Birkózás: Sikerült csattanós választ adnom – Bácsi Péter

– Sikerült kicsit kipihennie az elmúlt hetek-hónapok fáradalmait?
– Fogjuk rá... – válaszolta Bácsi Péter, aki az október végi, budapesti világbajnokságon 35 évesen szerzett csodálatos aranyérmet a kötöttfogásúak 82 kg-os kategóriájában hazai közönség előtt. – Kaptunk egy hét pihenőt, sikerült eljutnunk a családdal Egyiptomba. Nagyon ránk fért már; nem is elsősorban rám, hanem a gyerekekre, mert sokat voltunk külön, tényleg kemény időszak lezárása volt ez.

– Talán egy kicsit ülepedtek már a tapasztalatok: milyen érzés kétszeres világbajnoknak lenni?
– Ó, már túl is tettem magam rajta!

– Ez most úgy hangzott, mintha valami rossz dolog lenne...
– Természetesen szó sincs róla, de a mindennapokban már nem is nagyon gondolok rá. Tudom, ez fura, hiszen alig több mint egy hét telt el, de akkor sem ezzel kelek-fekszem. Egyelőre keresem a helyét otthon a világbajnoki övnek és az aranyéremnek... Ne értsen félre, ettől függetlenül csodás érzés visszagondolni rá, tényleg életem legnagyobb élménye volt, hogy hazai közönség előtt nyerhettem, nincsenek megfelelő szavak, amelyekkel le tudnám írni. Most néztem vissza egy-két videót, rengeteg részlet még csak most kezd tudatosulni; például hogy milyen zenére vonultam be, meg egyéb ilyen apróságok. Ezek mind-mind az újdonság erejével hatnak, mert akkor és ott, az arénában annyira eksztázisban voltam, hogy ezekből szinte semmit sem fogtam fel.

– Sokszor elmondta, mekkora tüske volt, hogy legutóbb, 2013-ban éppen lemaradt a hazai vb-ről egy szerencsétlen sérülés miatt. Most kárpótolta az élet?
– Ezen úgysem tudtam volna változtatni, az álmom pedig végül beteljesült, csak öt évvel később. Van olyan versenyző, akinek egyáltalán nem is adatik meg, hogy hazai világbajnokságon szerepelhessen – nekem megadatott, és még nyertem is, maximálisan elégedett lehetek.

– Úgy tűnt, mintha konkrét fizikai segítséget adott volna a hazai közönség támogatása: amilyen nyögvenyelősen indult a vb-je, az idő előrehaladtával úgy lett egyre erősebb, és tudta megcsinálni a kulcsfontosságú akciókat kritikus pillanatokban.
– Így van! Az eleje nagyon döcögős volt, kicsit talán én magam is elbizonytalanodtam. Még most is azt mondom, nem voltam csúcsformában, de pont a hazai közönség volt, ami hozzátette azt a pluszt, ami végül a világbajnoki címhez segített. Az is hozzátartozik a történethez, hogy nem tudom, mi lett volna, ha a legfontosabb meccseimen nem hátrányból kellett volna felállnom – igaz, már nem is akarom megtudni... Vegyük például az elődöntőmet, ahol már 4:0-ra ment az ellenfél – ez kötöttfogásban igen jelentős deficit –, így rá voltam kényszerítve, hogy akciót csináljak; s utána a döntőben is én voltam akciókényszerben. Így tulajdonképpen nem volt veszítenivalóm, és a hazai közönség támogatásával együtt ez megsokszorozta az erőmet.

– Elképesztő és megható az a szeretet, amit azóta is folyamatosan kap kicsiktől, nagyoktól egyaránt...
– Valóban, és hihetetlenül jól is esik. Ebből a szempontból nagyon sokat számít, hogy itthon rendezték a vébét, sokkal jobban szem előtt voltunk, mint mondjuk kétezertizennégyben, amikor Taskentben nyertem. Most rengeteg ismerős, családtag kint volt az arénában, olyanok is, akiket egyáltalán nem érdekel a birkózás, de miattam kijöttek, vagy bekapcsolták a tévét, ott ugráltak és őrjöngtek nekem szurkolva. A világbajnoki címem után pedig rengetegen gratuláltak ismeretlenül is, és azóta is nagyon sok helyre hívnak, én meg megyek nagyon szívesen – már ez önmagában nagy fegyvertény, hogy sikerült kicsit megmozdítanunk az embereket, előtérbe hozni a birkózást, amihez nagyban hozzájárult, hogy tényleg fantasztikus volt a vébé szervezése és show-ja.

– A döntő után udvariasan elhárította a jövőjét firtató faggatózásokat, de kikerülhetetlen kérdés: azóta tudja már, hogyan tovább?
– Még mindig ott tartok, hogy szeretném kicsit kiélvezni a sikert, egyelőre nem akarok ezzel foglalkozni. Nem titok, már nagyon a pályafutásom végén járok, és nem tudom, mennyi van még benne, meddig lehet ezt még tovább feszegetni. Az edzésekkel eztán sem fogok leállni, de sok mindenkivel, köztük válogatott és klubedzőmmel, Sike Andrással is le kell majd ülnünk megbeszélni a hogyan továbbot.

– Véletlenül sem akarom „visszavonultatni”, de megfordult esetleg a fejében, hogy ez tökéletes lezárása lehetne egy nagyon szép pályafutásnak?
– Hogy megfordult-e? Harmincöt éves fejjel persze, hogy megfordult! Nem mintha eddig nem akartak volna már sokan visszavonultatni, mondván, öreg már, nem megy már neki olyan jól – nekik most sikerült csattanós választ adnom. Nyilván, ha van, amivel szépen le lehet zárni egy pályafutást, akkor az egy hazai világbajnoki cím, ez tényleg álomszerű – de mint mondtam, minden más a jövő zenéje!