Kulcsár Krisztián: Ez a legszebb, legnagyobb kihívás egy sportvezető előtt

– Női kézilabda BL-győzelem, birkózó Eb-aranyak. MOB-elnökként ennél jobb első hetet nem is kívánhatott volna.
– És egy világkupa-győzelem evezésben. Nem az én érdemem, de nagyon örülök, büszke vagyok!

– A helyszínen szurkolt?
– Igen. Pénteken Újvidéken a birkózóknál, szombaton és vasárnap pedig az Arénában. Fantasztikus élmény volt, teljesen eksztázisba kerültem.

– Nem csodálom. A kézilabdázók budapesti BL-döntőjét értem, de hogyhogy nekivágott Újvidéknek?
– A birkózószövetség vezetői megkértek, ha már ilyen közel van az Európa-bajnokság, és az időm engedi, személyesen is támogassam nemzetközi erőfeszítéseiket. Szívesen tettem eleget a kérésnek, mivel Nenad Lalovicsot, a világszövetség elnökét ismerem. NOB-tag és nagy a tekintélye, mert neki tulajdonítják a négy-öt évvel ezelőtt veszélybe kerülő sportág megmentését. Ami pedig a női kézilabda BL négyes döntőjét illeti, ilyen eseményen egy sportot szeretőnek, függetlenül attól, hogy MOB-elnök vagy szurkoló, ha teheti, ott a helye.

„IGYEKSZEM ELÉRHETŐ CÉLOKAT KITŰZNI MAGAM ELÉ”

– Hogy telt az első néhány napja MOB-elnökként? Sokan gratuláltak?
– Sűrű napjaim voltak, sokan gratuláltak, igen.

– Úgy tartják, utólag mindig többen szorongatják az ember kezét, mint ahányan előtte szívből szurkoltak a sikeréért. Most is így történt?
– Ha bárhol jó eredményt ér el az ember, természetes, hogy gratulálnak. A közgyűlés előtt éreztem a tagság nagy részének a bizalmát, de a tisztújítás lezárultával nem kerestek meg a tagok azzal, hogy elmondják, rám szavaztak.

– Meglehetősen nagy különbséggel győzte le a korábbi elnököt, Borkai Zsoltot. Meglepte?
– Igen, meggyőzőbb volt a különbség, mint előzetesen számítottam.

– Abban tehát bízott, hogy ön lesz a befutó.
– Természetesen.

– A mindig győzni akaró sportolói énje mondatta ezt, vagy csupán kincstári optimizmusról beszélünk?
– Ha nem gondolom, hogy nyerhetek, el sem megyek. Csak olyan harcokba megyek bele, amelyekben – még ha nagy erőfeszítések árán is – győzhetek. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindig sikerül, bár valóban úgy mentem el a közgyűlésre, hogy MOB-elnökként jövök el onnan, természetesen benne volt a pakliban az is, hogy mégsem így történik.

– Ez a filozófia MOB-elnökként is elkíséri majd?
– Remélem. Sikerorientált vagyok, de igyekszem elérhető célokat kitűzni magam elé.

– Nyilván tudja, sokakat meglepett, hogy egyáltalán pályázott a posztra.
– Pedig egy ideje már foglalkoztatott a gondolat, és most elérkezettnek láttam az időt, hogy a tudásomat itthon, a Magyar Olimpiai Bizottság vezetőjeként kamatoztassam.

– Kikérte bárki tanácsát, mielőtt benyújtotta a pályázatát?
– Csak néhány hozzám nagyon közel állóét. Nem szerettem volna az energiámat arra pocsékolni, hogy az engem lebeszélni akarókat meggyőzzem arról, miért is vágok bele. Ehelyett inkább kész helyzet elé állítottam a környezetemet.

– Fejben azért bizonyára volt egy „mellette-ellene" listája. Elárulja, mi szerepelt rajta?
– A MOB-elnökség a legszebb, legnagyobb kihívás, ami egy sportvezető előtt állhat, ezt szükségtelen bővebben kifejtenem. A lényegi motiváció onnan ered, hogy itt lehet igazán tenni a magyar sport sikeréért és elismertetéséért, tehát a belső indíttatás nem pusztán személyes becsvágyból, hanem a változtatásra való igényből fakadt. Ellene szólt viszont, hogy ezzel valamelyest elhagyom a saját sportágamat. Csodálatos lehetőség a nemzetközi vívásban dolgozni, és bár nyilván nem távolodom el tőle teljesen, a MOB-elnökség mellett a nemzetközi szövetség sportigazgatói munkáját a jelenlegi formában nem fogom tudni ellátni. Aliser Uszmanov elnök úrral napirenden van egy beszélgetésem arról, miként tudom segíteni az ő és a szövetség munkáját, mert a továbbiakban is megvan rá az igény. Biztos, hogy fogunk találni egy mindenki számára elfogadható megoldást.

„NORMÁLIS, HA MINDENKI ARRA KÍVÁNCSI, MI LESZ EZUTÁN”

– Gyanítom, találkozott azzal a véleménnyel, amely szerint egy biztos lausanne-i állást feladni a MOB-elnökségért finoman fogalmazva is átgondolatlan lépésnek tűnik.
– Kívülről talán annak, de a pontos véleményalkotáshoz ismerni kell a körülményeket. Lehet, hogy egy lépéssel eltávolodom a nemzetközi vívástól, viszont közelebb kerülök a nemzetközi olimpiai mozgalomhoz. Ami pedig az egzisztenciális oldalt illeti, a MOB alapszabálya nem kezeli egyértelműen ezt a kérdést, de amíg ezt nem tisztázzuk, természetesen nem veszek fel pénzt a munkámért.

– Ez azért furcsa, mert tudomásom szerint a két héttel ezelőtti rendkívüli közgyűlésen megszavazták, hogy az elnök társadalmi munkában végzi a feladatát, és ezt elődje, Borkai Zsolt többször is kiemelte. Ezek szerint mégsem így történt?
– Az alapszabályunk korábban is megengedte és most is megengedi, hogy az elnök kompenzációt kapjon, de ennek feltételrendszere nincs lefektetve, márpedig ebben a kérdésben is átláthatónak kell lennünk. Egyébként a NOB is kezeli ezt a problémát, az elnök és a vezetők önkéntesek, mégis kompenzációban részesülnek, amit én természetesnek gondolok, ha valaki napi nyolc órában végzi a feladatát.

– Ezek szerint teljes munkaidős elnök lesz?
– Az első két évben egészen biztosan.

– Reményei szerint mi jellemzi majd az új munkakörében?
– Együttműködő. Elérhető. Hiteles. Azt szeretném, hogy bárki, aki a magyar olimpiai mozgalomban bármilyen módon szerepet vállal, úgy gondoljon rám, mint akivel egy csapatban játszik.

– És Kulcsár Krisztián mikor érzi majd igazán magáénak a MOB-ot? Mennyi időt ad magának arra, hogy azt mondhassa: igen, ez már az általam vezetett olimpiai bizottság?
– Egy-két hónap után a hazai sportélet főbb szereplőinek már tapasztalniuk kell a változásokat, ha nem így történik, valamit rosszul csinálunk.

– Érzi a várakozást a sportolók, egyesületek, szövetségek, sportvezetők részéről?
– Igen. Igazából az lenne furcsa, ha nem így lenne. A sport egy nagy család, amelyben most jelentős változás történt, normális, hogy mindenki kíváncsi arra, mi lesz ezután.

Függetlenül a tavaly ősszel életbe lépett sporttörvénytől, amely alaposan megnyirbálta a MOB hatáskörét, az ön felfogása szerint egy nemzeti olimpiai bizottságnak milyen szerepet kell betöltenie az adott ország sportéletében?
– Nemzetközi legitimáció szempontjából minden nemzeti olimpiai bizottság hazája sportjának első számú képviselője. Ez nem kérdés. Ha a szervezetek hazai súlyának oldaláról vizsgáljuk, a világban különböző modellek léteznek, akadnak nagy hatáskörű olimpiai bizottságok, ilyen volt tavaly őszig a MOB, de ilyen például az Olasz Olimpiai Bizottság is, és van, ahol ez a hatáskör szűkebb vagy szűk. Idehaza a sportba áramló kormányzati források feletti rendelkezés visszakerült a sportállamtitkársághoz, így ebben a helyzetben azt kell most elérnünk, hogy a döntéseiben megjelenjen a MOB-ban összpontosuló szakmai tudás. Itt nyer értelmet az állami sportirányítással való partnerség, amiről már a megválasztásom előtt is beszéltem. Egyébként érzem a nyitottságot a részükről, hogy meghallgassák, amit mondani akarunk, és persze nekünk van is mondanivalónk. És ha már a partnerséget említettem, nekünk meg azt fontos megértenünk, hogy a sportági szakszövetségek, az egyesületek, a műhelyek milyen gondokkal küzdenek, ugyanis csak ezek megértése után tudjuk kialakítani azt a helyes álláspontot, amelyet az állami sportirányítás felé kell képviselnünk.

„A SPORT NEM A CSODÁK VILÁGA, HANEM A REALITÁSOKÉ”

– A választás óta beszélt elődjével, Borkai Zsolttal?
– Igen. Szombaton, a kézilabda négyes döntő első napján találkoztunk az Arénában.

– Miről volt szó?
– A beszélgetés alapján semmi akadályát nem látom annak, hogy harmonikusan tudjunk együtt dolgozni, ami azért fontos, mert a nyáron Európai ifjúsági olimpiai fesztivált rendez Győr, de a város ezen túlmenően is kiemelt fontosságú a magyar sportéletben.

– Utazzunk egy kicsit az időben! Négy év múlva, a tokiói olimpia után beszélgetünk, és azt kérdezem, elégedett-e az elmúlt négy évvel, amire azt feleli, igen, mert…
– …mert nemcsak a várakozásunkhoz képest szerepeltünk jobban a téli olimpiai játékok után két évvel Tokióban is, hanem ezen időszak alatt sikerült a magyar sport bázisát megerősíteni még olyan sportágakban is, amelyek nem tartoznak a tradicionális magyar sikersportágak közé.

– Az eredményesség a fő szempont?
– Nem kell ahhoz szakembernek lenni, hogy belássuk, ilyen rövid idő kevés, hogy a tokiói eredményességünket kizárólag az előttünk álló bő három év munkájának tulajdonítsuk majd. A sport nem a csodák világa, hanem a realitásoké.

– A szurkolók ezzel szemben a meglepetésekre, a csodákra várnak.
– Igazságos vagy sem, ezt hagyjuk, de tény, hogy a MOB munkáját végül az eredmények alapján ítéli meg a közvélemény már rövid távon is. Ha nincs siker, a szurkoló nem kutatja a hátteret, az okokat, a szurkoló nem lesz megbocsátó. Ez így működik.

– Mit lehet tenni, hogy ne legyen rá oka?
– A látható eredmény az én felfogásomban nem kizárólag érmekben, helyezésekben mérhető. Az utánpótlásbázisok megerősítését, az edzők számának növelését legalább ilyen fontosnak tartom.

– Ha jól értem, ehhez van szükség a MOB szakmai hátterére?
– Ebben tudott volna a MOB a sporttörvény változásáig hatékonyan közreműködni. A jelen helyzetben viszont csak támaszt nyújthatunk az állami sportirányításnak, hogy a pénzek felhasználása megfelelően történjen. A sport alapvetően alulról szerveződő demokratikus szervezetek rendszere, viszont ha megjelenik az állam mint pénzügyi támogató, érthető az igénye arra, hogy a forrásokat szakértő módon költsék el, és hasznosuljanak. Létezik erre jó megoldás, a britek például átgondoltan kezelik, szabályozzák, hogy az adófizetői pénzek csak úgy áramolhassanak az élsportba, ha fennállnak azok a sportági szabályozási paraméterek, amelyek a szövetségeken belüli profi menedzsment felállítását garantálják. Ennek az esetlegességét kell kiiktatni a rendszerből.

– A Magyar Olimpiai Bizottság segítségével?
– Feltétlenül. Velünk könnyebb lesz.