Totti, Bryant, Messi – avagy a klubhűség nyomában

Régen minden más volt. Még a klubhűség is.

Már harminc felett is gyakran nosztalgiázik az ember, hogy bezzeg az ő fiatalsága idején még másként mentek a dolgok, s bizony, amikor Francesco Totti visszavonult az előző szezon végén, szomorúan állapíthattuk meg, a klubhűség egyik, ha nem a legutolsó mohikánját veszítette el a sportvilág.

Tisztában vagyok vele, hogy az olasz klasszison túl is vannak még olyan sportolók, akik nem hagyták el klubjukat, városukat, mégis Totti az, akinek a neve úgy forrt össze Rómával, ahogy csak a mesékben regélnek a hűségről. A 41 esztendős futballista története azért is fontos, mert 19 szezonon keresztül csapatkapitánya is volt a „farkasoknak”, úgy tartott ki a klub mellett, hogy amíg őt a világ legjobbai között tartották számon, együttesével mindössze egy olasz bajnoki címet és két kupát nyert, a BL-re esélye sem volt. Mégsem váltott soha, még a Realnak is nemet mondott, szerepelhettek akárhogy a bordó-sárgák, ő római maradt.

Ilyen sportolóból pedig tényleg kevés van már manapság, s amíg tinikoromban a DVSC kezdőcsapatának gyakorlatilag a fele saját nevelésű játékosokból állt, ráadásul olyanokból, akik évekig nem hagyták el a Lokit – vagy visszatértek oda a légióskodás után –, addig most (előre is elnézést az említettektől) Könyves Norbertek, Takács Tamások és Alekszandar Jovanovicsok alkotják a gárdát. És közülük még Jovanovics játszik a legrégebb óta piros-fehérben.

Anno Horváth Béla, Sándor Tamás, Dombi Tibor vagy éppen Szatmári Csaba neve egyet jelentett Debrecennel, de amíg régebben a máshonnan érkezők, sőt még a légiósok (Viktor Gracsov, Nicolae Ilea) is éveket húztak le a Nagyerdőben – vagy bárhol máshol, mert ez a többi magyar csapatra is igaz volt –, addig most már alig akad sportoló, akinek a neve összeforrna az egyesületével.

Ami a kézilabdát illeti, mindennapos a férfiaknál Szeged-Veszprém-Balatonfüred útvonal, a nőknél a Békéscsaba-FTC-Győr-Vác/Érd sorminta, kosárlabdában az Alba-Szolnok átigazolás sem tabu, míg vízilabdában fél évtizede süllyednek le, illetve emelkednek fel a legerősebb klubok, s ennek megfelelően vándorolnak a sztárjátékosok.

Persze az is igaz, hogy a dolgok szinte tökéletes együttállására van szükség ahhoz, hogy valaki egy helyütt töltse a karrierjét. Fontos, hogy egy fiatal játékos már pályafutása elején beférjen a felnőttcsapatba, majd a csúcson is hozzá hasonló szintet képviseljen a gárda. Sőt ha ez nem lenne elég, a zeniten is meg kell ütni a klub szintjét, nehogy öregkorára félretegyék. Ha a sportoló túlnő a klubon, váltani kell, ahogyan akkor is, ha egy idő után nem üti meg az együttes szintjét, s bizony, mindkettőre sok példa van.

És akkor még csak a vízilabda kapcsán említettük az anyagiakat, hiszen ha a sportoló képvisel is egy állandó nívót, viszont közben csődbe megy a klub alatta, akkor mit sem ér a klubhűség. Ezért nehéz például Miskolcon kitartani, ahol szinte minden csapatsportág liftezett már a csőd és az első osztályú dobogó között, bár az borsodi város helyére sok másikat is behelyettesíthetünk. Itthon ugyanis szinte mindennapos a klubok tündöklése és bukása, hát még ha évtizedes távlatban gondolkozunk.

Szóval nem lehet mindig a játékosokat hibáztatni, még akkor sem, ha a felgyorsult és változó világ egyik leképeződése az, hogy a sportolók sokkal hamarabb váltanak, mint egy, vagy két évtizeddel korábban. Ennek pedig több oka is van.

„Manapság sok olyan tendencia, sok olyan hatás van, ami abba az irányba mutat, hogy ne legyenek hűséges játékosok, a neoklasszikus szabadversenyes elmélet szerint, ha valahol többet adnak és jobb az összhatás, akkor oda megy az ember. Ezt az elméletet művelem én is – kezdte érdeklődésünkre Dénes Ferenc sportközgazdász. – De létezik egy másik elmélet, a korlátozott racionalitásé, ennek egyik képviselője kapott 2017-ben közgazdasági Nobel-díjat. Eszerint ha megvan a jó megoldások halmaza, tehát elég pénzt keresek ahhoz, hogy jól éljek, látom a jövőmet, jól érzem magam, megbecsülnek, akkor nem mozdulok csak azért, mert máshol egy kicsivel többet kínálnak.”

A két elmélet viszont csak az alap, ennél jóval komplexebb a helyzet, hiszen – folytatta Dénes Ferenc – a mozgásnak kialakult egy önálló piaca. Ez a játékosügynökök belépésével valósult meg, akiknek a szereplését pozitív intézménynek tartja a szakember. A Bosman-szabály óta a lejárt szerződésű játékosokért nem kell fizetni, csakhogy képbe került a szerződéskötési díj. Hiszen ha például Kukutyinban és Felcsúton is hasonlóak a feltételek, akkor az is szempont a döntésben, hol nagyobb a szerződéskötési díj. És minél többször vált egy játékos, annál több ilyen juttatást kap, ez a pénz egyre nagyobb hányaddal bír a bevételszerkezetben, ami egy egész karriert tekintve már jelentős összeg lehet.

Akkor viszont nem is számít a klubhűség és nem lehet eladni több mezt annak a nevével, aki kitart a csapata mellett? (A kérdés álnaív, hiszen tudjuk, ahogy Neymar a PSG-hez igazolt, mezek garmadáját adták el a nevével, s ha nyáron esetleg a Real Madridba menne, pont ugyanez történne.)

„Nem feltétlenül a hűség határozza meg ezt, bonyolult kérdés, például mert kell valamilyen típusú tudás is – tette hozzá Dénes Ferenc, aki hűséges Manchester United-szurkolóként hozott példát erre. – Ha a United piacra dob egy Dénes 23 feliratú mezt, kiteszi az arcképemet, akkor néhány diákom megveszi, hogy elégesse, néhány haverom meg azért, hogy jót röhögjön. Szükség van a tudásra, a show-ra, divatosnak kell lenni, ez pedig már egy összetett tényező. Tom Brady például hűséges, de nem azért fogy jól a meze, mert csak a New England Patriotsnál játszott, hanem mert kiváló játékos, jó a médiája, »a fehér amerikai álom« megtestesítője. Sőt, csapata nem is olyan népszerű, hiszen sokaknak ellenszenves az utóbbi időben sokszor bajnok Patriots.”

Dénes Ferenc hozzátette, Manchesterben például mindig jól fogyott Ryan Giggs meze, de Beckham, vagy Rooney feliratú trikókból valószínűleg mindig többet adtak el, Giggs is kiváló játékos, azonban más tényezők is számítanak. Viszont semmiképpen sem szabad lebecsülni a hűséges játékosokat, a szurkolók számára ugyanis fontos identitásképző sportolókról van szó.

„Albert Flórián például generációk számára egyet jelentett az FTC-vel, ahogy az FTC is Albert Flóriánnal. Vagy éppen 1974 májusában el tudtad mondani, hogyan fog a Vasas felállni ősszel – fűzte tovább a történetet Dénes Ferenc. – A Manchester Unitednél is létezik az identitásképzés, csak néhány név: Matt Busby, Bobby Charlton, Dennis Law, George Best. David Beckham például elment, mégis a család tagja, ő az a fiú, aki szerencsét próbált, ahogy Phill Neville vagy Wayne Rooney is a mienk. Azonban ha nincs olyan erős kultúrája ennek, mint Angliában, vagy mint nálunk volt az 1980-as évekig, akkor nagyon nehéz kapaszkodót találni. Neymar jön, Neymar megy. Aki egyébként kiváló játékos, s ezzel nem is mondok ítéletet felette.”

A sportközgazdász hangsúlyozta, „én ugyan nem hívnám meg vacsorára José Mourinhót”, mégis szeretné, ha még 4-5 évig maradna, hogy lehessen Mourinho-korszakról beszélni. A hűség, az állandóság ugyanis az edzők esetében is fontos, a portugál közvetlen elődeit tekintve, nem lehet David Moyes-, illetve Louis Van Gaal-korszakról beszélni. Ahogyan a Unitednél az is fontos identitásképző, hogy 1937 óta minden meccsnapon van a keretben saját nevelésű játékos.

S bizony itt már feszül némi ellentmondás a hűség, kontra körforgás témában, főleg ha hozzátesszük, hogy a közgazdász arról is szót ejtett, hogy az érzelmeket is pénzre lehet váltani.

„Ha szeretem a csapatom, akkor költök, szurkoló vagyok, itt a pénzem vigyétek, ezzel is hozzá akarok járulni a sikerhez” – mondta Dénes Ferenc, megemlítve azt is, hogy Magyarországon sokan gondolják úgy, hogy a szurkolónak ingyen jár a kiszolgálás, például nem megy be a stadionba, de elvárja, hogy legyen óriáskivetítő a parkolóban.

Persze közben meg a klubok se legyenek túlságosan kapzsik, szóval meg kell találni a középutat. No meg azt, hogy a drukkerek minél mélyebben azonosuljanak szeretett együttesükkel és annak játékosaival. Hogy ezeket a játékosokat Tottinak, Neymarnak, Messinek, vagy Ibrahimovicnak hívják, az már vita tárgya és ízlés kérdése.