Fa Nándor: Folyamatosan bennem motoszkált, hogy még nincs vége

– Miért várt tizenöt évet?
– Egyrészt annak idején azért hagytam abba, mert elfáradtam, akkor sorozatban volt tizenvalahány év, amikor vagy hajót építettem vagy vitorláztam, és egyszer csak megszűnt a motiváció. Másrészről itt volt a vállalkozás, kellett egy szárazföldi egzisztenciát is teremtenem, hogy a családot el tudjam tartani, és ezek olyan feladatok voltak, ami nem tűrt semmiféle kompromisszumot. Attól kezdve nem rólam szólt egy időre a történet, és én úgy gondoltam, hogy ez már így is van, mindaddig, amíg az élettől nem kaptam egy újabb esélyt arra, hogy egy hajót építsek és nekivágjak.

– Hogyan tervezték meg a hajót? Mi az, amire a hangsúlyt fektettek?
– Az én tervezői szokásom, ha úgy tetszik az, hogy egy pauszpapíron kézzel elkezdek rajzolni, amíg ki nem alakul bennem a kép, hogy pontosan mit akarok. Amikor már tudom pontosan, hogyan kellene kinéznie, akkor kezdjük számítógépbe felvinni, ez ugyan bonyolultabb, de végeredményben könnyebb dolgozni a háromdimenziós képekkel.

– Milyennek képzelte el fejben a hajót?
– Az, hogy a hajó milyen legyen, arra vonatkozik egy százoldalas szabálykönyv, hogy a fair play és a biztonság mit követel meg, az osztályelőírás mit követel meg, és azon belül, hogy én mit tartok helyesnek. Illetve, hogy az én fizikai paraméteremre vetítve mi az optimális. Itt a hajón a csőrlő átvételétől kezdve minden rám van tervezve.

– Az előbb azt mondta, hogy azért várt a visszatéréssel, mert nem volt motiváció, és ott van a karbon. Mit tud ez?
– Mindig is tudtam, hogy igazán versenyképes hajót csak karbonból és a megfelelő technológiákkal lehet építeni, ennek az a lényege, hogy nagyon erős szerkezetet hozzunk létre a lehető legkönnyebb módon, tehát súlyra a legkönnyebb legyen. Itt minden egyes rost, minden egyes karbonrost olyan irányba áll, amilyen irányba az erők haladnak benne. Tehát ezt így lehet létrehozni, majdhogynem azt mondanám, hogy ez nanotechnológia, létrehoztunk valamit, ami pont azt tudja, amit tudnia kell.

– Volt olyan pont, amikor elérzékenyült? Amikor a tervezés közben az érzelem előjött Önből?
– Még nem. Még nem tartok ott, én még éjszaka is dolgoztam. És egyelőre a feladat visz előre, és lelkesít folyamatosan, tehát én tizenhat óra munka után is lelkesen megyek haza. Az agyam folyamatosan azon jár este a zuhany alatt, hogy másnap mit fogok csinálni, de még nincs bennem az a fajta eufória, ami előbb-utóbb biztosan el fog jönni, amikor látom vízen a hajót. Még túl közeli ez az elmúlt két év mindennapi munkája. Iszonyú sok munka van benne, hogy ez így megszülessen – olyan tizenhat és fél ezer óránál járunk.

– Tartozik még valamivel, ami ott maradt Önben?
– Inkább ez a szakmai rész, ami engem izgat. Nagyon régóta bennem van a vízió erről a hajóról, hogy egy ilyen hajót kellene építeni. Aztán majd kimegyünk a vízre, és amikor a hajó teljesíti, amit ennek a hajónak kell, az is egy olyan vitorlázós szakmai öröm, ami keveseknek adatik meg. Egyre jobban nosztalgiázom, ahogy öregszem. Nem vagyok még annyira öreg, hogy szentimentális legyek, de nosztalgiázom. Gál Józsival helyenként egy évig nem látjuk egymást, összetalálkozunk és folytatódik a mondat.