Apák és fiúk – Dlusztus Imre publicisztikája

Ötven évvel ezelőtt egy májusi hétvégén 240ezer néző látogatta meg az NB-s labdarúgó-mérkőzéseket. Valószínűleg ugyanennyi szurkoló állta körül a pályákat a megyei, járási, körzeti bajnokságok meccsein, valamint az ifik és a serdülők találkozóin. A játékvezetőkkel, ellenőrökkel, tudósítókkal, jegyszedőkkel együtt félmillió ember látott futballmeccset egyetlen hétvégén. Még egy adat: abban a bajnoki évben az első osztályban 11585 volt az átlagos nézőszám.

Hová tűntek el a szurkolók? A legutóbbi MLSZ-közgyűlésen elhangzottak szerint erre keresi a választ a szakma vezérkara is.

Hétéves voltam, édesapám ekkor vitt ki először a Felső-Tisza-parti stadionba, amely fölött, mint tudjuk, megállt az idő. Akkor SZEAC (Szegedi Egyetemi Atlétikai Club) néven futott az első számú, NB I-es sportszervezet. Napos idő volt, emlékszem, több százan vártuk a villamost az alsóvárosi Vám téren. Innen mintegy húsz percre volt a stadion a város másik végében. „Sűrített villamos- és autóbusz járatok” – hirdette mindenfelé több száz plakát, csak hogy a sűrítés sohasem volt elegendő.

Apám szigorú sváb ember volt, a hazulról hozott, végtelenségig fokozott precizitását a matematika-fizika tanári szakpár formálta acélossá. Ezzel csak azt akarom mondani, ha valaki, apám biztosan adott arra, hogy a kezdés előtt a lelátón üljünk. De többször is elhibázta, mert vagy nem fértünk fel az első villamosra, vagy nem bírta el a tömeg nyomását a nyolc-tíz pénztár. Aki aztán jegyéhez jutott, részeg örömmel mutatta fel a mögötte álló ismerősöknek, és sodródott befelé a már morajló katlanba.

És itt álljunk meg egy szóra. A lélekemelő március 15-éről tanultuk, hogy „...délfelé elkészültek a nyomtatványok, s ezrenként osztattak szét a nép között, mely azokat részeg örömmel kapkodta.” Tanárnőnk felhívta a figyelmet arra, hogy nem az alkoholos ital hatott, hanem az önfeledtség érzése.

Nos, ez az önfeledtség szűnt meg, fogyott el a magyar labdarúgásban.

Apám, aki több sportágban jeleskedett, de sohasem volt igazolt labdarúgó, természetesnek gondolta, hogy kivisz a meccsre. Viszolygott a tömegtől, mégis vállalta, hogy felpréselődik velem a zsúfolt villamosra. Ha jól meggondolom, az én elsődleges és meghatározó élményem a focival kapcsolatban a zsúfoltság volt.

A futball hazánkban a múlt század húszas-harmincas, majd ötvenes-hatvanas éveiben népmozgalommá fejlődött. Elemi erővel ragadta magával a játékosokat és a szurkolókat. Horthy nemigen tudott vele mit kezdeni, egyszerűen elfogadta. Rákosi felhasználta a politikájához, Kádár viszont tartózkodott tőle. Nyilvánvaló Vasas-kötődése ellenére sem engedte meg magának, hogy foglalkozzon a klub, a vezetők vagy a játékosok ügyeivel. Mondhatni távol tartotta magát a focitól és az egyenlősdihez nem illő kiváltságoktól is. A sportot, a sportágat szerette, de a juttatásoktól (autó, lakás, munkahely, munkaidő-kedvezmény) szabályosan viszolygott.

1967-ben, amikor Albert Flórián megkapta az Aranylabdát – nagyon emlékszem, mert ez volt az első tudatos évem a futballban –, Hofi Géza azt mondta az egész ország által várva várt szilveszteri műsorában, hogy Flóriról máris három települést neveztek el, Albertfalvát, Albertirsát és Lábatlant. Az egész ország jót röhögött. Nyugaton humorista nem mondott volna ilyet, Keleten vagy Délen minimum felpofozták volna ezért a poénért.

Hofi Géza Kádár János legjobb katonája volt. Nem akarok politizálni, csupán tényeket rögzítek. A hatvanas évek közepén a közoktatásban a testnevelés tantárgyból kivették a labdarúgást mint kötelezően oktatandó sportágat. Az volt a hivatkozási alap, hogy ezt úgyis sokan művelik. Ettől a pillanattól a tanárképző főiskolákon a többi sportág képviselői diadalittas tort ültek a futball és a futballisták fölött. Tapasztaltam öt éven keresztül a Szegedi Tanárképző SC játékosaként. Bölcsész voltam, de akkoriban egy egyetemista, ha csapatot keresett, nemigen talált magának befogadó közeget. Majd elfelejtettem, mi még bejártunk az előadásokra, napi átlagban három-négy órát ültünk könyvtárban, megvettük és olvastuk az irodalmi folyóiratokat, művészfilmeket néztünk, költői estekre, színházba jártunk.

Szóval a kézilabdázók, az atléták és a többiek, számos sportág edzői és főiskolai tanárai szabályosan bosszút álltak, mintha a nagynevű labdarúgóknak járó kivételes kedvezményekről az alacsonyabb osztályban játszók tehettek volna. Aztán megjelentek Végh Antal könyvei, amelyekben a szerző nem megérteni, hanem ítélkezni akart. Végh akkor diagnosztizálta a súlyos erkölcsi és szakmai betegséget, amikor az Újpesti Dózsa BEK-elődöntőt játszott a Bayern Münchennel (1974), a Ferencváros pedig KEK-döntőt a Dinamo Kijevvel (1975). Biztos vagyok benne, hogy sem a közoktatási tananyag módosítása, sem Végh pusztító hatású szerepvállalása nem következik be, ha az első számú vezető nem csippent helyeslőleg az ő bölcs szemével.

A magyar futball természetesen rengeteget tett azért, hogy jó mélyen repüljön. Volt bunda, elcsalt munka, italozás és lötyögés a semmibe. Aztán a rendszerváltáskor gyanús figurák lepték el a labdarúgást. Ugyanakkor sehol, egyetlen európai országban sem vette körül olyan szintű gyűlölet a futballt, mint Puskás és Kocsis hazájában. Testnevelő tanárok, más sportágak képviselői szájából hangzanak el ma is becsmérlő, vérlázító mondatok többek közt a fizikai teljesítményeket vagy a szükséges adottságokat és képességeket illetően. Újságírók százai éltek meg abból, hogy jó és kiváló teljesítményeket húztak le a sárba. A kilencvenes években több mint ezer focipálya szűnt meg Magyarországon, hogy a helyén benzinkút, szupermarket vagy lakópark létesüljön.

Ausztria futballja hosszú évtizedek átlagában nem ívelt magasabbra, mint a magyaré. Válogatottja nem ért el jobb eredményeket a miénknél, csapatai nem szerepeltek jobban a nemzetközi kupákban. Ott szerették a futballt akkor is, amikor a válogatott a FIFA-rangsorban a századik hely közelében volt. Ott szerették a játékosokat akkor is, amikor nem termett babér a kluboknál sem. Alacsonyabb lakosságszám mellett tíz éve még négyszer többen futballoztak ott, mint itt, és az élvonalban ma is csaknem négyszeres az átlagnézőszámuk a miénkhez képest.

Szerbiában, ahol tulajdonképpen a hazai második vonal adja az első osztályt, mivel a legjobb háromszáz labdarúgójuk külföldön szerepel, a sportnapilapok értékelésében mindig a pozitívumokat hangsúlyozzák. Nálunk, ha valóban jó, lüktető iramú a meccs, sietve hozzáteszik, hogy „magyar szinten”. A hazai futballt a közelmúltig elképesztő nihil vette körül. Bizonyos intellektuális körökben ma sem ajánlott bevallani, ha valaki labdarúgó vagy futballvezető. Ma is elterjedt közvélekedés, hogy a focista ingyenélő, lusta és csaló.

A legnagyobb gond persze az, hogy az apák elengedték a fiaik kezét. Én még kivittem a fiaimat a meccsekre, de például az általános és gimnáziumi osztálytársaim, csoporttársaim közül én vagyok az egyetlen.

És tartok tőle, ez a meghatározó arány.