Öt nemzet foga fáj a fiatalodó, favorit angolokra

Azt se feledjük persze, hogy a déli nagy csapatoknak (Új-Zéland, Dél-Afrika, Ausztrália) ezúttal nincs esélyük belekotnyeleskedni az északiak játékába. Nem úgy, mint a vb-ken, ahol az eddig megrendezett hét tornáról csak egyszer hozták el az európaiak a világbajnoki trófeát. Tíz éve azok az angolok győztek, akik az idei Hat Nemzet-kupán talán a legnagyobb favoritoknak számítanak.

Az idei esélyek a legnagyobb részben az őszi tesztmeccseken elért eredmények alapján állapíthatók meg. Mint köztudott: novemberenként jó pár éve a déli csapatok az északi féltekére látogatnak. Suba a subához alapon, a nagyok a nagyokhoz, a kisebbek a kisebbekhez.

E meccsek alapján Anglia tűnik az idei Hat Nemzet legnagyobb esélyesének. Ők alaposan próbára tették magukat, hiszen a Fidzsi-szigetekkel játszott meccs után (82 ezer néző előtt 54–12-es siker, először telt ház másodvonalbeli válogatott ellen Twickenhamben) mindhárom nagy déli gárdával összemérték az erejüket. A vizsga végeredménye felemás. A két vereséget (Ausztrália és Dél-Afrika ellen) bőven feledtette az All Blacks elleni siker. Az új-zélandi vb-címvédő csak az utolsó percekben úszta meg a rekordarányú vereséget. A 74. percben 38–14-re vezettek az angolok, ez hárommal több az ausztrálok 1999-es győzelménél. Ami igazán biztató az angoloknak, hogy a két vereségük esetében is teljesen egyenrangú partnereknek bizonyultak, a dél-afrikaiak ellen csak Toby Flood rossz rúgóformája miatt vesztettek. Az utóbbi években sok új játékos épült be a csapatba, egyeseket (Manu Tuilagi, Chris Ashton, Owen Farrell) már a világ legjobbjai között tartanak számon, de ősszel is találtak néhány gyémántot.

A legmeggyőzőbb őszi újoncnak a London Wasps fiatal második sorosa, Joe Launchbury bizonyult, de Alex Goode és Mike Brown is élt a felkínált lehetőséggel, és megdolgozott azért, hogy most a Hat Nemzeten is a keretben legyenek. Owen Farrellt pedig a nemzetközi szövetség (IRB) a világ legjobb öt játékosa közé választotta. A történelmi nevű edző, Stuart Lancaster (egyébként semmi köze a királyi házakhoz...) ragaszkodik ugyan a kipróbált játékosaihoz (végre Brad Barritt céllal is meghálálta a bizalmat), ám közben biztos, merész kézzel válogat a fiatalok, vagy lehetőséget még nem kapottak közül. Az angolok nagy erőssége a biztos háttér. Az utóbbi évek junior világbajnokságain az angol fiatalok nyújtották a legmeggyőzőbb játékot az európaiak közül. Farrell, Burns, Vunipola már a korosztályos válogatottakban letette a névjegyét. Egyedül Tuilagi kisebb sérülése okoz gondot az angolok háza táján.

Nem sokkal maradhat le az esélylatolgatásban a francia válogatott. Simán verték Argentínát (39–22), alaposan visszavágtak a két évvel ezelőtti megalázó (16–59) vereségért az ausztráloknak: 36–6! A második félidőben teljesen lejátszották déli vendégeiket a pályáról, zárt tolongásban már szinte megalázó fölényben voltak, a háromnegyedet szétfutották. Győzelmük értékét növeli, hogy az ausztrálok a nagy zakó után Londonban nyertek. A franciák talán legnagyobb ereje egyben a legnagyobb gondjuk is: a Top 14 a legkeményebb északi sorozat a bajnokságok sorában, hemzsegnek a külföldi klasszisok, minden mérkőzés egyben rangadó. A válogatottak egy nagyon kemény sorozatban edződnek hétről hétre, persze a másik öt csapat sem a cserkészdzsemborin készül a tornára. Csakhogy éppen nem biztos, hogy a sok külföldi miatt a fiatal francia tehetségek időben bekerülnek a klubcsapataikba ahhoz, hogy megfelelően fejlődhessenek. Jó példa erre a Clermont fiatal tehetsége, Buttin, aki a walesi Lee Byrne miatt játszik kevesebbet a kelleténél. Azért tehetségekből nincs hiány. A tavalyi év egyik felfedezettje, Buttin csapattársa: Wesley Fofana négy válogatott fellépésén öt célt vitt. A sarkát tapossa a Toulouse idei igazolása, Gael Fickou (és bizonyára veri a fejét a falba a fejét Mourad Boudjellal, a Toulon mindenható elnöke, hogy elengedte a legnagyobb vetélytárshoz), aki remekül beilleszkedett a nagy csapatba.

Újra megjelent a válogatottban Bastareaud, épp Toulonból, aki másodvirágzását éli a Földközi-tenger partján, és 112 kilójának teljes erejével kész betörni a vonalba. Centerekben tehát nincs hiány. Vajon Frederic Michalak zaklatott pályafutását bajnoki címmel, Heineken-kupa-győzelemmel (erre a Toulonnak meg is van az esélye) és a Hat Nemzet megnyerésével koronázza meg? A mindkét irányító poszton (9, 10) bevethető játékos tavaly új életre kelt, és ő is bekerült az IRB öt jelöltje közé, mint Owen Farrell. Nagy gondban akkor sincsenek a franciák, ha Michalak megsérül, mert Parra, Trinh-Duc, vagy az ősszel a válogatottba bekerült Machenaud is megállja a helyét. Nagy kérdés, hogyan élték túl a bajnokság legutóbbi fordulóját, amikor Trinh-Duc és Parra kapott szépen a képére. A tavalyi évet remekül robotolta végig a tolongás vezérévé emelkedett Louis Picamoles. Ő is az ausztrálok elleni meccsen volt a legjobb, és most már az ő játékát „egészítik ki" az addig többre becsült leválók, Dusautoir, Nyanga vagy Ouedraogo.

Írország sokkal kisebb eséllyel pályázik a végső győzelemre. Generációváltás is „sújtja" a csapatot, és ha akadnak tehetséges fiataljaik (Kilcoyne, Gilroy, Zebo, utóbbi a Heineken-kupa legutóbbi fordulójában második mesterhármasát érte el a Racing Paris elleni meccsen), de talán nem elég nagy számban, hogy pótolják a visszavonult klasszisokat, főleg a tolongásban. Jamie Heaslip persze minden baj ellenére egy megalkuvást nem ismerő, igazán harcos társaságot küldhet csatába. Az őszi mérkőzéseken nem is volt különösebb gond, egy szűk vereség Dél-Afrikától nem szégyen (12–16), Fidzsit ők is legyalázták (53–0), és hét célt szállítva alaposan eltángálták a Pumákat (Írország–Argentína 46–24 úgy, hogy már 46–12-re is vezettek). Legnagyobb gondjuk is összefügg az idővel: a legendát, Brian O'Driscollt egyre nehezebben drótozzák össze az orvosok, pedig az ő jelenléte a pályán akkor is nagyon sokat számít a többieknek, ha speciel a rutinos vezér nincs jó formában (9 meccs, 3 cél– egyik sem sok).

Nagy meglepetés lenne, ha a walesiek megvédenék a tavalyi bajnoki címüket. Különben sem jellemző rájuk a megbízhatóság, sokkal inkább a hullámzó teljesítmény. Például a 2005-ös Grand Slam (vagyis az összes meccset behúzták) után az ötödik, míg a 2008-as sikert követően a negyedik lett a walesi gárda. Viszont ha elkapják a fonalat, akkor bármelyik riválist megszorongathatják. 2011-ben majdnem bejutottak a vb-döntőbe, majd 2012 tavaszán újabb Grand Slam... Ősszel viszont kellemetlen vereségek sora érte őket. Micsoda szégyen: Argentína, Szamoa, Új-Zéland és Ausztrália is győztesen távozott Cardiffból. Ausztrália ugyan csak az utolsó pillanatban fordított, de hát a meccseket lefújásig játsszák. Különösen a szamoaiak elleni vereség volt fájó, a szó legszorosabb értelmében: a brutális óceániaiak a szabályok adta keretek között zúzták szét a hazaiakat. Dan Lydiate, a tavalyi torna legjobbjának megválasztott játékos régóta sérült, így Warburton teljesítménye is gyengébb. Rhys Priestland pedig gyengébb formája miatt talán amúgy sem került volna be a csapatba, a sérülése viszont rövidre zárta a dolog. Így csatlakozott társainak jeles névsorához: Aaron Jarvis, Luke Charteris, Alun-Wyn Jones és Bradley Davies is maródi. Rob Howley szövetségi kapitánynak a gondjait Ryan Jones, háromszoros Grand Slam-győztes második sorosának új keletű sérülése szaporítja, de az ő esetében legalább remény van arra, hogy felépül az első fordulóra. Ellenben a Franciaországban játszókat legalább gond nélkül elengedték (nem úgy, mint novemberben): Gethin Jenkins, Mike Phillips, James Hook és Lee Byrne tartást adhat az együttesnek. Azt hiszem, a walesi szurkolók azért nem elégedetlenek az utolsó tíz év eredményeivel: inkább hullámozzon a teljesítményük, mintsem reménytelenül álljanak a harmadik–negyedik helyen.

A skót drukkerek biztosan irigykedve lesik kelta testvéreik sikereit. Süllyedésük egyenletesnek tűnik. Tavaly előtt első alkalommal nem jutottak be a vb-n a legjobb nyolc közé, tavaly pedig utolsók lettek a Hat Nemzeten. Ősszel zakók sorozatban. Előbb az All Blacks (22–51, na jó, ez még belefér), majd Dél-Afrika (10–21) ellen, ultimónak egy adag ciánkáli: sima vereség Tonga ellen otthon (15–21). Ráadásul cél nélkül! Így hiába a tavaly nyári ausztráliai győzelem, az csak kicsit javít az összképen. A skótok legerősebb része a harmadik sor: Vernon, Beattie és Kelly Brown sok válogatottban megállná a helyét, de a második soros Richie Gray is nemzetközi klasszisnak számít. Skócia legnagyobb erénye szintén a harcosság, a legnagyobb hátránya, hogy ezt eléggé fantáziátlanul teszi... Ha színezni tudják a játékot, akkor azért okozhatnak meglepetést. Talán segíthet ebben új reménységük, Henry Pyrgos, a Glasgow nyitója. Az íreket, a walesieket és az olaszokat otthon fogadják, tehát van esélyük az utolsó hely, és a „Fakanál" elkerülésére. Utóbbi annak az együttesnek jár, amely minden meccsét elveszíti...

Csak a hagyomány miatt – ezidáig ők a sorozat utolsó beszállói – tesszük az olaszokat az esélylatolgatásunk végére. Nagyon úgy tűnik, végre bejátszották magukat a mezőnybe. Verték már a franciákat is (2011-ben), szorongatták az angolok gigáját (tavaly 15–19 lett úgy, hogy csak Farrell két büntetőjével fordítottak az angolok), verték a skótokat, Walest. Ha sikerül az idegenbeli mérlegükön javítani, akár még a dobogó utolsó fokára sem esélytelenek. Csakhogy éppen ez a legnehezebb is egyben. Valahogy nehezen viselik el, hogy nem támogatja őket a hazai közönség. Ősszel megverték Tongát (nem úgy, mint a skótok), játszottak egy ígéretes félidőt Új-Zéland ellen (7–13), amikor a tolongásuk lezúzta a vendégekét; igaz, a vége csúf lett (10–42), de legalább egy ideig megmutatták, mit érnek. Évek óta a Castrogiovanni vezette tolongás a taljánok fő fegyvere, de azt is régóta mondogatják, hogy jó rúgók nélkül nem érhetnek el nagy sikereket. Hozzátehetjük, hogy elsősorban nem is a rúgás, hanem a jó irányítás híján marad a tabella alján a talján csapat. Nos, Botes tavaly óta nem lett sokkal jobb, Burton sem, Orquera feltámasztása is régi ötlet már... Pedig, ha jó lehetőséget teremtenének a centereiknek – Sgrabi, Masi és Canale játéka révén – a háromnegyed is felzárkózhatna a tolongás mellé.