Schlesser egy lelket sem látott a dűnék között

Hanem arra, hogy miként szánja rá magát valaki, aki egyébként teljesen normális foglalkozást űz, hogy valami egészen nagy őrültséget csináljon.

Mondjuk eljöjjön a sivatagba versenyezni. Mert ami csütörtökön történt, az minden volt, csak nem élvezetes – legalábbis a versenyzők számára. Egész nap homokon közlekedtek, a pechesebbek lapátoltak, húzták-vonták az autót, a motorosok közül sokan elestek, mégsem jutott eszükbe egyetlen pillanatra sem, hogy mit is keresnek itt ők valójában.

Vannak itt furcsa alakok

Elég ha csak a Vespa-csapatot említjük – s ők nemcsak divatból viselik ezt a nevet, csak mert a robogózás egyre népszerűbb manapság, hanem ők tényleg Vespával mennek. Mondjuk nem túl sokat: naponta átlagosan úgy ötven-száz kilométert, de lelkesek, és ez a lényeg. Vagy az van, hogy kifogy az üzemanyag, vagy leér a gép alja és a forró homoktól túlságosan felmelegszik – szóval valami mindig van. De viccesek és mindenki megtapsolja őket, amikor bevágnak róluk egy-egy képet az esti tábori, tévés összefoglalóba. Mert színfoltjai a mezőnynek. Olyanok, akiknek mindenki szurkol – az is, akinek egyébként eszébe sem jut szurkolni bárkinek is.

Aztán ott van doktor Keiko – egy aprócska japán hölgy, vasággyal együtt negyven kiló, de minden évben egyszer beül a Toyotája volánja mögé, és eljön Egyiptomba, hogy megküzdjön a dűnékkel. Amúgy a hétköznapokon operál – ugyanis sebész a lelkem. Csak éppen a tereprali elhivatott szerelmese, nem tud nélküle élni. Egész évben arra gyűjt, hogy idejöjjön szenvedni a negyven fokban... Hát... Erre mondják, hogy nagyon lelkes, és talán kicsit őrült is.

Az élmezőny persze egészen más. Ezek a fiúk nagyon profik, profin készülnek, profin étkeznek, profi az időbeosztásuk.

A háromszoros Dakar-győztes Marc Coma például elmondja, történjék bármi (na jó, azért talán nem bármi...) ő hét órát alszik minimum. Akár egy jó hangulatú beszélgetés közben is feláll és megy a sátrába, ha úgy adódik. Mert a hét óra a minimum, hogy másnap jól tudjon teljesíteni. („Persze, több jobb lenne, de hát ez van, nem panaszkodunk..." – mondja, és reggelente öt órakor az elsők között jelenik meg a reggelizősátorban.)

A szakasz során két liter vizet minimum megiszik (annyi fér a „tevepúpba", amit a hátán visel), de egy nap alatt elfogy úgy öt-hat liter. Mert a sivatagban inni kell.

S hogy mennyit fogy egy hét alatt?

Semennyit!

„A régi időkben nehezebb volt, de most már vannak ezek a táplálékkiegészítő zselék és szeletek, amelyek azonnal pótolják az energiát" – mondja Coma és mutat is egyet. Akkora, mint egy Balatonszelet, de rendkívül hatásos.

Amúgy ami a csütörtöki napot illeti: Coma azt a taktikát választja a pokoli gyors szakaszon, hogy megy elöl egyedül, amíg tud, amikor meg utolérik a többiek, együtt motoroznak tovább. Különösebben nincs elkeseredve az ötödik helytől, mert ha jól beosztja, a szerdán kovácsolt előny kitart a hátralévő két napon.

Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy pénteken a viadal leghosszabb és legkeményebb napja vár a mezőnyre...

Ami magát a szakaszt illeti: Helder Rodrigues egyenlít – eddig kettőt nyert ő, és kettőt Coma , úgyhogy a portugál yamahás igazán nem lehet elégedetlen. Nem is az, de látszik a szemén: jobban örülne, ha Coma több szakaszt nyert volna, de ő vezetne az összetettben.

Az autós mezőnyben Jean-Louis Schlesser úgy megy végig a szakaszon, hogy közben senkivel sem találkozik. Na jó, megelőz néhány motorost, de autósoknak a nyomát se látja. Nem csoda, hiszen több mint tíz perccel gyorsabb a második Jun Micuhasinál is.

„A mai napban az volt a legnehezebb, hogy a hátunk mögül sütött a nap, úgyhogy nagyjából semmit sem láttunk egész nap. Annyit azért igen, hogy gyönyörű tájakon autóztunk megint. Fényképeztem. Persze nem géppel, nem áltam meg, hanem csak a szememmel, hogy megőrizzem ezeket a szép képeket" – mondja Schlesser, aki mögött rendkívül kiegyensúlyozott teljesítménnyel tartja a helyét a japán Micuhasi.

S ezen a napon a sivatagi jártassággal egyáltalán nem bíró Costel Casuneanu érkezik a harmadik helyen. Az a taktikája, hogy nem kockáztat, nem is teszi, s ez jön be. Igaz, hogy közben néha úgy érzi, túl lassú (mondja is a navigátorának hogy ne haragudjon meg érte, de annyit hallott már a letört dűnékről, hogy inkább megnézi, mi van előtte, mielőtt esetleg orra esik, mint tette azt például Vasziljev ezen a napon).

A másik orosz, Borisz Gadaszin megint kap egy defektet („Pedig most tényleg lassan mentem a köveken" – mondja), majd egy kisebb homokdombon eltöri a jobb első féltengelyt harminc kilométerrel a cél előtt, úgyhogy attól kezdve óvatos.

Már amennyire lehet óvatosan közlekedni a sivatagban.