpiára?
– Azért, hogy learassam a sok munka gyümölcsét. Polyák Imre volt a példaképem, ő adta a Ramszesz becenevemet, s tőle tanultam, hogy kitartással, célszerű gyakorlással elér az ember oda, ahová akar, ezt bizonyította a három ezüst után megszerzett olimpiai arannyal. Ennek megfelelően én is rengeteget edzettem, erősítettem, fejlesztettem az állóképességemet, a meccsek között kötelet másztam, gyűrűn, nyújtón dolgoztam, bábút dobáltam több százszor.

– Hogyan sikerült a felkészülése?

– Az 1967-es bukaresti vb-n hazai volt a zsűrielnök, persze hogy vesztettem a döntőben a román Baciu ellen, de ez benne van ebben a sportágban, viszont még egyszer már nem akartam kikapni tőle. A felkészülésem sérülésmentesen, jól alakult, a magaslatot pedig megszokhattuk az előversenyeken 1966 és '67 folyamán. Gurics György szövetségi kapitány kíméletlen volt, majdnem odarosáltunk, annyit futottunk kint, de megtapasztaltuk az oxigénhiányos környezetet.


Öttusa: „Ha a betont kiöntötték, és megköt, csinálhatsz bármit a simítókanállal”
Evezés: 1968-ban elindult a stopper, azóta semmi
Vívás: Kulcsár Győző megjárta a hadak útját, de főszereplő lett Mexikóvárosban
Labdarúgás: amikor még címvédőként hoztuk a „kötelező” olimpiai aranyat
Atlétika: felcsillant az olimpiai arany lehetősége, de ezüst lett belőle
Birkózás: az abonyi Ramszesz Mexikóban ért a csúcsra
Kajak-kenu: Hesz Mihály 1968-as olimpiai aranyának titka

– A fogyasztás sem vette el az erejét?
– Akkoriban mindennap kellett mérni, amikor birkóztunk, úgyhogy nem lehetett túl sokat fogyasztani, nekem öt-hat kiló volt az adagom. Miután lementem ötvenhét kilóra, már csak tartottam, kevésbé szaunázással, inkább felvettem három melegítőt meg egy nejlonruhát, úgy edzettem.

– Hogyan alakult a mexikóvárosi szereplése?
– Egy portugállal kezdtem, akit korábban mindig betusoltam, most viszont csak pontozással vertem, olyan boldog volt, hogy a nyakamba ugrott… Aztán jött a szovjet Kocsergin, majd egy masszív görög és finn gyerek, de jó kondival mindegyiket lehajtottam. Következett a japán, az elején csinált egy mögékerülést, s közben jól májon vágott, erre összekaptam magam, s elvertem, mint szódás a lovát. A végén megint Baciu maradt, s nekem az aranyhoz elég lett volna már a pontozásos vereség is, de ki akar így zárni? Akciós döntetlen lett, s jöhetett az ünneplés.

– Az hogy sikerült?
– Az enyém volt az utolsó, tizedik magyar arany Mexikóvárosban, a meccsemen ott voltak az előzőt nyerő futballisták is, és szurkoltak nekem a többiekkel együtt. Mi, birkózók eleve nagy családot alkottunk, szorítottunk egymás sikeréért, megünnepeltük a korábban nyerő Kozma „Picit” is – őt nehezebb volt feldobálni, de megcsináltuk. Egy hónappal volt fiatalabb nálam, s amikor ezt az orra alá dörgöltem, azt mondta: „Vigyázz, mert eltaposlak…” Nagy öröm volt vele együtt a csúcsra jutni.

– Erre és a magyar birkózás nagyszerű szereplésére, négy érmére pezsgőztek a verseny után?
– Természetesen, pezsgő, kolbász, grillcsirke, minden előkerült, még jó hazai cseresznyepaprika is. Ezzel aztán megtréfáltam az engem májon vágó japán ellenfelemet: adtam neki egy szép példányt, szikrát hányt a szeme, és köpködött szegény, amikor megkóstolta…

– Hová helyezte pályafutásában a mexikóvárosi aranyérmet?

– Teljes lett a sor, Eb-t, vb-t nyertem, már csak az olimpia hiányzott.

KOZMA-DUPLA ÉS MÉG KÉT BRONZ
Varga János mellett Kozma István is olimpiai bajnok lett Mexikóvárosban, sőt, megvédte címét a kötöttfogás nehézsúlyában, azóta is ő az egyetlen kétszeres ötkarikás aranyérmes magyar birkózó. Tokióban és ezúttal is a szovjet Anatolij Roscsinnal döntötték el egymás között a végső győzelem sorsát, a döntetlen megint honfitársunknak kedvezett. A triplázás, mint ismert, sajnos nem sikerülhetett, „Pici” nem volt még harminc, amikor 1970 tavaszán tragikus autóbalesetet szenvedett, s néhány nap múlva elhunyt. A mexikóvárosi dobogós birkózók közül Bajkó Károly sincs már közöttünk (1997-ben halt meg), aki ötven éve a kötöttfogású 78 kg-ban szerzett bronzérmet. Sokoldalúságára jellemző, hogy négy év múlva Münchenben szabadfogásban állhatott a dobogó alsó fokára, már 90 kilósan. A másik mexikói harmadik, Csatári József a szabadfogásúak 97 kilójában érte el ezt a kiváló eredményt, illetve hasonlót 1972-ben Münchenben a 100 kg-osok között. A Susi becenevű, 74 éves egykori klasszis érdeklődésünkre így emlékezett a fél évszázaddal ezelőtt történtekre: „A mongol Bayanmunkh ellen dőlt el, hogy érmes leszek-e vagy sem. Akkoriban háromszor három percet birkóztunk, nyolc percig ikszre álltunk, de keményen meghajtottam és megintették. Ekkor következett életem leghosszabb perce, a végén alig bírtam lejönni a szőnyegről, le kellett ülnöm a szélére. Mondjuk a mongol sem volt friss, olyan őrült erővel küzdöttünk… Kozma Picivel rengeteget edzettem, hetente hétszer, a többiek féltek tőle, én nem, ha eldobott, hát eldobott, örültem, hogy repülök, amikor meg nem, akkor belefogtam. Viszont megszoktam a kötöttfogást és a nehézsúlyt, s amikor szegény Pici meghalt, vállaltam a helyét a világversenyeken, világbajnoki ezüstérmes és olimpiai negyedik lettem a másik szakágban, egy súllyal feljebb, nálam jóval nehezebbek ellen.”