Sportnemzet

Két hétig ismét sportnemzet voltunk, mindenki szurkolt a magyar résztvevőknek, Istenes Bence az nso tévén blamálta magát, a facebookon pedig előbb fenn voltak az eredmények, mint hogy megtörtént volna. Eközben Portugália csendben egy ezüsttel, és nulla arany-nulla bronz kombóval kullogott haza. Az ezüstjüket ráadásul pont abban a kajak kettesben nyerték, ahol a Kökény-Dombi páros nyert némileg meglepetésre.Két hétig ismét sportnemzet voltunk, mindenki szurkolt a magyar résztvevőknek, Istenes Bence az nso tévén blamálta magát, a facebookon pedig előbb fenn voltak az eredmények, mint hogy megtörtént volna. Eközben Portugália csendben egy ezüsttel, és nulla arany-nulla bronz kombóval kullogott haza. Az ezüstjüket ráadásul pont abban a kajak kettesben nyerték, ahol a Kökény-Dombi páros nyert némileg meglepetésre.

Valahogy mégis bántja a szememet ez a sportnemzet kifejezés. Isten lássa lelkemet, én mocskosul boldog lennék, ha tényleg sportnemzet lennénk, tele lennének a parkok, a diákolimpiákon már az iskolákban is selejtezőket kellene rendezni, és 5-től 70 éves korig mindenkinek meglenne a maga szabadidős sporttevékenysége (háromszor egy, és jobban megy). Sőt, felőlem lehetne az is, hogy teltház van az NB1-es meccseken, vagy nem csak rokonok és barátok előtt rendeznek a különböző országos bajnokságokat. Így jelen állapotában a magyar sportélet valahogy mégsem áll nekem össze a sportnemzet kifejezéssel.

Nem jövök a skandináv modellel, mert ugyan abszolút irigylem őket, nem látok esélyt rá, hogy iváson és adókon kívül bármiben értékelhető összehasonlító adatot mutathassunk fel a következő pár évtizedben. Ahhoz diktatúra kéne, vagy legalább még 2-3 ilyen olimpia, meg a jelenlegi sportköltségvetés sokszorosa. Mert ugye azt mindenki tudja, hogy ez a mostani éremtáblázat irreálisan torz képet mutat minden szempontból. Mert hiába nyernek nagynak tűnő prémiumokat a sportolók, azt ők már eledzőtáborozták, megették, megitták, felvették hitelre.

Ehhez képest Portugáliában aki esélyesként ment Londonba már a 64 között elhullott cselgáncsban, az atléták pedig továbbra is megmaradtak Eb-menőknek, hiszen ott nekik szokott meglenni az a genetikai előnyük, ami velük szemben Boltéknak van. A portugálok képesek voltak hazajönni egyetlen darab ezüsttel, ám sem letargia, sem téli olimpiára való fókusz nincs. Mert van focijuk.Az olimpia ideje alatt is a 16 napból 16-szor a Benfica vezette az ABola címlapját, és ha bárkit megkérdezünk, az idei nyár számukra az Eb-ről marad emlékezetes. Én meg buzi módon, valahol irigykedek rájuk, hiszen mégiscsak úgy sportnemzetek, hogy tényleg népsport a foci, hogy tízezrek mennek ki a stadionokba, és a világ egyik legjobb játékosát tudhatják magukénak. Valahol ezt menőbbnek érzem, mint hogy facebookon megosztjuk a gagyibbnál gagyibban megszerkesztett képeket, és négyévente két hétig tombolunk a tévé előtt, lefikázva minden Vajda Attilát, aki nem úgy szerepel, ahogy mi csipsszel a kezünkben szeretnénk, és közben állítólagos sportnemzetként vezetjük a különböző életmódbetegségek világranglistáját. Ha máskor nem, akkor egy ilyen eredményes olimpia után észbekaphatnánk, támogathatnánk a tömegsportot, és mi is megindulhatnánk a futópálya felé.

Feltételezem, hogy nem így fog történni.

A bejegyzés apropója egyébként a benfiquista olimpikonok leltára lenne, ám az ő magyar szemmel nézve rossz szereplése elgondolkodtatott, hogy egy hasonló népességű ország tekintetében mennyire is rossz eredmény vajon?

Szóval a benficás olimpikonok:

2008 olimpiai hármasugró bajnoka, Nélson Evora ki sem jutott Londoba.

A focicsapat játékosai közül Rodrigo a spanyolokkal, Urreta pedig az uruguayiakkal esett ki már a csoportból, ami mindkét esetben nagy meglepetés volt.

Marco Fortes súlylökő kilencedikként zárt, amivel nem jutott a döntőbe.

Marcos Chuva távolugró egy 7,5 méteres repülése 14. helyre volt jó, amivel szintén nem jutott döntőbe.

Arnaldo Abrantes a férfi 200 méteres síkfutásban esett ki az első előfutamból.

Alberto Paulo 3000 méteres akadályfutáson esett ki az elődöntőben.

Marisa Barros női maraton futásban lett 13.

Pedro Isidro a férfi 50 kilométeres gyaloglásban lett 40.

Joana Vasconcelos női kajak négyes és kettesben is hatodik lett 500 méteren.

Telma Monteiro, sokszoros Európa-bajnok, és világbajnoki ezüstérmek tucatját begyűjtő cselgáncsos már az első körben elhasalt amerikai ellenfele ellen.

Bruno Pais 41. lett a férfi triatlonversenyben.

Ennyi. Az ország legnagyobb klubja ennyit tudott hozzáadni a portugál olimpiai szerepléshez, ám senki nem ment az Atlanti-óceánnak. A 77 fős portugál csapat mindössze két tagja tudott éremmel a nyakában indulni vissza, az élet azonban nem állt meg. Sőt: a portugál bajnokság csak a hétvégén indul!

Természetesen minden tiszteletem azoké az embereké, akik ebben a politikai ellenszélben, és társadalmi nihillben is képesek valami olyan csodálatosat alkotni, amiből erőt meríthetünk a szürke hétköznapok során. Még nagyobb teljesítmény egy olyan országból olimpiai aranyat nyerni, ahol a kemény munka valahol ott kezd menő lenni, amikor már világversenyekre jár az illető. Risztov Éva úszása, vagy Joó Abigél versenyzése olyan volt, amit még az unokáinknak is mesélhetünk. Sőt, bármelyik sportolónk teljesítménye kell, hogy motiváljon minket, még egy 89. hely is. Mit nem adnánk, hogy a saját szakterületünkön a 89. legjobb szakemberek legyünk..

Szóval: elcserélnénk ezt a 17 érmet egy olyan sporttársadalomra, ahol a köztes négy évben is van becsülete az elvégzett munkának, de az olimpián örülni kell egy 42. helynek is?