A Guttmann átok nyomában

Vészesen közeleg az Európa-liga döntő, és ilyenkor a benfiquisták mindig előveszik a rettegett mítoszt, melyet mindenki csak úgy ismer: Guttmann átok. Bizony régóta szomjazza a csapat a nemzetközi sikert, utoljára egészen pontosan 51 éve ültünk Európa trónján. Azóta rengeteg minden változott. Véget ért a hidegháború, az amerikaiak az oroszokkal karöltve kezdtek űrprogramba, ledőlt a berlini fal és nemcsak a hippik, de mára már az emók is eltünedeztek. A Benfica azóta 6 európai kupadöntőbe jutott be, de egyikből sem került ki győztesen. Vészesen közeleg az Európa-liga döntő, és ilyenkor a benfiquisták mindig előveszik a rettegett mítoszt, melyet mindenki csak úgy ismer: Guttmann átok. Bizony régóta szomjazza a csapat a nemzetközi sikert, utoljára egészen pontosan 51 éve ültünk Európa trónján. Azóta rengeteg minden változott. Véget ért a hidegháború, az amerikaiak az oroszokkal karöltve kezdtek űrprogramba, ledőlt a berlini fal és nemcsak a hippik, de mára már az emók is eltünedeztek. A Benfica azóta 6 európai kupadöntőbe jutott be, de egyikből sem került ki győztesen.

Mivel utoljára akkor döntőzött a csapat, amikor én még járni tanultam és plüssmacikkal társalogtam (1990), így számomra felbecsülhetetlen értékű lesz az a bizonyos szerda este, de nem csak én vagyok az egyetlen, aki epekedve várja már ezt a napot. A Guttmann átok persze állandóan ólálkodik körülöttünk, akárcsak vén Dzsordzsi a Felhőatlaszból, nem hagy minket nyugodni és beleivódik mindenbe, amihez közünk van. Van benne igazság? Béla bácsi átkából még 49 év van hátra, de addig nem bírunk várni, mert szó szerint beleőszülnénk, úgyhogy határozottan kijelentjük: nem hiszünk a Guttmann átokban, maradjon meg olyan mítosznak, amit szerdán le fogunk rombolni. Addig is viszont üljünk be az időgépbe és suhanjunk végig az elveszített döntőkön és a viharos évtizedeken, mintegy érzékeltetve hatalmas szomjunkat, amit oltani készülünk.

1963. május 22., London (Wembley)

Sorozatban harmadszor terveztük elhódítani a BEK trófeát és mivel az Anderlecht gyönyörűen eltakarította a Real Madridot már a selejtezők során, igen biztatóan indult a sorozat. Az első fordulóban egy laza 6-2-es összesítéssel léptünk túl az IFK Norrköping gárdáján, majd pedig a Dukla Prahát is sikerült legyőzni a negyeddöntők során, igaz, itt már megizzadtunk, 2-1 lett összesítve. Közben az AC Milan is pazar teljesítménnyel hívta fel magára a figyelmet, de ez akkor még annyira érdekelt minket, mint a Vacsati törzsfőnököt az új iPhone 6 körüli pletykák. Az elődöntők során sikerült elkerülni egymást, nekünk a Feyenoord jutott. Nem volt sétagalopp, de sikerült bejutni a döntőbe, ahol az AC Milan valószínűleg jobban tartott tőlünk, mint fordítva. A meccs jól kezdődött, hisz Eusébio már a 18. percben megszerezte a vezetést, de a Milan a második félidőben fordítani tudott, az eredmény pedig maradt a 2-1, vagyis nem sikerült sorozatban harmadszor elhódítani a BEK serlegét.

indokolatlan kép a "The Beatles"-ről (1963)

1965. május 27., Milánó (San Siro)

Két évvel később turbómódba kapcsoltunk és a hatalmas formában lévő Eusébióval az élen senkinek nem kegyelmeztünk a döntőhöz vezető úton. A luxemburgi Arist 10-2-es összesítéssel mészároltuk le, majd a svájci, igen hangzatos nevű Le Chaux-de-Fonds is elvérzett ellenünk (1-6). A negyeddöntőkben a Real Madrid keresztezte az utunkat, de velük sem sokat lacafacáztunk, oda-vissza vertük a királyi gárdát, így lett ebből 6-3 a javunkra. Az elődöntőben még oktattuk a Győri Vasas ETO-t, akik nagy harcok árán jutottak el idáig, az ellenünk való két meccsen viszont még gólt sem tudtak szerezni (0-5). A döntőben ismét csak mi voltunk az esélyesek, de az Inter mellett ott volt a hazai pálya előnye, az idő közben visszatért Guttmann Béla pedig képtelen volt feloldani saját átkát, így az Inter da Costa góljával megnyerte a döntőt.

amerikai katonák Vietnamban (1965)

1968. május 28., London (Wembley)

A torna jellegzetessége az volt, hogy bevezették az idegenben lőtt gól szabályát, részünkről pedig az, hogy a lendületes játék már megkopni látszott. A döntőig viszont így is eljutottunk, ha néha bizony szenvedve is. Az első fordulóban már mindjárt gondot is okozott a rém gyenge észak-ír Glentoran, akiket csak épp a feljebb említett idegenben lőtt gól segítségével sikerült legyőzni két döntetlen után (1-1). Ezután a francia Saint-Étienne is megizzasztott bennünket, de rajtuk is sikerült túllépni (2-1). A negyeddöntőknél a Vasassal már picit könnyebb dolgunk volt, hisz ahogy három évnek előtte a Győr, úgy ők sem voltak képesek betalálni egyszer sem, mi viszont háromszor is bevettük a kapujukat, pont mint a Juventusnak a döntőbe való küzdelmek során, ahol szintén 3-0-ás összesítéssel jutottunk tovább. Úgy tűnt tehát, hogy visszatérünk a helyes útra a nehéz kezdés után, de Béla bácsi Athénból küldte ránk a rontást, mi pedig elfeküdtünk a Manchester United előtt, ahol 1-1 után a hosszabbításban végeztek ki minket a Vörös Ördögök. 4-1 lett a vége. Egy ereje teljében lévő, azóta legendákká váló játékosokkal (Charlton, Best) teli Manchester vert egy korszakot lezárni készülő Benficát.

a "prágai tavasz" (1968)

1983. május 4., Brüsszel (Heysel) ill. május 18., Lisszabon (Estádio Da Luz)

A menedzseri pályája elején lévő Sven-Göran Erikssonnal vágtunk neki az UEFA-kupának. Azokban az időkben már nem tartoztunk a közvetlen elitbe, mégis sikerült eljutni a döntőig egy csaknem színig portugál csapattal. Az első körben egy jónak tűnő Real Betist búcsúztattunk 4-2-es összesítéssel, a másodikban pedig a belga KSC Lokerent (4-1), miközben egy másik belga csapat, nevezetesen az Anderlecht épp a Portót alázta (he-he, ha-ha). A harmadik körben még könnyedén tudtuk le az FC Zürich elleni párharcot (5-1), de a negyeddöntőben már igencsak megkínlódtunk az AS Romával (3-2). Az elődöntőben a meglepően jól szereplő romániai Universitatea Craiova nehezítette meg a dolgainkat, nem is nagyon tudtunk velük dűlőre jutni, de két döntetlen után, idegenben szerzett góllal sikerült bejutni a döntőbe. Maga a döntő ekkor még két meccses volt, így nem szállt el minden remény, miután 1-0-ra kikaptunk az Anderlechttől Brüsszelben. Guttmann Béla két évnek előtte halt meg, egyesek pedig úgy vélték, hogy vele együtt az átok is távozott. Nem lett igazuk, ugyanis Lisszabonban 1-1-es döntetlen született és ismét lógó orral kellett otthagynunk egy európai kupadöntőt, ráadásul mindezt hazai pályán.

megalakul a "Dolly Roll" (1983)

1988. május 25., Stuttgart (Neckarstadion)

A változás szele kezdte már cirógatni az emberek arcát szerte Európában, mi pedig újból nekivágtunk egy nagy kalandnak. Az első körben egy nagyon érdekes mérkőzésen voltunk túl az albán Partizani Tiranával, amit 4-0-ra megnyertünk, de mivel az albán csapatból négy(!) játékost is kiállítottak a meccsen, az UEFA diszkvalifikálta az egyesületet, így a visszavágót le sem kellett játszanunk. A második körben nyögvenyelősen, de legyőztük a dán AGF-t 1-0-ás összesítéssel, ezzel párhuzamosan a Real Madrid szopatta a Portót (4-2, muhahhha). A negyeddöntők során sikerült revansot venni az Anderlechten korábbi sérelmeinkért és 2-1-es összesítéssel hazaküldtük őket Dr. Genya szülőföldjére. A döntőbe jutásért a Steauát sikerült eltenni láb alól (2-0), majd jöhetett a döntő, ahol meglepetésre nem a Real Madrid állt velünk szemben, hanem az őket búcsúztató PSV Eindhoven. A hollandokat akkoriban Guus Hiddink irányította, a hátvédsorukban pedig ott volt Ronald Koeman is. A mi kulcsembereink ekkor Mats Magnusson és Rui Águas voltak, de egyikük sem tudott betalálni a döntőben, mint ahogy a PSV sem, így büntetőkre került sor. A büntetőpárbaj szörnyen idegtépő volt. Mindkét csapat értékesítette mind az öt büntetőt, tehát a következő hibának itt óriási ára volt. Anton Janssen belőtte a hatodikat, de António Veloso - aki egyébként a jelenlegi portugál válogatott Miguel Veloso apja - hibázott. Egy hajszálon múlt csak a siker, de nem jött össze, mind több szurkolót toborozva ezzel a Guttman átok hívői közé.

A Ramstein-Miesenbach légibázisán hatalmas katasztrófa történt egy légibemutató során, amikor három sugárhajtású gép összeütközött. 31-en haltak meg. A később megalakuló Rammstein együttes neve innen származik. (1988)

1990. május 23., Bécs (Praterstadion)

"Béla bácsi, ha ott vagy valahol fenn és hallasz engem, akkor kérlek hallgass meg minket, essen meg rajtunk a szíved és vonjad vissza rettentő átkodat. Sok idő telt már el azóta és sok szívet törtél össze vele. Kérlek, legyen vége!" - talán ezeket a mondatokat mondhatta Eusébió, amikor meglátogatta Guttmann Béla sírját a döntő előtt, mert ekkor már tényleg ki volt éhezve a sok benfiquista egy sikerre. Az első körben könnyedén ütöttük ki az ír Derry cityt (6-1), majd a Budapest Honvéd került az utunkba, akik egy rettenetes zakóba szaladtak bele, 9-0-ás összesített eredménnyel búcsúztak a tornától. A negyeddöntőkben az akkor még szovjet Dnipro Dnipropetrovskot ütöttük ki (4-0), majd jöhetett az elődöntő. Itt egy erős Marseille állt az utunkba, nem is adták magukat könnyen, összesítve 2-2 lett és csak az idegenben lőtt gólunknak köszönhetően jutottunk be a döntőbe. Nálunk a visszatérő Sven-Göran Eriksson ült a kispadon, de egyáltalán nem mi voltunk az esélyesebbek. Az AC Milan mezében olyan klasszisok léptek akkor pályára, mint Maldini, Costacurta, Baresi, Rijkaard, Ancelotti, van Basten és Gullit. Magnussonék helytálltak ugyan, de a győzelem nem jött össze, a Milan Rijkaard 68. percben szerzett góljával legyőzött minket. Ez volt az utolsó európai kupadöntőnk...

a poszt írója 1 éves lesz (1990, illusztrációs kép)

...egészen mostanáig.