Repka Attila: Bátorkodom azt gondolni, valamit talán jól csinálok…

 

– Világ- és Európa-bajnok kiválóságunk, Bácsi Péter – akit ön nap mint nap edz – egyik kedvenc költeménye József Attila Kész a leltár című verse, amely tökéletesen passzolhatna ehhez a szép kerek évfordulóhoz is. Csakhogy ön utál leltárazni...
– Tény, én nem leltárazgatok. Nem nézegetek hátrafelé. Minek? Inkább előre, elvégre annyi a dolgom, hogy... rengeteg. Jó, nem azt mondom, hogy nem emlegetünk fel magunk között néha egy-egy emlékezetes sztorit, de ennyiben ki is merül a nagy múltidézgetés. Például most is, itt, a tatai edzőtáborban volt egy kis zsörtölődés a srácok között a reggeli futás miatt, de erre mi csak annyit mondtunk Sike Bandival: egyet felejtetek el, hogy ezt mi is mind végigcsináltuk, mégis itt vagyunk, nem haltunk bele! Ebből a szempontból sokkal könnyebb az edzői munka, hogy én testközelből tudom, mit, miért, mikor kell csinálni.

– Gondolom, azért január tizedikén volt nagy ünneplés Sike Andrással és a többiekkel, elvégre mégiscsak egyszer ötven az ember!
– Ha hiszi, ha nem, nem ünnepeltük meg. Fáradt voltam! Mondjuk ők megünnepelték, nélkülem... Nem szeretem az ilyen beidegződéseket, hogy „ma van a napja, igenis ma kell megünnepelni!" Szilveszterre is mindig azért várjak egy évet, hogy jól berúghassak büntetlenül? Ez hülyeség. Ettől még persze rengetegen felköszöntöttek, nem is gondoltam volna: itt a srácoktól kaptam még tortát is, a bekecsi csoportom is meglepett, és nagyon sok üzenetet kaptam, igazán jólesett. Amúgy nem is értem ezt a nagy felhajtást, elvégre negyvenkilenc ugyanúgy egyszer voltam, mint most ötven... Na, de a lényeg, hogy természetesen pótolni fogjuk az ünneplést, ha majd itt lesz az ideje.

– Házavató is lesz egyben? Elvégre most költözött Harsányba, amely egy köpésre van Miskolctól.
– De ami még fontosabb, hogy egy köpésre van a tótól! Annyit jártunk oda horgászni Lőrincz Tomival meg Viktorral, hogy a végén fogtam magam és decemberben odaköltöztem...

– Akkor továbbra is mennek a végeláthatatlan hosszúságú horgászversenyek?
– A horgászpartik mennek, ha időnk engedi, de én nem versenyzem velük, mert ők teljesen más technikával horgásznak. Legutóbb tavaly év végén voltunk lent pecázni, akkor én is kipróbáltam, mert Tomi kint hagyta a botját; ki is kaptam egy tizenhat és fél kilós pontyot, de nekem akkor sem jött be. Viktornak amúgy 27 kiló 30 deka a rekordja, az elég szép... Talán, majd ha egyszer nyugdíjba megyek, én is ráállok erre, de jelen állás szerint sosem megyek nyugdíjba.

– Hát, az biztos, hogy nem unatkozik: segítsen összeszámolni, hány helyen dolgozik egyszerre!
– Korábban az utánpótlás-válogatottak élén dolgoztam, most már „csak" a felnőtteket edzem, emellett Diósgyőrben én vagyok az elnök – szerencsére remek szakembergárda végzi a szakmai munka oroszlánrészét Deák Bárdos Misi nevével fémjelezve –, és még Bekecsen is van egy gyerekcsoportom, oda is eljárok rendszeresen edzést tartani.

– Tehát gyakorlatilag egy Harsány–Miskolc–Bekecs–Budapest négyszögben kell elképzelni az életét? Folyamatosan ingázik?
– Gyakorlatilag igen – nincs kilométerhiányom, ha erre kíváncsi... Nem is tudom, melyik a jobb: ha otthon vagyok, és naponta kétszer kimegyek Bekecsre, mert ez csak kétszáz kilométert jelent; vagy ha eljövök Tatára vagy Budapestre, ami kétszázötven... Tény, hogy annyit vagyok úton, ha látok szembejönni egy olyan autót, amilyen az enyém, mindig integetek, hátha én vagyok az – hát magamnak csak köszönök! És akkor arról még nem beszéltem, hogy járok iskolába is, a Testnevelési Egyetemen végzem a szakedzőit. Mondtam is Lévai Zoli barátomnak, aki rendes, dolgos ember, és van szép nagy lapátja, hogy ha legközelebb elvállalnék még valamit, nyugodtan vágjon vele úgy tarkón, hogy a nevemet is elfelejtsem.

– Néha azért szusszan is, a hónap végén például kiruccan Zakopanéba, a síugró-világkupára... De ezt tisztázzuk, mert nemigen tudnék két olyan sportágat említeni, amely távolabb áll egymástól, mint a birkózás és a síugrás!
– Én egyszerűen imádom. Már televízión keresztül is fergeteges a hangulat, hát még a helyszínen, negyvenezer emberrel – főleg most, hogy a négysáncversenyt is egy lengyel srác, Kamil Stoch nyerte meg! Amúgy el sem hinné, milyen sportágakat szeretek. A kedvencem például az ötven kilométeres sífutás, azt bármeddig el tudnám nézni, fogalmam sincs, miért. Nyáron ugyanez a helyzet a Tour de France-szal: napi nyolc-tíz-tizenkét órán át képes vagyok bámulni. Noha semmi ilyesmit nem űzök, valahogy fura módon odavagyok a téli sportágakért. Érdekes, hogy ez alól éppen a talán legnépszerűbb, a jégkorong a kivétel – hideg van, sokáig tart, nem látom a korongot... Mondjuk tavaly, amikor Minszkben voltunk edzőtáborban, egy egész páholyt kibéreltek nekünk az ottani KHL-csapat, a Dinamo Minszk egyik meccsére, az elég menő volt: ugyanúgy tizenötezer ember, mint egy NHL-mérkőzésen, szenzációs hangulat...

– De az örök szerelem mégiscsak a birkózás marad: bár megbeszéltük, hogy nem a kedvence a múltidézés, azért tegye meg, hogy elmeséli, hogyan került anno a birkózószőnyegre!
– Otthon, Miskolcon egy iskolai toborzón figyelt fel rám Görcsös József és Rusznyák József, akik akkor indítottak egy birkózócsoportot. Hozzánk is eljöttek a suliba, tartottak egy toborzást, és az én sorsom ott nagyjából el is dőlt. Ez 1978-ban volt. Megszerettem a birkózást, ott ragadtam a teremben, amelyet egyébként azelőtt nem sokkal adtak át, így a legmodernebbnek számított – akkor legalábbis...

– Tehát már az elején kiderült, hogy van érzéke hozzá?
– Lehet, hogy meglepően hangzik, de egyáltalán nem mondanám, mert abba a csoportba rengeteg nagyon tehetséges gyerek járt. Nem voltam ügyetlen, de messze nem is voltam a legügyesebb – viszont nagyon szerettem edzésre járni. Mást nem is igen csináltam.

– Ennek köszönhető, hogy már egészen fiatal korában jöttek is az eredmények szép sorban?
– Alighanem igen. Emlékszem például, a legelső versenyemen rögtön harmadik lettem. Emlékezetes sztori, ha akarnám, se tudnám feledni... Egy hónapja voltam birkózó, és egyből összeakadtam Szuromi Józseffel, ő vert meg. Az élet aztán úgy hozta, hogy később rendkívül szoros barátság alakult ki közöttünk, a mai napig tart, és amikor találkozunk, a világért sem mulasztaná el, hogy az orrom alá dörgölje, ő volt az első, aki legyőzött...

– Ha már itt tartunk, ne hallgassuk el, hogy az első sikereit nem is kötött-, hanem szabadfogásban érte el.
– Tulajdonképpen szerencsés voltam, mert Miskolcon javarészt szabadfogást birkóztak, de néha át-átnéztem a kötöttfogásúakhoz – aztán őket is elvertem... Úgy lettem, úgymond, „végleg" kötöttfogású, hogy a szabadfogásúaknál az én súlyomban éppen szegény Szalontai Zoltán barátom volt a válogatottban – Isten nyugosztalja! –, aki szintén a Diósgyőr birkózója volt, a saját klubtársával meg csak nem versenyez az ember. Így kötöttem ki a kötöttfogásnál, először ifjúsági válogatott lettem, 1986-ban megnyertem az ifivébét – de azért még a szabadfogásúak között is nyertem egy bronzot...

– Egy idő után nyilván nem lehetett mindkét fogásnemet a legmagasabb szinten űzni, választania kellett – nehéz volt „elengednie" a szabadfogást?
– Ez azért érdekes kérdés, mert tulajdonképpen nem is kellett teljesen elengednem, hiszen Miskolcon mindig szabadfogást birkóztam, és csak a válogatott edzőtáborokban kötöttet. A trükk az volt, hogy minket egy kicsit irányítottak is: az ügyesebb gyerekeket igyekeztek a kötöttfogás felé terelgetni...

– Az eredményei alapján mondhatjuk, hogy ez végül elég jól sült el...
– Hát igen, előbb 1988-ban Európa-bajnok lettem, aztán következett a szöuli olimpia, amely nem sikerült jól, a nyolcadik helyen végeztem. A következő évben megint megnyertem az Eb-t, majd 1990-ben a vb-n, 1991-ben az Eb-n lettem bronzérmes, egy évre rá ezüstérmes. Ezután jött a barcelonai olimpia, amelyet sikerült megnyernem, és utána hoztam még két Európa-bajnoki címet és egy világbajnoki ezüstöt. Aztán abbahagytam az egészet, de később újra visszatértem, megint megszereztem a válogatottságot, és a kétezres sydneyi olimpiára még készültem, de már nem tudtam hozni rendesen a súlyomat, úgyhogy ezt követően tényleg búcsút intettem az aktív sportpályafutásomnak, és edzősködésre adtam a fejem.

– Azért kicsit még térjünk vissza a barcelonai döntőjére, mert emlékezetes: volt ott minden, ami kell, dráma, hosszabbítás, győzelem – ellenfele, Iszlam Dugucsijev harapásairól nem is beszélve!
– Olyan régen volt, már ki sem tudom számolni... Huszonöt évvel ezelőtt! Dugucsijevvel az olimpiai döntő előtt már birkóztam kétszer: minimális különbséggel, de mindkétszer kikaptam tőle, szóval akkor és ott úgy voltam vele, most már tényleg ideje lenne legyőzni. Nem én számítottam esélyesnek, de végül jó időben voltam jó helyen, jó formában, le is győztem egy nullára, harapás ide vagy oda. Persze akkor nem voltunk valami nagy barátok, de ez benne van ebben a sportágban – az eredmény volt a fontos, és hogy mindent megtegyünk a győzelemért. Ma már viszont nincsen semmi probléma, jóban vagyunk, gyakran összefutunk világversenyeken, és ha találkozunk, mindig kézfogással és öleléssel köszöntjük egymást. Ő megkérdezi, mi van a gyerekekkel, én is megkérdezem, vele mi van, és így tovább. Nem haragudhatsz valakire életed végéig, úgy nem lehet leélni egy életet.

– Az ön esetében evidens volt, hogy edzőként folytatja a pályafutását?
– Egyáltalán nem! A tanítványaim a mai napig cukkolnak, mert a videomegosztón még mindig fenn van a Helló, bajnok! azon epizódja, amelyben kerek perec kijelentem, hogy márpedig nem leszek edző – ezzel mindig szembesítenek... Miután abbahagytam, tényleg így gondoltam, aztán mégis ment minden a maga útján, és mivel mindig is a birkózás volt az életem, a végén tényleg evidens lett, hogy edző leszek. Kezdtem otthon, Diósgyőrben: jó csoportjaim voltak, magyar bajnokságokat, csapatbajnokságokat nyertünk, és az utánpótlás-világversenyeken is jól szerepeltünk. De amire talán a legbüszkébb vagyok, hogy nemcsak a sportszeretetet sikerült beléjük nevelnem, hanem hogy a sport mellett tanuljanak is, mindannyian neves iskolát végeznek. Arról nem beszélve, hogy a világ bármely pontján is éljenek, ha születésnap van, vagy ha hazajönnek, egyből hívnak – ezért érdemes csinálni!

– Nemcsak a települések, a korosztályok között is ingázik. Mennyire nagy kihívás az óvodás gyerekcsoport után a világ- és Európa-bajnok, olimpikon klasszisoknak edzést vezényelni?
– Mindegyiknek megvan a maga metódusa és szépsége. A kicsiknél kiélem a tanítási és alkotási vágyamat. A felnőtteknél nyilván teljesen más jellegű munka folyik, keményebb és szervezettebb keretek között. A gyerekeknél engedékenyebb vagyok – bár nem sokkal! –, néha megy a mézesmadzag-húzogatás, elvégre ott mégiscsak az a legfontosabb, hogy megszeressék a sportágat. És minekutána még egyikük sem szaladt soha haza sírva, bátorkodom azt gondolni, valamit talán jól csinálok...