Rali: Tóth Zsolt karmester volt a jobb egyben

– Hogy van? Felfogta már egyáltalán?
– Lassacskán muszáj… – mondja rekedt hangon Kőváry Barna, akivel a Miskolc ralin tragikus versenybalesetben elhunyt Tóth Zsolt 2009-ben bajnoki címet szerzett az A/7-es géposztályban. – Amikor először hallottam a hírt, azt mondtam, akkor hiszem el, ha látom. De végül nem tudtam felmenni az autóhoz, Zsolti bátyja, Csabi ment fel, rögtön hívott és mondta, hogy sajnos igaz. Akkor elkezdett remegni az egész testem, és onnantól kezdve alkalmatlan voltam mindenre. Zsolti jó néhány versenyzőnek diktálta az itinert, de minket különleges kapocs fűzött össze, s nem csupán azért, mert 2009-ben együtt értünk fel a csúcsra, hanem azért, mert ő volt az, akit versenyzőként kerestem, és egyszer csak szembe jött velem.

– Kit keresett?
– Valakit, aki elhiteti velem, hogy meg tudom tenni, amit kell. Nagyon egyszerű oka volt annak, hogy én felkértem Zsoltit: nem tudtam itinert írni ahhoz a gyors autóhoz, amibe a Trabantból beültem. Rá akartam bízni ezt a feladatot egy rutinos, precíz emberre, aki ült már gyors kocsiban, ment gyorsabban nyolcvanhét kilométer/óránál, amit a Trabant tudott. Hiszi vagy sem, én csöndben voltam a pályabejárásokon. Ő időnként felnézett, írta a hieroglifáit, és amikor visszaálltunk a rajthelyre, úgy mondta el, hogy elhittem, ezt meg lehet így csinálni.

– Tóth Zsolt azok közé a navigátorok közé tartozott, akik űzték, hajtották a pilótájukat. Ön hogyan reagált erre?
– Hittem neki. Úgy ült a kocsiban, hogy nem látott ki, de nem is kellett látnia, mert az összes többi érzékszerve tökéletesen kiélesedett a gyorsasági szakaszon, a fenekén érezte, hogy hol vagyunk a pályán, néha rápillantott a kormányra, de csak azért, hogy csekkolja, azt csinálom-e, amit mond. Lassan megismertük egymást, és teljesen összenőttünk, szerintem azért is, mert mindketten hittünk benne, hogy van valaki fölöttünk, aki fogja a kezünket. Ő ordította, hogy „Átfér! Átfér! Átfér!”, én meg azt, hogy „Látom, de meghalunk!”. Végül persze mindig átfért. Hittem benne és ő hitt bennem.

– Ehhez képest az első versenyükön felborította…
– Mégis nyertünk. Sosem felejtem el, Salgó rali volt, ami Szlovákiában kezdődött. Azt mondta nekem az első szakasz végén: „Sz.rul rajtolsz”, én meg azt „Bocs, így tudok”. Aztán megemlítette, hogy ne vegyem el a gázt a célban a sárga táblánál, mert a pirosnál van vége a szakasznak. Ordított, hogy „Told át! Told át! Told át!”. Én áttoltam, dobtunk is egy tetőt a cél után. De visszafordítottuk a kocsit, mentünk tovább és megnyertük a versenyt.

– Jól értem, hogy önök ketten a klasszikus értelmezésnél kicsit másképp űzték a rali nevű játékot?
– Azt hiszem, igen. Nicky Grist mondta egyszer: a pedálokat Colin (McRae) kezeli, de ő a karmester. Nálunk Zsolti volt a karmester, én pedig megértettem, hogy a rali valójában egy dallam. Ha nincs meg a ritmus, akkor engedd el, mert a világon semmi értelme sincsen. Tizenegy év telt el a bajnoki címünk óta, és minden nap beszéltünk róla, gyakran elővettük a gyorsaságikról készült videókat, ő megmutatta azoknak, akiket tanított navigálni. Ezek a felvételek bizonyítják, hogy mi a szabályok betartásával mindent megtettünk azért a győzelemért.

– Persze, még az utolsó szakaszt is muszáj volt megnyerni. Nem mintha kellett volna…
– Nem kellett, de mégis… Tizenegy másodperccel vezettünk Janzer Gyurka előtt, mindegy volt, hogy másodikok vagy harmadikok vagyunk a végén, mindenképp miénk lett volna a bajnoki cím. És tudja mit mondott nekem az utolsó szakasz rajtjánál? „Tudod tesó, hogy ezt meg kell nyerni? Mert úgy szép…” És megnyertük. A szakasz céljában, amikor megláttuk, hogy mennyivel gyorsabbak voltunk, mindketten zokogtunk.

– Volt, hogy vitatkoztak?
– Nem nagyon. Én sokszor méltatlankodtam, kérdeztem, hogy miért vagyunk ilyen pechesek, hogy defektet kaptunk. Erre ő válaszolt: Azért, tesó, mert rámentél egy kőre. Ehhez nem volt mit hozzáfűzni. Úgyhogy nekiálltunk ledolgozni a két perc mínuszt és kettő pluszt csináltunk belőle a végére. Zsolti a rajtoknál teljesen átváltozott, ordítva motivált, mert úgy érezte, az a dolga, hogy a pilótát a lehető leggyorsabban végigküldje a gyorsasági szakaszon, hogy elhitesse vele: meglesz. Az összekötő szakaszról azonban fogalma sem volt. Mindig követnünk kellett valami kocsit a közúton, mert az egyszerűen nem érdekelte.

– Sosem félt?
– Senkitől és semmitől. Akkor sem, amikor egy centivel a szalagkorlát mellett ötödik teli gázon tartottam az autót és mondtam neki, hogy „Ez kemény”. Azt válaszolta: „Látom tesó, nyomjad”. Pedig nem látta, mert lefelé nézett, de el tudta hitetni velem, hogy megoldom. Márpedig ebben benne van az esés lehetősége.

– Sajnos ez lett a végzete.
– Biztos vagyok benne, hogy amikor már csúsztak lefelé az útról Miskolcon akkor is azt kiabálta, hogy „Fér az, még elfér, tartsad!”. Nem fért el… Annak viszont örülök, hogy a másodperc tört része alatt történt minden, mert úgy ment el, ahogy szeretett volna: stílusosan.

– Nem lehetett könnyű a megemlékezés a szervizparkban.
– Egyrészt a szívem szakadt meg, másrészt nagyon jó érzés volt, hogy az akkori versenyzőtársak, akik tudták, milyen nagy csatákat vívtunk meg együtt, mind odajöttek egy ölelésre, mert tudták, hogy mi tényleg szinte testvérek voltunk.

– Sokan voltak.
– Megható volt, ahogy állt ott az a négy-ötszáz ember egy órán keresztül csendben – azt üzente: ez az ember valamit letett az asztalra. Gyújtogattuk a mécseseket egymás után, szépen lobogtak, aztán jött egy fuvallat, és kiét fújta el? Persze, hogy az enyémet. Akkor arra gondoltam, Zsolti azt üzeni: „Megvagyok, nyugi, már McRae-vel és Rangával bandázok…”