Rali: A veszprémi verseny volt Csabi kedvence... – Osváth Péter

– Nem lehet mással kezdeni ezt a beszélgetést, mint azzal, hogy őszinte részvétem.
– Köszönöm szépen... – sóhajtott nagyot Osváth Péter, és egy percre csönd lett, mintha felidéződött volna benne minden, amin vasárnap keresztülment, minden, amit legszívesebben kitörölne az emlékezetéből.

– Ön ismerte a legrégebben a ralisok közül Nemes Csabát, ugye?
– Igen, azt hiszem. Óvodába és iskolába is együtt jártunk, majd együtt tettük meg az első lépéseinket az autósportban. A Ladával versenyző Csángó Ferenc két házzal arrébb lakott, mint Csabiék, én meg ott voltam mellette a műhelyben karosszérialakatos, gyerekkori barátokként ott fertőződtünk meg a rali szeretetével. Csabi végül két évvel korábban kezdte a versenyzést, mint én, mert üzleti vállalkozásba kezdett, és tudott venni egy autót, de szerelőként akkor is segítettem neki a futamokon.

– Hogy lett utóbb ön a sofőr?
– Jött egy kisebb válság, neki nem ment annyira a szekér, nekem viszont sikerült megvenni Balatonyi Árpi legendás Ladáját, az AKV-039-est. És akkor elkezdtünk együtt versenyezni. Lépésről lépésre haladtunk előre, és végül nem azzal az autóval, hanem egy másikkal, de két évvel később a H-csoportban magyar bajnokságot nyertünk, és ezt még kétszer megismételtük a kétezres évek elején. Nagyon szép idők voltak, de aztán motorbalesetet szenvedtem, úgyhogy ő újra vezetni kezdett, majd megint abbahagyta, megint navigált nekem, vagy éppen csapatfőnök volt nálunk – mindig segített, ahogy tudott...

– Ön végig versenyzett az elmúlt húsz-egynéhány évben, de tavaly Csabi is újrakezdte, ugye?
– Igen, de csak murván. A Veszprém rali volt Csabi kedvence, mert szerinte a murvás versenyek jelentik az igazi kihívást egy raliversenyző számára. Elindult a Mikulás ralin, meg Veszprémben, és mivel jó eredményt ért el, az idén pedig a fehérvárival bejött még egy murvás futam, úgy döntött, rajthoz áll a bajnokságban. Szerette volna megnyerni...

– Egymáson tartották a szemüket a versenyek során is?
– Annyira, hogy egy itinerből mentünk. Én írtam. Annyira egyforma volt a gondolkodásunk, annyira együtt építettünk fel mindent 1997 óta, hogy simán tudott menni abból az itinerből, amit én írtam. Nyilván javítgatott benne, bekalkulálta a két autó közötti különbséget, de megbízott az értékítéletemben.

– Milyen körülmények között értesült a tragédiáról?
– A szervizpark előtti időellenőrző állomáson álltunk, és mivel kétpercenként engedtek be minket, várakozás közben ránéztem a telefonomra. Láttam, hogy Csabi valamiért bent áll a gyorsasági szakaszon. Azonnal fel akartam hívni, de intett a navigátorom, hogy menni kell befelé, úgyhogy begurultam, és ott már láttam a feszült arcokat. Jött egy tisztségviselő a szövetségből, ő mondta, hogy nagyon nagy baj történt...

– Mennyire van benne a ralisok gondolataiban, hogy ilyesmi előfordulhat?
– Amikor ülünk az asztal körül, és beszélgetünk, mindenki tudja, hogy ez benne van a pakliban, de igazándiból senki sem foglalkozik vele, mert akkor lehetetlen lenne nyomni a gázt. Amikor lemegy a sisakrostély, mindenki a legjobb tudása és bátorsága szerint megy végig a pályán, akkor senki sem gondol a következményekre. De most egész más a helyzet, most megtörtént...

– Mi jár a fejében?
– Kavarognak a gondolatok. Gyerekkori barátok voltunk, együtt kezdtük a pályafutásunkat, nagyon megvisel, ami történt. Nem tudom, mi vár még rám, de egy biztos: el kell gondolkodni a „hogyan továbbon”, ha egyáltalán van tovább...