Szép volt nagyon, hogy a két Gábor, a rutinos Takács és az első Eb-jén részt vevő Petrács bekerült a legjobb 16 közé párosban, és ott is csak a döntőig menetelő angol Daniel Day, Scott Mitchell duótól kapott ki, amelynek utóbbi tagja korántsem mellesleg lakeside-i világbajnok volt 2015-ben.
Hozzájuk hasonlóan két győzelmet aratott Rucska József és Székely Pál kettőse, de mivel nekik már a 128-as tábla első fordulójában be kellett kapcsolódni a küzdelmekbe, ők a legjobb 32-ig jutottak. Ez tehát egy kilencedik és egy 17. helyezés. Örültünk még Ihász Veronika hasonló helyezésének is, ami a legjobb pozíciónk lett ezen a viadalon egyéniben, ő azonban többet remélt a 17. helynél.
De az egész magyar küldöttség az estét várta már nagyon.
Végül némi késéssel negyed hét után kicsivel érkezett el a pillanat, amikor elkezdődött a magyar–svéd férfi csapatnegyeddöntő, amelynek a tétje már az érem volt, no meg az, hogy legyen kiért izgulnia a közönségnek szombaton, amikor már nézőket is beengednek a MOM Sportközpontba (az előcsatározások során sajnos ezt a szabályok nem engedték meg). Bár már akkor is több mint öttel gyengébb volt a körátlagunk, 3–3-ig még tartották a lépést Takácsék, utána azonban… Nem találták a helyüket. Nem találták a távolságot. Nem találták a triplákat. Alighanem ebben közrejátszott, hogy a színpadra került a mérkőzés, aminek előzőleg örültünk, utólag viszont egyöntetű vélemény volt, hogy egy oldalsó táblán megnyertük volna a meccset, amelyet végül 9–3-ra elvesztettünk.
Keserű a szánk íze, pedig ez minden idők legjobb magyar szereplése csapatban a WDF Európa-bajnokságon. Ettől még tény: szombaton, a döntők napján már nem leszünk érdekelve.