Készített riport-, divat- és esküvői képeket, portrékat, fotózott műteremben és a szabadban, ám igazi otthona a sportpálya volt. Szenvedélyesen szerette a sportot, a sportolókat. A sportfotózás nem a munkája volt, nem a szakmája, nem a hivatása: az élete. A Képes Sport szerkesztőségében dolgoztam vele először, Almási Lászlóval és Farkas Józseffel alkották a hetilap (és a magyar sportfotózás) legendás trióját. „Kakaskám" – mondta szeretettel és barátsággal Farkasnak, aki pedig „Pufikámnak” szólította.
Ez még azokban az időkben történt, amikor a fotóapparát egy kattintásra csupán egy képet készített. Amikor csak az lehetett a pillanat művésze, aki jókor volt jó helyen, és ami a legfontosabb: értette a játék lelkét. Azt vallotta, akkor jó egy fotográfia, ha érzelmekkel van tele, és éppúgy emóciókat vált ki a nézőjéből, mint az alkotójából. Önmagát a fény szerelmesének tartotta. A fényének, amely már kisgyerekként elbűvölte, s amelyet egész élete során használt és felhasznált a munkáiban.
Egy korszak megkerülhetetlen krónikása lett. Dolgozott a Képes Sporton kívül a Nők Lapjánál, az Ez a divatnál, az MTI-ben és a Nemzeti Sportnál, sok éven át szabadúszóként, fényképezte az Alba Volán hokisait és a Videoton futballistáit is. A sajtófotó-pályázati sikerek mellett megkapta a sportújságíró-társadalom legrangosabb kitüntetését, az MSÚSZ életműdíját, míg a MOB Médiadíjjal ismerte el munkásságát. Nyughatatlansága konok igazságérzettel párosult, vélt vagy valós igazáért pattanásig is feszítette a húrt, ugyanakkor egy reptéri váróteremben is képes volt órákon át egy helyben ülve, rezzenéstelenül meditálni.
Miközben kitörölhetetlenül beírta a nevét a magyar (sport)sajtó aranykönyvébe, a Jóisten nem mindig hordozta tenyerén. Többször kezdte újra, többször állt talpra fájdalmasan nehéz helyzetekből; a fel- és megadás nem az ő műfaja volt. A szíve vitte előre, egészen mostanáig.
Danis Barna fotóriporter, lapunk egykori munkatársa 73 évet élt.
A fény kihunyt, de Barna sosem kerül múlt időbe.