Az ezerarcú sivatag szerdán a Dakar-győzteseknek kedvezett

Fekete sivatag: a szerdai napot ott kezdte a mezőny. Mielőtt bárki azt hinné, megbolondult, aki ezt a nevet adta, jelentem a sivatag igenis fekete arrafelé. Na nem a homok, hanem az apró kövek a tetején, amelytől az egész úgy néz ki, mintha szénnel festették volna be – s erre erősítenek rá a vulkánszerű hegyek, amelyek teteje olyan, mintha már meg is égette volna a láva. Ijesztő és egyben gyönyörű.

Hajnali négykor kelünk, de még az sem elég, mert utóbb olyan sprintet mutatunk be a kövek között, hogy bárki megirigyelhetné. Hamud áll a gázon, s nem kérdez, csak követi navigátora kézjeleit – arra megy, amerre éppen a „jobb egyben" ülő kolléga keze mutat, ő meg arra mutat, amerre a GPS jelzi a keresett pontot – függetlenül attól, hogy van-e arra út, vagy nincs. Amúgy jellemzően inkább nincs, mint van. Pilótánk nem méltatlankodik, sőt, kezd vigyorogni, amiből arra következtetünk, hogy élvezi a kalandot. Csak defektet ne kapjunk a köveken, mert az kevésbé lenne vicces, ha a nagy sietségben itt még kereket is kellene cserélnünk.

Nem kell, megóvnak minket az égiek, sőt, még a szakaszra is odaérünk – igaz, éppen csak öt perccel az első motoros előtt, de nem is kell korábban. S hogy miként találunk vissza? Nem törődünk vele! Akkor kell átmenni a folyón (Istenem, hogy örülnének itt egy folyónak, de még egy kisebb tónak is...), amikor odaérünk.

Addig meg verseny. A Fáraó-rali ugyanis a harmadik napjához érkezik, amely, amint már említettük a fekete sivatagban kezdődik.

A motorosoknál Marc Coma revánsot vesz a keddi negyedik helye után. S nem elégedett meg annyival, hogy utolérte az előtte rajtolókat, megelőzte őket és úgy elment mellettük, mintha ott sem lettek volna.

„Ha az embernek lehetősége adódik, meg kell ragadnia, s én megragadtam – mondta Coma, aki kényelmes előnyt kovácsolt, amit ha okosan beoszt, elég lehet a verseny végéig. – A verseny felénél járunk, s elég sokkal vezetek, mostantól egyszerűen csak kontroll alatt kell tartanom mindent."

Ha az olyan egyszerű lenne...

Ha az olyan egyszerű lenne, a többiek is ezzel próbálkoznának. De a sivatag versenyezni sohasem egyszerű. Már csak azért sem, mert mint fentebb említettük, a sivatagnak ezer arca van, s ezek közül négyet-ötöt azért szerdán is megmutatott.

Kezdődött ugye a fekete sivataggal, majd kősivataggal folytatódott, dél körül pedig beért a mezőny eleje a leggyönyörűbb, legvarázslatosabb tája, a fehér sivatagba. Hatalmas sziklák emelkednek ki a földből: az egyik gomba formájú, a másik olyan, mint a Szfinx, a harmadik mint egy kalaptartó, a tetején kalappal – lenyűgöző. (A sziklák között meg apró fekete kavicsok: az egyik olyan mint egy kis csiga, a másik mint egy kagyló, a harmadik mint egy kis virág, a negyedik nagyobb virág – bizonyítják, hogy valaha tenger borította ezt a vidéket. Most is, csak most homoktenger.)

Még Jean-Louis Schlesser is ad egy kis időt magának a nézelődésre, annak ellenére, hogy szinte a sivatagban nőtt fel, minden egyes alkalommal lenyűgözi a látvány. No nem sokat bámészkodik, csak éppen annyit, hogy a szakaszgyőzelem még így is simán meglegyen. Nem is veszélyezteti senki, bár az elején nagy csatát vív Borisz Gadaszinnal, az orosz bicskája beletörik (vagy inkább belesüpped) a fesh-feshbe. Hogy mi az? Olyan finom porhomok, hogy ha belehajt az ember, azon nyomban elsüllyed és csak hosszas küszködés árán menekülhet. Gadaszinnak ez volt az első találkozása a fesh-fesh-sel és az lett a vége, hogy 35 perc alatt tett meg húsz métert. Közben felemelte az autót, alátette a homokfutót, megint felemelte, megint alátette, így haladt előre másfél méterenként.

Nem éppen ez az, amit kíván magának az ember, de Gadaszin nem csüggedt, legalább újabb tapasztalattal gazdagodott.

„Gyönyörű tájakon autóztunk ma, s az elején nagy csatát vívtunk Gadaszinnal, de túl gyorsan hajtott a köveken – mondtam is a navigátoromnak, mindjárt ott fog állni az út szélén, defekttel. Így is lett. Az az igazság, néha szerencsés vagy a köveken, de túl gyorsan menni rajtuk hatalmas rizikót rejt. Ami engem illet: csak élvezem a versenyt. Ma minden volt, ami Egyiptomra jellemző, technikás utak, köves szakaszok, szilák, lassú dűnék, gyors dűnék – nem volt könnyű, de sohasem az" – mondta a kétszeres Dakar-győztes Schlesser.

A magyar bajnokságból jól ismert Costel Casuneanu is remek formában volt szerdán: a csapata rendbehozta az autóját (előző nap hátulról ráugrott Miroslav Zapletal BMW-jére), s a román versenyző ezt egy negyedik hellyel hálálta meg. S tette ezt úgy, hogy 170 kilométerig két defektet kapott, úgyhogy az utolsó százötvenen már kissé óvatos volt, mert mindössze egy tartalék kereke maradt. De kezdi megszokni a sivatagot és ez az, amiért idejött.

Legalábbis ezt mondta délután, amikor megérkezett Farafra oázisba. Ami azt illeti egyébként, nemcsak a sivatag más, mint a filmekben, hanem az oázisok is. Hogy mennyiben? Nos, az oázis nem tíz pálmafából és egy kútból áll (persze, van ilyen is biztos), hanem egy falu, amelynek főutcáján gyerekek mennek iskolába, teljesen lefátyolozott nők igyekeznek vásárolni és férfiak ülnek az utcán a boltjuk előtt vízipipázva, az árujukat kínálva.

A hentes boltjában egy marhalábnak kinéző dolog lóg egy dróton – ez minden. Aki húst akar, megmutatja, melyik részéből hasítsanak. Megjegyzendő: a 38 fokban, ami itt van, nem egy életbiztosítás bármelyik részét is kiválasztani, de hát ízlés kérdése.

A tábor a falun kívül van, a forróság fellazítja a homokot, alig lehet benne gyalog közlekedni – elfelejtjük a terepjáró bakancsot és előkerül a flip-flop papucs. Azzal jól felcsapja az ember a homokot a nadrágja hajtókájába, de legalább nem nehezedik el a lába a cipőjébe ment homoktól tíz lépés után.

Minden nap tanul valamit az ember a Szaharában.