Túl a határon, a határon túl - Művészet és/vagy sport?

„A táncklub tizenkét éve működik Kispesten, az a hét lány, akit szeptemberben beválogatottam ebbe a produkcióba, minimum öt éve együtt, az irányításom mellett készül, de természetesen egyéb sportos előéletük is volt már, tehát remek alapokkal rendelkeznek – mondta a műfajban idestova másfél évtizede alkotó Varga Ágnes. – A táncot, legyen az bármilyen formája, hazánkban még mindig a művészet kategóriába sorolják, ami mondjuk nem feltétlen igaz, és külföldön is találunk példát az ellenkezőjére. Mindezt azért lehet érdekes megemlíteni, mert amíg döntően a szülők anyagi támogatására számíthatunk, addig a befektetett energia és a produkció színvonala már erősen a profizmus jeleit mutatja. Tudtommal Németországban például a cégek, egyéb szponzorok az adójuk terhére a táncot ugyanúgy tudják támogatni, mint nálunk az erre jogosult sportágakat. Sokat segítene a tánc elismertségén a médiamegjelenés, de idehaza egyelőre próbálkozások voltak csupán, az igazi áttörés még nem történt meg. A tánc a tévés showműsorokban kiegészítő elemként jelenik meg, nagyon ritkán önmagában, így pedig nehéz érvényesülni.”

A műfaj igazi hazája természetesen az Egyesült Államok, amelynek frekventáltabb helyein – mint például Los Angeles vagy Brooklyn –, gyakorlatilag nonstop zajlik benne az élet. Folyamatosan változik, megújul, csak tavaly öt-hat, stílusjegyeiben teljesen elkülönülő válfajjal ismertették meg a világot. Aki kimarad, az lemarad, tartják az edzők világszerte, ezért barátok és az internet segítségével próbálnak meg lépést tartani. Nehogy aztán ők is hip-hop kimenjenek a divatból. A tengerentúlon valóban igazi profizmusról lehet beszélni. (Valamint Ázsia egyes részein, mondjuk Dél-Koreában, ahol az alaptanterv része a hip-hop, így a tehetségesebb 10-12 éves gyerekek tudása felér egy európai diplomával.)

A táncosok ki- és befutási lehetősége számtalan, ezért a világ megannyi táncosa próbál ott szerencsét, hátha bekerül a vérkeringésbe. Amelyre a legjobb alkalom a fizetős – a magyar pénztárcához mérve inkább a szinte megfizethetetlen kategóriába sorolandó – táborok, ahol a legnevesebb, már befutott, kiváló kapcsolati tőkével rendelkező mesterek, edzők válogatnak maguknak tanítványokat. Aki ott felhívja magára a figyelmet, és lehetőséget kap valamelyiktől, annak gyakorlatilag egyenesbe került az élete. Már ami a munkahelyi elfoglaltságot, és annak anyagi elismertségét illeti. A JamLand csapat tagjainak viszont egyelőre nem ott, hanem Porecsben kell bizonyítaniuk, olyan nemzetközi szervezet égisze alatt zajló eseményen, ahol korábban még nem mérették meg magukat.

„A műsort döntő részben én állítottam össze – folytatta a tréner. – Először kiválasztottam a zenét, amelynek fontos a ritmusa és a szövege, majd hozzágondoltam a mozgást, és végül kiválogattam a megfelelő embereket. Mivel itt nem posztokban gondolkodunk, mint mondjuk csapatsportágban, a hét legjobbat, átvitt értelemben a hét leggólerősebbet, legtechnikásabbat kellett betennem a csapatba. Azt is figyelembe kell venni, hogy közel egy szinten legyenek, mert a pontozók mindig a csapatok leggyengébb láncszemét keresik, és ahhoz képest mérik az egész teljesítményét. Kellett persze ismernem őket, hogy tudjam, mire képesek, mit lehet kihozni belőlük. Mivel irányítom, vezetem is őket, szempont volt, hogy megbízzanak bennem, én pedig hatni tudjak rájuk. Ismernem kell a rezdüléseiket, kinek mikor van rossz napja, arra időben és megfelelően tudjak reagálni. Felpörgetni éppen, ha kell, illetve visszafogni, ha úgy érzem. Hetente két alkalmat készültünk közösen, és hétvégenként két-három órás versenyedzéseket tartok. A műsor önmagában ebből így még nem állna össze, rengeteg plusz egyéni gyakorlásra van szükség tőlük otthon. De ők már eljutottak arra a szinte, hogy megbízok bennük, és nem kell noszogatni, számon kérni, hogy foglalkozott-e vele valaki. Gyakorolta a lépéseket, a mozdulatokat, benne van már a fülében a zene, előtte van a gyakorlat. Bár ha nincs, nem szánt rá kellő időt, az úgy is nagyon gyorsan kiderül. Persze, jó lenne még több közös edzés, de tanulók révén ennek időbeli korlátjai is vannak, másrészt pedig ott vannak az anyagiak, a terembérlés komoly terhet jelent. A versenyedzésekért speciel nekem már nincs plusz fizetésem, az már az a szint, ami számomra egyfajta kihívás, önmegvalósítás.”

A háromperces műsorra a felkészülés szeptemberben vette kezdetét, három hónapig azonban szinte kizárólag fizikai erősítés történt. Nem véletlenül, kell a kondíció, az erő és a dinamika. Nem is akármilyen. Aki nem hiszi, vagy kételkedik ebben, annak ajánljuk, hogy csak nézze végig a három percet – lehetőleg élesben –, és képzelje el magát a csapat egyik tagjaként. Garantáltan leizzad, és kapkodva fogja venni a levegőt. Aki már sokszor látott ilyet, és nem lett kétszázas a pulzusa, az ki is próbálhatja magát, de szigorúan csak úgy, hogy első alkalommal készítsen maga mellé egy társat, aki összeszedi őt a parkettről…

Miután a kellő alapokat megkapták a csapat tagjai, januártól bő két hónapon át a koreográfiával foglalkoztak. A március 22-i, magyarországi kvalifikációs verseny előtt két-három héttel már összeállt nagyjából a kép, jöhetett a finomhangolás. Mindez olyan jól sikerült, hogy a nemzetközi zsűri a 75 pontos technikai limitszám fölöttinek értékelte a produkciójukat, így hazánkból másodmagukkal utazhatnak. Kétszázötven(!) táncos közel négyszáz(!) bemutatóját értékelték, itt sikerült fennmaradniuk a szűrőn, ami azért komoly rangot és nívót jelent. Az osztrák táncszervezet, az ESDU által életre hívott Eb-n idén másfél tucatnyi európai ország jelezte részvételét, és mivel nyílt a verseny, afrikai és dél-amerikai fellépők érkezését is várják, akik európai társszervezeteken keresztül indulhatnak. A hip-hop négy-öt alapkategóriára oszlik, ezen felül létszámtól (szóló, duó, négy-nyolcfős csapat és nyolc fő fölötti formáció), valamint korosztálytól is függ a besorolás.

„Ebben a szabályrendszerben azzal a számmal kell indulnunk, amellyel a selejtezőn részt vettünk – annak színvonalát a zsűri már látta és jóváhagyta –, de ez nem feltétlenül kritérium minden alkalommal. Siófokon sűrű volt a program, így nem volt idő és lehetőség egyeztetni a zsűri tagjaival, volt horvát, szlovén, román pontozó, hogy ők milyennek látták a produkciót, mi az erős pontja, mit emeljünk ki esetleg még jobban, illetve hol szorul apró korrekcióra, így a magam meglátása szerint kell belenyúlnom. Nagyon picit változtatunk – sokat ugye eleve nem is lehetne –, igyekszünk egy kicsit még pörgősebbé tenni. Az ötnapos Eb-n egyszer lesz fellépésünk, a kapott pontszám alapján értékelnek és sorolnak be. De egy ilyen esemény igazából egy workshop is egyben, ahol fejlődni, tanulni lehet a másiktól. Ezt úgy kell elképzelni, hogy másik megnézik, ahogy mi készülünk, edzünk, mi pedig megnézzünk másokat. Ebből merítünk inspirációt, amit újraértelmezünk, továbbgondolunk.”

Eddig a múlt és a jelen, de a modern táncnak ez a része vajon milyen jövőképpel szolgál a fiatalok számára, akiknek esetleg komoly terveik lehetnek benne.

„Az amerikai álom Magyarországról nézve távoli és túl rózsaszín, de azért ki-ki megtalálhatja benne a számításait, ha kellően elhivatott. A szamárlétrát természetesen meg kell mászni, először táncos vagy, utána a saját csoportodra, korosztályodra tudsz hatni, aki erre képes, abból lesznek az edzők, akik előbb gyerekekkel foglalkoznak, majd felnőttekkel. A profi megélhetésért azért nem kell mindenáron az Egyesült Államokba menni, több európai országában, de akár itthon is vannak olyan tánccsoportok, amelyek kellő tapasztalattal és kapcsolattal bírnak ahhoz, hogy színpadi műsorokban, showkban szerepeljenek, egyéb tévés szériákra leszerződjenek idényekre, akár egy-két évre. Aztán, ha kifut az egyik, megtalálják a következőt. Vagy már olyan szintet képviselnek, hogy a feladat, a munka találja meg őket. A hétfős csapatunk tagjainak a tánc már most többet jelent, mint egy szimpla hobbi, szabadidős tevékenység, kis mozgás és sport. Persze, mindenki így kezdi, ők is így kerültek ide, döntően egy kis barátjukkal, aztán egy-másfél év után jön a vízválasztó, amikor a kezdő elér egy haladó szintet, hogy merre indul tovább. Megragad ott, esetleg lemorzsolódik, vagy továbblép. Aki utóbbiba kerül, azokból lesznek a fanatikusok, akik kellő alázattal viseltetnek a tánc iránt. Ők lesznek azok, akik magyar csapatként komoly nemzetközi versenyen képviselik az országot, és idővel az életüket, valamint a munkájukat is jelenti majd a tánc.”