Minden rendben, kerek az élete, ám valami mégis nagyon hiányzik

Hívom, de megszakad a csöngés, kikapcsolja. Kisvártatva üzenet érkezik tőle azzal, hogy nem tudja, ki vagyok – nem csoda, hiszen még sohasem találkoztunk –, de kér, írjak neki SMS-t, mert nem tud most beszélni, éppen órán van.

Igaz is: elfelejtettem. Valahogy nem túl kézenfekvő, hogy egy olimpiai bajnok, a nyár legbusásabban jutalmazott magyar sportolója még kamasz, gimnazista, így délelőtt tényleg órán ül, és nem elérhető.

A neve Sors Tamás. Az óvodában ollókezű Edwardnak csúfolták, mert egy születési rendellenesség miatt a jobb karja nem fejlődött ki rendesen; most pedig a legismertebb fogyatékos sportoló – a pekingi paralimpián aranyérmet nyert a 100 méteres pillangóúszásban, mellé begyűjtött két bronzérmet, egy negyedik és egy ötödik helyezést is – aki népszerű az osztálytársai körében, és aki tökéletesen érzi magát a bőrében. Ma már senki sem gúnyolja, sőt! Amikor hazatért Pekingből, a pécsi Apáczai Csere János Gimnáziumban a tanárok és a diákok bajnoknak dukáló fogadtatással ünnepelték, magát a versenyt pedig az iskola kultúrtermében felállított kivetítőt nézve szurkolták végig.

„Jó érzés volt – emlékezikvissza azokra a napokra –, de ezután minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Persze manapság is előfordul, hogy megismernek az utcán vagy egy áruházban, de az életem folyása semmit sem változott, úgy élek, mint Peking előtt. Továbbra sem járom a diszkókat, nem iszom alkoholt, ugyanazok a barátaim.”

A meseszerű történet kilenc éve kezdődött. Tamás nagymamájának a mai napig lángossütője van, és a kis unoka állandóan ott sertepertélt. Sydney ugyancsak paralimpiai úszóbajnokának, Pásztory Dórának az edzője, Petrov Anatolij gyakran felbukkant ott, ő beszélte rá a kisfiút az úszásra. Addig is sportolt, mégpedig karatézott: a jobb kezét ugyan nem tudta rendesen ökölbe szorítani, de az ütések kivitelezése nem okozott számára gondot.

Ettől fogva mindennap járt úszni, gyötörte magát. A célt azonnal megfogalmazta: eljutni Pekingbe és ott nyerni. Ezért dolgozott, ez lebegett a szeme előtt.

„Nyugodtan utaztam Kínába, mert tudtam, minden tőlem telhetőt megtettem a siker érdekében – mondja. – Pécsettép sportolókkal edzettem, és nem sokkal maradtam le tőlük, pedig ők mindkét kezüket ugyanúgy képesek használni. Sokszor elgondolkodtam rajta, mire futná a tehetségemből és erőmből, ha a karjaim tökéletesek lennének, de ezek csak üres morfondírozások, már kicsit sem zavar a testi hibám, a lányoknál sem szenvedek miatta hátrányt, és békében élek a magam sorsával. Ma azt mondom, számomra áldás ez a fejlődési rendellenesség, mert ép versenyzőként aligha lennék képes ilyen kiemelkedő eredményekre, nem jutottam volna el oda, ahol most vagyok. Arról nem is beszélve, hogy másoknak a lábuk, a teljes karjuk hiányzik, tulajdonképpen hálás is lehetek, hogy a sors csak kicsit nyomorított meg.”

Úgy beszél mindenről, mintha az tökéletesen kézenfekvő lenne. Elkezdett úszni, aztán edzett, edzett és edzett, két éve bronzérmet nyert a dél-afrikai világbajnokságon, tavaly világcsúcsot úszott 100 méter pillangón, majd jött Peking, a paralimpia a maga csodálatos eredményeivel, ő szerezte a magyar küldöttség érmeinek a felét, de úgy beszél mindenről, mintha az általa megtett út nélkülözne minden különlegességet. Pedig, ha más nem, a Peking után kapott pénz emlékeztethetné, hogy nem hétköznapi történet az övé, 17 éves sihederek ritkán jutnak hozzá 68 millió forinthoz.

„Az jó, hogy ugyanúgy ismernek el minket, mint az épeket, ugyanakkor nem felejthetem el, hogy a fogyatésos sportolók év közben sokkal kevesebb támogatást kapnak. Nincs pénz edzőtáborokra, legalábbis nincs elég, olykor saját zsebből teremtjük elő a felkészüléshez szükséges feltételeket. A paralimiai szereplésért járó pénzt nemrég kaptam meg, és egyelőre csak egy laptopot vettem, a többit lekötöttem a bankban, még ráérek kitalálni, mit kezdjek vele. Az első gondolatom egy elegáns Mercedes volt, de rájöttem, első autónak ez túl nagy luxus lenne, ráadásul előbb még jogosítványt is szereznem kell.”

Ezzel át is térünk a jövőre, az új célokra. Akár úgy is tekinthetjük, hogy Sors Tamás éppen most áll a csúcson, de hát egy 17 éves fiatalember esetében ez kissé bizarrul hangzik. Természetesen az olimpiát követő pihenés óta ismét rendszeresen edz, újra keményen dolgozik, szüntelenül kapja a meghívásokat élménybeszámolókra, ami maradéktalanul kitölti az életét. Látszólag minden rendben, kerek az élete, ám valami mégis nagyon hiányzik neki.

„Azt vettem észre, hogy ürességet érzek a lelkemben. A nagy, gyerekként megfogalmazott célt teljesítettem, és egyelőre nincs más, ami ugyanúgy hajtana. Jövőre Európa-bajnokság lesz Izlandon, de ez nem egyforma kategória, London pedig még nagyon messze van. Persze még fiatal vagyok, sokat fejlődhetek, és bizonyára találok majd újabb erős motivációt is. Most apróságok adnak erőt, például az, hogy a minap megjelent egy kilencéves kissrác az uszodában, aki ugyanúgy néz ki mint én, ugyanaz a testi hibája, és úszni akar. Ha tetszik, ha nem, példakép lettem, és ez bizony nem kis felelősség.”