Hétköznapi csodák – Szeli Mátyás jegyzete

Mostanság ki vagyunk éhezve a csodára. Félreértés ne essék, nem akarok azon búslakodni, hogy régen minden jobb volt, de a csúcsfutballt ma leginkább az jellemzi, hogy az egyik nagyon gazdag csapat legyőzi a másik nagyon gazdag csapatot. Ezt persze teheti élvezetes keretek között is (lásd Real Madrid–Chelsea).

Ettől függetlenül felüdülés, amikor egy esélytelenebbnek tartott együttes borítja a papírformát, csapategységgel, jó elképzelésekkel és némi szerencsével ellensúlyozza ellenfele gazdasági fölényét.

A Villarreal ezen a szinten nem számít nagycsapatnak – tavalyi 123 millió eurós bevétele magyar szemmel valóban jelentősnek tűnik, ám eltörpül a keddi vetélytárs Bayernéhez képest. Elég csak azt említeni, hogy Villarreal egész lakossága simán beférne az Allianz Arenába, huszonöt évvel ezelőtt pedig sokszor iskolákban és parkokban edzett az együttes, amely a Roig család 1997-es színre lépéséig még az élvonalban sem szerepelt. Azóta a legkisebb város lett, amely európai kupát nyert, az Európa-liga tavalyi elhódítása után most a BL-ben tesz csodát, és története hatodik európai kupaelődöntőjére készül.

Félreértés ne essék, nem arra gondolunk, hogy a siker csak úgy a csapat ölébe pottyant, megdolgozott érte, ráadásul a semleges szurkolók örömére drámai körülmények között ért el bravúrt. Kedden elveszítette az első meccsen szerzett előnyét, szenvedett, összeszorított foggal küzdött, végül percekkel a lefújás előtt tette biztossá a továbbjutását. A dráma olyankor igazán élvezetes (már ha nem Bayern-drukker az ember), amikor „íve” van egy mérkőzésnek, amikor belefeledkezünk a találkozóba, és amikor (ha ritkán is) bebizonyosodik, hogy „a futballban bármi megtörténhet” nem mindig üres közhely.

Nekünk a mostani őrületes meccsdömpingben – mintha egy perc szünet sem lenne, legalább annyi, hogy elkezdjen hiányozni a futball – gyorsan feledésbe merülnek az ilyen meglepetések, másoknak viszont örök emléket jelentenek.

A Villarrealban született hátvéd, Pau Torres például nyolcévesen sírva nézte, ahogy csapata 2006-ban Juan Román Riquelme kihagyott büntetője miatt kiesett a BL-elődöntőben, most pedig ő készülhet egy újabb történelmi összecsapásra. Érzelmi kötődését mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy sajtóhírek szerint klubjának 60 millió eurót, neki pedig akkori fizetésének négyszeresét ajánlotta tavaly a Tottenham, de – egyelőre – nemet mondott, mert neki többet ért, hogy nevelőegyesületével szerepelhet a Bajnokok Ligájában.

Szerencsére a romantika még nem veszett ki végleg a futballból.
Mostanság ki vagyunk éhezve a csodára. Félreértés ne essék, nem akarok azon búslakodni, hogy régen minden jobb volt, de a csúcsfutballt ma leginkább az jellemzi, hogy az egyik nagyon gazdag csapat legyőzi a másik nagyon gazdag csapatot. Ezt persze teheti élvezetes keretek között is (lásd Real Madrid–Chelsea).

Ettől függetlenül felüdülés, amikor egy esélytelenebbnek tartott együttes borítja a papírformát, csapategységgel, jó elképzelésekkel és némi szerencsével ellensúlyozza ellenfele gazdasági fölényét.

A Villarreal ezen a szinten nem számít nagycsapatnak – tavalyi 123 millió eurós bevétele magyar szemmel valóban jelentősnek tűnik, ám eltörpül a keddi vetélytárs Bayernéhez képest. Elég csak azt említeni, hogy Villarreal egész lakossága simán beférne az Allianz Arenába, huszonöt évvel ezelőtt pedig sokszor iskolákban és parkokban edzett az együttes, amely a Roig család 1997-es színre lépéséig még az élvonalban sem szerepelt. Azóta a legkisebb város lett, amely európai kupát nyert, az Európa-liga tavalyi elhódítása után most a BL-ben tesz csodát, és története hatodik európai kupaelődöntőjére készül.

Félreértés ne essék, nem arra gondolunk, hogy a siker csak úgy a csapat ölébe pottyant, megdolgozott érte, ráadásul a semleges szurkolók örömére drámai körülmények között ért el bravúrt. Kedden elveszítette az első meccsen szerzett előnyét, szenvedett, összeszorított foggal küzdött, végül percekkel a lefújás előtt tette biztossá a továbbjutását. A dráma olyankor igazán élvezetes (már ha nem Bayern-drukker az ember), amikor „íve” van egy mérkőzésnek, amikor belefeledkezünk a találkozóba, és amikor (ha ritkán is) bebizonyosodik, hogy „a futballban bármi megtörténhet” nem mindig üres közhely.

Nekünk a mostani őrületes meccsdömpingben – mintha egy perc szünet sem lenne, legalább annyi, hogy elkezdjen hiányozni a futball – gyorsan feledésbe merülnek az ilyen meglepetések, másoknak viszont örök emléket jelentenek.

A Villarrealban született hátvéd, Pau Torres például nyolcévesen sírva nézte, ahogy csapata 2006-ban Juan Román Riquelme kihagyott büntetője miatt kiesett a BL-elődöntőben, most pedig ő készülhet egy újabb történelmi összecsapásra. Érzelmi kötődését mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy sajtóhírek szerint klubjának 60 millió eurót, neki pedig akkori fizetésének négyszeresét ajánlotta tavaly a Tottenham, de – egyelőre – nemet mondott, mert neki többet ért, hogy nevelőegyesületével szerepelhet a Bajnokok Ligájában.

Szerencsére a romantika még nem veszett ki végleg a futballból.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!