Akiért a Himnusz szól – Iglói Nagy István publicisztikája

„Land of promise, land of glory, thou, of life and joy, our only store!” – ekképpen szól angolul Kamerun nemzeti himnuszának refrénje az ígéret, a dicsőség, az élet és az öröm földjéről. Magától értetődően nem fejből dúdolom, de nem tudom, Tóth Georgina dunaújvárosi születésű atléta vajon tudja-e idézni e magasztos gondolatokat, mindenesetre volt idő, amikor ezt sokan elvárták volna tőle a 22 milliós afrikai országban.

Miért is?

Történt, hogy egy bizonyos Ange Sama nevű úr, a Kameruni Atlétikai Szövetség elnöke fejébe vette, hogy hazája képviseletében egy kalapácsvetőt is delegál a pekingi olimpiára. A sors úgy hozta, hogy az Észak-arizonai Egyetem ösztöndíjasaként az addig alig 57 méter fölötti eredményre képes Georgina váratlanul 62 méter fölé hajította a kalapácsot, csaknem öt méterre megközelítve ezzel az olimpiai B nevezési szintet. A prezidentnek nagyon jó szeme lehetett ehhez a dobószámhoz is, ráadásul jókor volt jó helyen, így felajánlotta a magyar hölgynek, hogy legyen hirtelen kameruni, s akkor ott lehet Kínában az ötkarikás játékokon, amire magyarként gyakorlatilag esélye sem volt. A csapatba kerüléshez még hiányzott vagy öt méter, de mindössze négy nappal a nevezési határidő lejárta előtt végül 67.42 méterre repült az a fránya kalapács. A kvalifikáló verseny valahol Arizonában volt, a kameruni-magyarral ott esett meg ez a csoda, s máris jelentkezhetett, hogy ő is megkapja a zöld-sárga-piros nemzeti színekben pompázó szerelést.

A teljes történetből ne hallgassuk el, hogy bár „Georgina Toth from Cameroon” a mai napig tartja az országos rekordot, ám a pekingi olimpiáról érvényes kísérlet nélkül távozott, értelemszerűen aranyérmet sem nyert. Így aztán sohasem tudjuk meg, hogy a Duna partján felnövő sportoló miként tekintett volna a magasba kúszó kameruni lobogóra, miközben felcsendül: „Land of promise, land of glory…”

Régóta tudott, hogy Kenya szinte iparszerűen „termeli” a jobbnál jobb futókat, s ha már így van, akkor ebből a sportolók és az ország is szeretne pénzt, minél több pénz látni. A kétezres évek elején Stephen Cherono, aki egy nevesincs kenyai faluban látta meg a napvilágot, 2003-ban 5000 méteren és a 3000 méteres akadályfutásban is a világ akkori legjobb eredményét érte el, ám kisvártatva ez a két kiváló produkció már Szaif Szaed Sahin nevéhez kötődött.

Tévedés ne essék, csupán annyi történt, hogy Katar megvásárolta Cheronót, állampolgárságot kapott, nevét pedig az Öböl-parti országban jobban csengőre cserélte. Akkori hírek szerint a futó egymillió dollárért írt alá, más források szerint élete végéig havi 1000 dollár a jussa. Arról is pletykáltak, miszerint a katari állam kötelezettséget vállalt: Kenyában sportlétesítmények építését finanszírozza. Minden érdekelt fél bőszen tagadott, de a néhai Gyulai István, aki akkortájt a Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség főtitkára volt, azt nyilatkozta: „A napnál világosabb, hogy Katar ígért valamit a kenyaiaknak a meggyőzés érdekében.”

Sahin azért igyekezett új „hazája” szolgálatára lenni, 2003-ban Párizsban és 2005-ben Helsinkiben a 3000 méteres akadályfutás világbajnoki döntője után az ő tiszteletére hangzott fel a katari himnusz. Az ötkarikás játékokon már nem járt sikerrel, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ugyanis Athénban nem engedélyezte az indulását, mondván, nem telt el három esztendő az országváltás óta, a szabályok pedig ebben a tekintetben egyértelműek. Ha a kenyai szövetség áldását adta volna az indulásra – miként azt Tóth Georgina esetében a magyar megtette –, akkor az újdonsült katari indulhatott volna a görög fővárosban, ám beleegyezés hiányában kénytelen volt kihagyni a nagy versenyt. Talán valami nem teljesült a katariak korábbi ígéreteiből, nem voltak elég meggyőzőek a financiális érvek? Egyébiránt Sahin már csak nosztalgiázhat az arab évekről, ugyanis pályafutása végeztével Kenyában telepedett le, családi vállalkozását irányítja. Hogy is szól a titokzatos gazdagodásról szóló mondás: csak az első millióról ne kérdezzünk… Katar atlétikabarát népe pedig büszkén vallhatja, hogy az IAAF világrekordokat jegyző listáján a 3000 méteres akadályfutás legjobb eredménye mind a mai napig honfitársuk, Szaif Szaed Sahin nevéhez fűződik.

Egy másik gazdag állam is sokat köszönhet Kenyának, a riói olimpián három érmet gyűjtöttek be Bahrein színeiben egykori kenyai atléták. Igen pikáns jelenet tanúi lehettek a 3000 méteres női akadályfutás eredményhirdetésekor a figyelmes nézők, a piros-fehér bahreini zászlót lobogtató Ruth Jebet az aranyérmet egykori honfitársától, a hosszútávfutó hírességtől, a maratoni távon világelső Paul Tergattól vette át, majd büszkén, könnyeivel küszködve meghallgatta a bahreini himnuszt. A 19 éves futó az apró Öböl-menti ország első olimpiai aranyérmét szerezte három évvel azután, hogy a kelet-afrikai államból – papíron – északabbra költözött.

A „Kit képviselünk, hová tartozunk?” kérdés nem új keletű a sportban, mindig is voltak, akik magánéleti, politikai vagy ki tudja milyen egyéb okból országot váltottak, de ami az utóbbi évek zászlócseréi kapcsán, üzleti alapon történik, az már több mint elgondolkodtató. Nincsen azzal szinte semmi gond, ha egy másik országba költöző, ott tartósan megtelepedő idegen egy idő után állampolgárságért folyamodik, s immár új hazája képviseletében folytatja munkáját, például sportol, világversenyeken képviseli a nemzetet, ha azt teljesítménye alapján megérdemli. Azonban mi értelme van a pénzen vett állampolgárságnak?

Lassan értelmét veszti az ünnepélyes eredményhirdetés, kiüresedett protokolleseménnyé vált a nemzeti zászló felvonása, egy időlegesen katarivá változó kenyainak szinte ismeretlen zajnak hat annak az országnak a himnusza, amelyet elvben képvisel. A szűkre szabott televíziós adásidő okán nemegyszer „lecsapják” a himnuszok végét, netán felgyorsítják a dallamot, hogy még beleférjen a megadott időkeretbe. Menthetetlenül felfordult világunkban egy sporteseményen nyilván nem lehet megkérdezni a bajnokokat, hogy himnusszal, zászlóval vagy az ilyesféle tradicionális kellékek nélkül óhajtják-e átvenni a nekik járó medált. (Zárójelben jegyzem meg, hogy eközben vitatható (sport)politikai döntés alapján például a most zajló londoni atlétikai vb-n a nemzetközi szövetség égisze alatt induló orosz versenyzők győzelmük esetén nem hallgathatják meg országuk himnuszát, igaz, legalább nem okoz gondot, ha a rendezők a „szovjet” szövegű változattal állnak elő.)

A néhány napja, szintén Londonban, a 200 méteres férfi síkfutás meglepetésgyőztese, az azeriből törökké lett Ramil Guliyev a dobogó tetején tisztelegve hallgatta végig új hazája nemzeti dalát.

Az utóbbi évek egyik legnagyobb díjátadó botránya a spanyol Carolina Marinnal esett meg, az andalúziai hölgy egy inkább Ázsiában honos sportágban, a tollaslabdában 2015-ben immár másodszor is világbajnok lett, s tiszteletére Jakartában felhangzott – Franco tábornok Spanyolországának Himnusza. Amióta az a rezsim megbukott, az ibériai ország Himnuszának dallama változatlan, szövege viszont nincs. Carolina kényszeredetten, zavartan mosolygott a dobogó tetején, a világbajnoki ceremóniát a televízióban élőben követő demokratikus érzelmű spanyolok százezrei infarktusközeli állapotba kerültek, amikor meghallották az évtizedek óta betiltott szöveget. Négy évvel korábban a Giro d'Italia kerékpáros körversenyen az olasz szervezők hibájából Alberto Contador is ezzel szembesülhetett. Mondjuk Spanyolországban egyébként is mindennapos téma, hogy vajon mit éreznek, vagy egyáltalán éreznek-e valamit a függetlenségre áhítozó, de ma még spanyol színekben az egységes ország himnuszát hallgató katalán sportolók.

Tényleg, csak a gond van ezekkel a himnuszokkal, melyik, kinek és miért szól…