Országváltások ürügyén: köszönöm, maradtam

Az ötven év feletti korosztály életének legalább a felét a Kádár-rendszerben élte le. Jómagam ehhez a generációhoz tartozom. Az átlagembernek nehéz volt eljutnia Nyugatra – akkoriban így hívták, ha valaki a Lajtán túlra készült. Hatéves voltam, amikor apám a bátyjához utazott Belgiumba, öt évvel az '56-os forradalom után ez bizony nagy szó volt akkoriban. Azért mehetett, mert a családja itthon maradt. Aztán később puhult a Kádár-rezsim – bajnok lett a Ferencváros, fasza gyerek Kádár János –, háromévenként egy hónapot lehetett a 70 dolláros valutakeretből Nyugaton portyázni, majd a 70 „dezsőt” nagyvonalúan 100 dolláros kontingensre felemelte a rendszer.

Az iskolákban a nagy ünnepeken, november 7-én és április 4-én a szovjet himnusz mellett az Internacionálé többször hangzott fel, mint a magyar himnusz. Március 15-e harmadrendű ünnep volt a már említettek mögött, sőt negyedrendű, mert éppenséggel a munka ünnepe is megelőzte. Azért a Szabad Európa Rádióban, a 16, 19, 25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámon vagy egyszerűbben leginkább a világvevő Orion rádión a ceruzával bejelölt sávban már szólt a Beatles és a Rolling Stones, szombatonként és vasárnaponként Cseke László Teenager Partyjában zeneszámokat lehetett kérni – már aki megkockáztatta, hogy a rádió müncheni postafiókjára – ahogyan Cseke artikulálta, posztfáh – jeligés levelet ír. Néhány közelebbi vagy távolabbi ismerősünkről kiderült, hogy nem jött vissza Nyugatról, az akkori rendszer szóhasználatával élve, disszidált. A Kádár-érában ők már nem számítottak magyarnak, a kinti magyarság szemében pedig nem disszidensek, hanem emigránsok lettek. Itthon a „nemzetköziség” a nemzet elé került, illetve utóbbi fogalom nem létezett, helyette a nép kifejezés terjedt el. Előbb voltunk a béketábor tagja, mint magyarok, Trianonról szó sem esett, mert nem is eshetett.

Ha valaki nem volt rendszerellenes, annak az itthoni életpálya előre belőhető volt: a jó tanuló mehetett az egyetemre, aztán várta az Élet. Itthon, de akinek szűk lett az élettér, azt Nyugaton. Kerülő úton, persze. Mérnöki diplomával a zsebemben magam is mehettem volna, apám utólag elmondta, egy lyukas garast nem adtak ezért, hogy friss diplomásként visszatérek nyugati utamról. Ugyanis a beilleszkedést az „embertelen” kapitalizmusba jelentősen megkönnyítette volna nagybátyám családi segítsége. Nem mentem, sem akkor, sem máskor. Az akkori szóhasználattal élve, kalandvágyból itthon maradtam, részt vállalva az emberarcú szocializmus építéséből. Nem elsősorban a költő szava tartott vissza – itt élned, halnod kell –, de magyar gyökereimet nem tagadva talán a gyávaság, pontosabban fogalmazva a bizonytalanságtól való félelem is szerepet játszott abban, hogy ne hagyjam itt a szürke, de mégiscsak megszokott világot. Voltak, akiket a rendszer ellehetetlenített, azok vállalták, hogy elhagyják az országot, de a Kádár-rezsim volt annyira rafinált, hogy aki nem volt ellene, azt békén hagyta.

Ám egy nagyon lényeges dolgot nem szabad figyelmen kívül hagyni: aki akarta, az internacionalizmus leple alatt megőrizhette magyarságát. Ha nem is nyíltan, de a lelke mélyén mindenképpen, mert a lelkeket nem lehetett cenzúrázni. A magyarságtudat megőrzésében nagy szerepet kapott a sport, az azonosulás a magyar versenyzőkkel. Legkiválóbb sportolóink ha nem is hősök voltak, de külön kasztot képeztek – már csak azért is, mert eredményeikkel a rendszert legitimizálták, még ha ők ezt nem is mindannyian gondolták így. S noha a tízmilliós ország a világversenyeken rendre erőn felül teljesített, az átlagpolgár nem elsősorban ezzel foglalkozott, hanem azzal, hogy a győzelmek során eljátszották a magyar himnuszt. S ha bele is gondolt abba, hogy az értékrend torz, a tudatalattijában minden egyes siker a nemzeti identitását erősítette, még akkor is, ha ezt ilyen patetikusan nem fogalmazta meg. Elcsépelt kifejezéssel élve, jó volt magyarnak lenni. Legalábbis arra a néhány órára, amíg a lélekerősítő injekció hatott, mert a hétköznapokon az emberek visszavedlettek olyanná, amilyenné. Mert élni kellett az életüket. Mindenki nem hagyhatta el az országot, bizony biztossá vált, hogy itt fogod leélni az életed – ha úgy tetszik, a legvidámabb barakkban –, s itt fogsz meghalni. Ma divatos kifejezéssel élve, az ország lakossága erre szocializálódott. Volt időszak, amikor jobb lett volna menni, de nem lehetett, mert a körülmények már nem engedték.

A melbourne-i olimpiát követően 40 sportolónk nem tért vissza Magyarországra, közülük hatan később hazajöttek. Akadt közülük, aki más nemzet színeiben versenyezett később, sőt ötkarikás játékokon is részt vett. Mégis, egy percig sem kérdőjeleztem meg döntésüket, mert nyomós okuk volt az országváltásra. Még akkor is, ha számos esetben nem csupán magasztos gondolatok, hanem az emberi gyarlóság is szerepet játszott döntéseikben. De legtöbbjük csak országot váltott, hazát nem. Szentimentálisan fogalmazva, szívük mélyén örökre magyarok maradtak. Biztos feltették maguknak a kérdést, hol a sportoló helye a forradalom idején: az utcán vagy a versenypályákon? Melyik a helyes döntés: a szabadságot választani, Ausztráliát, Amerikát, vagy visszajönni a kommunizmusba, és mégiscsak Magyarországon élni?

Nos, kicsit gondolkozzunk el rajta, mit tettünk volna a helyükben. Jeney László, kétszeres olimpiai bajnok vízilabdakapus Ausztrália után Amerikát választotta, de hazatért Magyarországra, mert felesége gyermeket vár tőle. „Pierre” haláláig itt élte le az életét. Ám London (távolugrás, 1948) olimpiai aranyérmese, a 88 éves Gyarmati Olga soha többé nem tette a lábát magyar földre, jelenleg az Egyesült Államokban él. A Melbourne-ben kéziszercsapatban első helyezett Kertész Alice utólag sajnálta, hogy nem maradt kint '56-ban, később pedig azért nem ment, mert nem akarta itt hagyni a szüleit. A római olimpián (1960) kimondottan irritálta négy évvel korábbi csapattársa, az egyébként ötszörös aranyérmes Keleti Ágnes viselkedése, aki szerinte éreztette a magyarokkal, hogy nem tartozik hozzájuk, s tüntetőleg hangoztatta, hogy neki már Izrael a hazája. A két kardvívó olimpiai bajnok, Keresztes Attila és Hámori Jenő Rómában (1960) az Egyesült Államok válogatottjaként szerepelt. Persze nem kellett ahhoz forradalmi helyzet, hogy valaki más ország színeiben induljon. Az úszó Novák Éva éppen 1956-ban házassága révén belgaként vett részt Melbourne-ben, a gerelyhajító és diszkoszvető Kóczán Mór előbb magyar (1908, 1912), utóbb cseh (1928) zászló alatt indult. A két súlyemelő, Czanka Attila és Feri Attila előbb volt román (1988 és 1992) és később magyar (1992 és 1996) olimpikon. A gyorskorcsolyázó Hunyady Emese és a cselgáncsozó Pekli Mária házassága következtében váltott országot, s lett magyarból osztrák, illetve ausztrál. Emlékszem, a lillehammeri olimpián Hunyady aranyérméért nagyon szorítottam, de győzelmét mégsem értékeltem úgy, mint egy magyar sikert – pedig kislánykorában a kelenföldi lakótelepen nőtt fel. (Németh Tamás osztrák állampolgárhoz ment hozzá, de amikor aranyérmes lett, még akkor sem tudta az osztrák himnuszt. Emese azért ment el Budapestről, mert szerinte itthon nem kapott esélyt, hogy nagyobb eredményt elérjen.)

Olyan sportolók is vannak, akik magyarként nem jutottak ki olimpiára, de korábban más ország színeiben igen. A teljesség igény nélkül: Partics Katalin görögként (öttusa, 2000), Perényi-Pecsovszky József románként (futball, 1952), Rácz Mariann osztrákként (kézilabda, 1992), Elekes Csilla németként (kézilabda, 1996) volt résztvevő, a Fradi T-betűs csatársorából – Táncos, Turay, Takács II, Toldi, Kohut – Táncos Mihály románként (futball, 1924) volt olimpikon.

A honosítási hullám felerősödését világszerte elősegítette a politikai akarat, amely nem gördített teljesíthetetlen feltételeket egy-egy országváltás elé, továbbá szakmai igény mutatkozott a hiányposztok betöltésére. A mintát kétségkívül a klubcsapatokban szereplő légiósok adták – a megoldást sikerült szó szerint országokat átívelően alkalmazni. Ebben persze az is segített, ha a honosított korábbi országában ilyen vagy olyan okból (fel sem vetődött a neve, posztján mást favorizált a kapitány vagy a vetélytársak miatt a keret közelébe se férhetett) nem lehetett válogatott. Hogy kapásból két friss példát említsek: hiába jobb kosaras az átlagnál, Trotter Obie-val sem jutott ki a férfi válogatott az Eb-re, Triscsuk Krisztina pedig igazi csapatjátékosként tett hozzá a női kézilabda-válogatott bronzsikeréhez. Mégsem mondom, hogy felesleges volt Trotternek magyar állampolgárságot adni, mint ahogyan Triscsuk esetében is inkább igen a válaszom, jóllehet minden bizonnyal nélküle is meg lett volna a harmadik hely.

Persze nem az ő esetük jelentette idén a slágertémát, hanem Nagy Lászlóé és Janics Natasáé. Számtalan speciális felhanggal megspékelve persze. Előbbi esetében hol mi haragudtunk az átlövőre, hol a spanyolok, Natasával kapcsolatban pedig tulajdonképpen azon akadt el a szavunk, hogy szerb állampolgárként ismét szerb színekben akar kajakozni. Isten ments, hogy még egyszer részleteiben visszatérjek a témákhoz, amelyekben már leírtam a véleményem. Ám hogy úgy mondjam, nagyon sok téveszme terjedt el, amit ideje lenne jó messzire elhessegetni. Nagy László további szereplését a magyar válogatottban – azért írom így, mert 2009. június 21-e után nem tett kitérőt a spanyol válogatottba – szakmai kérdéssé egyszerűsítették az illetékesek, holott korábban inkább erkölcsileg érte kritika a játékost, aki időhúzásának okairól mind a mai napig nem nyilatkozott. A cél szentesítette az eszközt, azért nem árt tudni, hogy morálisan nem mindig és nem minden esetben erőszakolható meg egy közösség, még akkor sem, ha az olimpiai negyedik hellyel szakmailag minden indokolható. Amellett sem szabad azonban elmenni, hogy Nagy László példaértékű hozzáállásával csillapította a maga által maga körül keltett hullámokat. Ha lehet azt mondani, első volt az egyenlők között, aki tolta a csapat szekerét, az együttes pedig befogadta, merthogy – szűken szakmai síkon maradva – kellett a jó eredmény. Kiderült, Laci tényleg velünk van.

Ahogyan az is, hogy Natasa már nem. Balkáni döntés született abban az értelemben, hogy ebben a régióban a házasság intézményében a férj szava dönt. Hogy aztán a bolgár Andrian Douchev azon megsértődve, hogy a szakma Magyarországon nem fogadta be, magyar színekben háromszoros olimpiai bajnok feleségét szerb felségjelű kajakba tuszkolná át. Teret adva ezzel a vég nélküli adok-kapoknak. Ebben a sztoriban leginkább az döbbentett meg, hogy sok szurkoló vélte úgy, mennyi mindent köszönhetünk Janicsnak – ehhez képest akadályt gördítünk a távozása elé. Nos, kezdem a legfontosabbal: az olimpiai bajnokokat országunkban mind erkölcsileg, mind anyagilag megbecsülik, érmesnek lenni teherrel nem jár, ha csak a népszerűség terhét nem említem. Janics szakmailag, anyagilag minden támogatást megkapott, „cserébe” három aranyat nyert, ezért „cserébe” életjáradékot kap Magyarországról. Élete végéig. Hacsak a férj addig nem kavar, hogy minden szék közül a pad alá esnek.

Tovább nem ismétlem magam, ám van egy nézőpont, amely eddig elsikkadt, talán amiatt is, mert kronológiailag a két ügy nem esett egy időbe. Ez pedig a két sportági szövetség hozzáállásában tapasztalható különbség. Míg a kézilabdázók esetében annyira akartuk a sikert, hogy erkölcsi mércénket ide-oda tologattuk, Nagy László visszatérését ezzel is sürgetve, segítve, addig a kajak-kenu szövetség nem engedett a versenyzőnek, még ha az – Nagy Lászlóval szemben – háromszoros olimpiai bajnok is. S ebben mutatkozik meg a két sportág ereje közti különbség: itt mertek nemet mondani, ott nem. Mert tudják, ha Janics el is megy, s szerb férje oldalán Benedek Dalma is, a sportág van olyan erős, hogy kitermeli az utódokat. A kézilabdázás egyelőre nemhogy még egy Nagy Lacit nem termel ki, de Mocsai Lajos kapitány szerint „hatalmas és aggasztó az űr a jelenlegi 23–27 éves korosztályban” (Nemzeti Sport, 2012. december 27., 10. oldal).

Ami a két ügy kezelésében viszont közös volt, az a minősíthetetlenül rossz kommunikáció. A XXI. században, amikor kis túlzással, minden vécés néni mellett szóvivő áll, iszonyú gyatrára sikerült a párbeszéd. Az egyik esetben mély hallgatásból, a másikban jobbára indulatos félszavakból kellett volna a nagyközönségnek megértenie, mit is akar Nagy László és Janics Natasa. Hát, mit mondjak, nem nagyon sikerült...

Elmúltak az ötvenes-hatvanas évek. Más világ van. Modernek vagyunk, globalizáció van, személyiségi jogok, tiszteljük a választás szabadságát meg mindent, és ne kérdőjelezzen meg senki semmit. Ám ne jussunk el odáig, ha valakinek nem tetszik valami Magyarországon, a problémája megoldására az országváltást találja a legmegfelelőbbnek. Gondoljanak bele, ezen az alapon az utolsónak már régen le kellett volna oltania a villanyt... Voltak embert próbálóbb korszakok Magyarország és a magyar sport történetében. A felvetődő problémákra nem feltétlenül az volt a válasz, hogy akkor innen el kell menni.

Végtére is ez sport. Maga a vetélkedés: hogy vagyok, aki vagyok. Nem pedig, hogy én akkor megyek. Talán érthető, hogy az én korosztályom miért is indulatosabb, ha az országváltás szóba kerül.