Életre szóló élmény – Hangodi Bendegúz és Bunkoczi László norvég ralisuliban tanult

– Ki találta ki, hogy menjenek el egy havas ralisuliba?
Hangodi Bendegúz: Laci.
Bunkoczi László: Így van, én voltam. Nem hiszek abban, hogy az ember csak úgy fejlődhet, hogy beleül egy jobb autóba és megy vele, abban viszont hiszek, hogy annak is kell iskola, akinek van tehetsége. Tök mindegy, mit csinál, hogy gépíró, autószerelő vagy autóversenyző – ahhoz, hogy jobb legyen, tanulni kell. És erre pénzt és energiát kell áldozni. Bessenyey Zoli adta az ötletet, hogy a norvégiai Geilóba menjünk, ő korábban sokan hallott John Haugland iskolájáról, amelyben az elmúlt több mint harminc évben a legnagyobb autóversenyzők is megfordultak.

– Mi volt az első benyomásuk, amikor megérkeztek?
Bunkoczi:  Arra gondoltam, hogy ennyi havat én még életemben nem láttam, mint ahogyan nem láttam ötven-nyolcvan kilométer hosszú befagyott tavakat sem, amelyeket novembertől március közepéig egy méter vastag jégtakaró borít. És mivel minden éjszaka esik a hó, ezekről a tavakról eltúrják a havat, így akár minden nap új „pályát” alakíthatnak ki.
Hangodi:  Ennek viszont az a hozadéka, hogy elég nehéz megtalálni, hol az út széle, minden kanyar egyformának tűnik, főleg, ha két bója meg két tábla a viszonyítási pontod, és nem tudod, mennyire fékezhetsz. Novemberben ültem legutóbb versenyautóban, úgyhogy először vissza kellett rázódnom, azután megbízni az autóban, a szöges gumikban.

– Mire hasonlít leginkább a hóautózás?
Hangodi: A murvás versenyekre, ám hatalmas különbség, hogy amikor beérsz a kanyarba, majdnem olyan tapadása van az autónak, mint aszfalton – ezt meg kell szokni, el kell hinni, hogy elfér a kocsi, mert elsőre nem úgy fest. Elképesztő, milyen jól fog a szöges gumi, de ha azt mondtam, a kanyar közepén majdnem olyan a tapadás, mint aszfalton, azt is hozzá kell tennem, hogy egészen máshogyan kell kijönni a kanyarból, mint aszfalton. Rengeteget tanultam John Hauglandtól, lefegyverző, hogy 75 évesen is milyen alázattal és lendülettel oktatja a versenyzőket.
Bunkoczi: Volt, hogy olyan magas hófalak között autóztunk, hogy nem is láttuk a tetejét a kocsiból. Érdekes, hogy olyan kanyargós ralipályát jelöltek ki, hogy egyetlen pillanatra sem tudtam felnézni az itinerből, a három kilométeren volt vagy hatvan kanyar. John azt mondta, a jó pilóta a csípőjével vezet, a navigátor pedig a csípőjével érzi, pontosan hol jár, így követi az utat. És igaza volt, én is mindig pontosan tudtam, hol vagyok. A hó egyébként nagyon furcsa, a szemünk nincs hozzászokva ekkora fehérséghez, én amúgy is napszemüveg-mániás vagyok, de most nagyon kellett is, mert a hóban – csakúgy, mint a sivatagban – nemigen vannak viszonyítási pontok. Ennek ellentmond, hogy a többszörös norvég bajnok Steve Rökland, akitől az R2-es Peugeot-t kaptuk, elég gyorsan feltalálta magát – ő valahogy tudott különbséget tenni fehér és fehér között.

– Hogyan bírták a hideget?
Hangodi: Én viszonylag jól. Csak egy-két olyan nap volt, amikor erős szél fújt, és mínusz húsz fok alá is lement a hőmérséklet, az idő nagy részében sütött a nap. Ettől függetlenül a hideg és az egész napos jövés-menés nagyon sokat kivesz az emberből.
Bunkoczi: Nem tagadom: halálosan elfáradtam. Akárhogy felöltözik az ember, azért tíz órán keresztül mínusz tizennyolc fokban lenni fájdalmas. Még öreg fejjel is nagyon sokat tanultam arról, hogy nemcsak a sivatagnak, a hónak is megvannak a maga szabályai, de azokat először meg kell tanulni, ami szintén elképesztően fárasztó.
Hangodi: Tegyük hozzá, nem is szokványos, hogy három nap alatt négyszázötven versenykilométert teszünk meg – én korábban ilyen rövid idő alatt még nem mentem ennyit. Az utolsó nap ez meg is mutatkozott, már sokkal többet hibáztam a kelleténél, nem mindig úgy korrigáltam, ahogyan kellett volna, nem minden reakcióm volt megfelelő. A határokat is megismertem, mert elég közel voltunk hozzájuk, sőt, volt, hogy át is léptük őket.

– No, erről meséljen!
Hangodi: Volt néhány kalandunk a hóban, de a legutolsó a legemlékezetesebb. Tudni kell, hogy háromféle autóval mentünk: egy becsövezett félig utcaival, egy kétliteres, szívómotoros már-már gyári autóval és az R2-es Peugeot-val. Amikor az ominózus eset történt, éppen a félig utcaival mentünk, aminek volt valami problémája: néha kihagyott a motor. Ezúttal is ez történt, egy tempós balkanyarban, körülbelül nyolcvannal belerongyoltunk a hóba. Azonnal ránk borult a sötétség, mert betakart a hó, és az autó persze rögtön megállt. Megpróbáltunk kiszállni, nekem még viszonylag könnyen ment, de amikor Laci kinyitotta az ajtót, az játszódott le, ami a Taxi harmadik részében: kilépett a kocsiból, és nyakig elsüllyedt a hóban. Annyira röhögtünk, hogy kellett néhány perc, mire fel tudtuk hívni Johnt, hogy szükségünk lenne egy kis segítségre.

– Milyen ember John Haugland?
Bunkoczi: A rali szerelmese. Ötven év tapasztalattal, két évtizedes gyári versenyzőmúlttal a háta mögött harminc éve alapította az iskolát, és elmondása szerint ugyanolyan lelkesedéssel csinálja, mint az első napon. És tényleg, az ember azt látja, hogy ott áll kint a befagyott tavon a stopperrel a kezében, és olykor elégedetten bólogat, máskor meg csóválja a fejét.
Hangodi: John élő legenda, ugyanakkor szerény, rendes, jó ember. Elképesztő alázattal viszi az iskolát, arról nem beszélve, hogy a kora ellenére hihetetlenül gyorsan vezet versenyautót. Amikor először ültem a kocsiban, csak tapogatóztam, próbáltam megérteni a hóautózás rejtelmeit, azután amikor úgy éreztem, hogy már viszonylag jól megy, cseréltünk, és én nagyon elszégyelltem magam. Ő olyan könnyedén vezetett, hogy öröm volt nézni, és látva, mit csinál, én is megértettem, hogy nekem min kellene változtatnom. Próbáltam ellesni a praktikákat – kisebb-nagyobb sikerrel. Az R2-es Peugeot-t hagytuk az utolsó napra, mert az már igazi versenyautó – a futóművén, a motorján, a váltóján ez elsőre látszik. A sperrdifi hatványozottan megtette a hatását, ezzel a kocsival csakis gázzal lehetett kanyarodni – ha csak alászedtem a kormányt, ment egyenesen a hófal irányába. Jó, hogy a végére hagytuk, nagyon élveztem vele az autózást.

– Milyen ország Norvégia?
Bunkoczi: Több mint háromszor akkora, mint Magyarország, és alig több mint ötmillióan lakják, tehát a népsűrűség nem magas. Ennek megfelelően a nagyobb közutakat ugyan karbantartják, de nem küldenek minden hóeséskor kotrógépeket. Így az emberek megtanultak havon vezetni – itt láttam például életemben először olyat is, hogy a kukás kocsit a sofőrje rendesen keresztbe csúsztatta a kanyarba, kilinccsel előre közlekedett, mint egy vérbeli ralis. Láttunk különleges kutyaszánt is, amely egy Suzuki Jimnyt húzott maga mögött, aminek nem járt a motorja. Elképesztő, hogy a norvégok mennyire környezettudatosak, ugyanakkor teljes harmóniában és szeretetben élnek a technikai sportokkal.
Hangodi: Mostanáig csak annyit tudtam a norvégokról, hogy magas életszínvonalon élnek, civilizált, kulturált emberek – most azt is megtudtam, hogy nagyon jóindulatúak és segítőkészek.

– Azt hallottam, benéztek egy magyar étterembe. Vágytak egy kis hazaira?
Hangodi: Őszintén szólva igen. A norvég gasztronómia nagyon érdekes: az emberek szeretik a húst, főleg, ha kissé véres is, ami nekem viszont nem a kedvencem. Többnyire a szarvas különböző fajtáit fogyasztják: van itt rénszarvas, jávorszarvas, „sima” szarvas.
Bunkoczi: A norvég rénszarvas körülbelül akkora, mint a magyar, de ami Kanadából átvándorol, az körülbelül háromszor akkora. A múlt hétvégi svéd világbajnoki futamon is két szakaszt törölni kellett, mert a műholdon látszott, hogy több ezer hatalmas termetű rénszarvas vándorol. De visszatérve az étkezési szokásokra: a harmadik napra az én gyomrom is feladta a sok hústól – pedig a sivatagban aztán mi tényleg mindent megeszünk, amit elénk tesznek.

– Így került képbe a Budapest Bistro?
Bunkoczi:  Egyébként is szerettük volna megnézni közelebbről. Az étterem Oslóban, egy hatalmas épületben található: egy norvég NATO-katona és a magyar felesége nyitotta. Tudni kell, hogy a norvégok nem eszik meg az annyira fűszeres kajákat, mint mi, úgyhogy a gulyást kevés paprikával készítik, a lángost tíz centi átmérőjűre sütik és megtöltik például libamájjal – szóval némi leleménnyel a norvégoknak is értelmezhetővé tették a magyar konyhát. És elképesztően népszerűek vele. Egyébként, ha hiszi, ha nem, Geilóban, a szállodában egy üveg Tokajit vettem észre először, másodszorra pedig néhány szelet dobostortát a pultban. Kiderült, hogy magyar a cukrász, és néhány hónapja kísérletezik a dobostortával Norvégiában – azt mondta, viszik, mint a cukrot.

– Tudja, miről ismert még Gelio?
Bunkoczi: A harmincöt sípályáján kívül? Hogyne tudnám! Az egyik leghíresebb skandináv krimiíró, Jo Nesbö – egyébként személyes kedvencem – regényeiben itt mindig történik valami. Menekülnek, halottat találnak vagy kieszelnek valami ronda tervet. Nos, a mi tervünk jónak ígérkezett, és utóbb az is lett – nagyon sokat adott mindkettőnknek a raliiskola...
Hangodi: Készen állunk a raliszezonra!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. március 5-i lapszámában jelent meg.)