A Lobanovszkij-iskolát kijárva lett Rebrov tökéletes Fradi-edző

A sztálinizmus sötét éveiben alakult a Dinamo, 1927-ben, a kommunista sportirányítók Dinamo-mániájának egyik bizonyítékaként: de a D betű egyben azt is jelentette, hogy a belügyminisztérium, a rendőrség felügyelete alá kerültek, ennek minden átkával és áldásával együtt. Az első Dinamót maga a rettegett Feliksz Dzerzsinszkij, a GPU, a későbbi KGB atyja hozta létre.

A szorosabb gyeplő mellett magasabb életszínvonal, azaz nagyjából normális élelmezés és ruházkodás várta a fiatalokat, a csapat részt vett az 1936-os szovjet bajnokságon is, amelyet első alkalommal írtak ki. A német megszállás alatt is futballoztak a korábbi profik, megvertek magyar és náci alkalmi csapatokat is, a Luftwaffe legyőzése azonban sokak életébe került... Ezt az esetet dolgozta fel a Két félidő a pokolban és a Menekülés a győzelembe című film is.

Ha nem ismernénk a történelmet, azt írnánk, hogy a háború után visszaállt a rendes kerékvágásba az élet, de ez a kései sztálinizmusban egészen mást jelentett… A hatvanas évekre sikerült megtörnie a Dinamo Kijevnek a moszkvai klubok egyeduralmát, a szovjet érát 13 bajnoki aranyéremmel zárta, ami rekordnak számít.

Oroszlánkörmeit megmutatta Európának is, először az 1975-ös, majd az 1986-os Kupagyőztesek Európa-kupájában, a Ferencvárost (erről Marosi Gergely és Thury Gábor írt remek dolgozatot), majd az Atlético Madridot megverve a fináléban. 1975-ben elhódították az európai Szuperkupát is a Sepp Maier, Franz Beckenbauer, Karl-Heinz Rummenigge, Gerd Müller-féle Bayern Münchennel szemben, kettős győzelemmel, a később Aranylabdáig és majdnem újpesti légióskodásig jutó Oleg Blohin három góljával.

A kulcsember azonban nem ő volt, hanem a vezetőedző, Valerij Lobanovszkij, aki a legnagyobb tisztelői szerint is maga a sztálini típusú vezetés.

„Borzasztó kemény, talán túlságosan szigorú módszereket alkalmazott. Nem tűrte az ellenvéleményt. Aki vele beszélt, az leizzadt, a mondandója felét meg elfelejtette, mire beért hozzá. Emlékszem, Szocsiban edzőtáboroztunk, és reggelente, miközben alig bírtam felkelni az ágyból, azt kérdeztem szobatársamtól, Igor Belanovtól: «Te, Igor, meddig fog ez menni? »Aztán mentünk, csináltuk. Mint egy túlélőtáborban. Nem volt pardon. Blohin egyszer lazábbra vette a dolgot, idegesítette, hogy a fiatalok térdmagasságban csúszkálnak. Lobanovszkij magához intette: «Oleg, itt nincs idős vagy fiatal, aranylabdás vagy pályakezdő, most vagy visszamész, vagy viszlát!». Blohin szó nélkül visszament” – emlékezett vissza később a kijevi iskolára Rácz László.

A nagy Lobanovszkij nélkül is elég kemény volt a szovjet sportiskolák világa, egymással és a rangidős csapattársakkal is meg kellett küzdeni, aki azonban mindezt elviselte, mentálisan és fizikailag készen állt a legnagyobb csatákra is.

Maga Lobanovszkij kreatív, technikás futballista volt, ki is lógott a hajtós, robotolós Dinamóból, tehát imádták a szurkolók. De edzőként lett legenda, háromszor vezette a Kijevet és háromszor a szbornaját, előbbivel nyert 14 bajnoki címet és ugyebár két KEK-et, utóbbival 1988-ban Európa-bajnoki ezüstérmes lett, de az 1986-os és az 1990-es világbajnokságról is keserű szájízzel térhetett haza.

A középső szereplés köti őt a magyar futballhoz, sajnos: 1986-ra remek csapatot épített Kijevben, ezért lehetett ismét szövetségi kapitány, és ugyan hazánkban mindenki az ellenkezőjét várta, így Mezey György is, de a klubcsapatára építette a válogatottat is.

A vb-keretből Volodimir Bezszonov, Anatolij Demjanenko, Ivan Jaremcsuk, Pavel Jakovenko, Olekszandr Zavarov, Oleg Kuznyecov, Blohin, Andrij Bal, Viktor Csanov, Vadim Jevtusenko, Igor Belanov és Rácz képviselte a kijevieket, azaz egy komplett kezdőcsapat és egy csere; ráadásul a többiek közül Hennagyij Litovcsenko és Oleh Protaszov későbbi, Szerhij Krakovszkij korábbi kijevi, és ott lett volna Mexikóban a védő Szerhij Baltacsa is, ha le nem sérül a KEK-döntőn.

A rossznyelvek szerint gépies robotemberek plusz Blohin alkották a Kijevet (a kommunista Ajaxot) és a válogatottat, Belanov Aranylabdáján is lehetne vitatkozni, de tény: a dinamósokat elképesztő intenzitással edzette Lobanovszkij, az előre meghatározott taktikát gyakorolták nap mint nap, kaszárnya jellegű táborokban. Lobanovszkij abban hasonlított Mezeyre, hogy az alaptaktikája a letámadás volt.

„Koncepciója egyértelmű volt: félre az egyénnel, a csapat számít, kizárólag. Ez tagadhatatlanul a szocialista labdarúgás eszméjének újrafogalmazása” – írta Csurka Gergely. A mester orvosokat és biológusokat is segítségül hívott a terhelés és a pihenés mértékének meghatározásához, illetve az edzések megtervezéséhez.

„Először mindenki megfelel az edző elvárásainak, csak azután jöhet az egyéni villogás” – mondta egyszer Lobanovszkij, aki sokat edzett egy bizonyos Szerhij Rebrovot…

Az 1976-os olimpián elmérte magát a végzett mérnök, túledzette a csapatát, játékosai sztrájkba léptek, de nem állt meg az úton, bevetette az akkor még gyerekcipőben járó számítógépeket is az edzéstervezéshez és a teljesítményértékeléshez. Bizony, a letámadás első feltétele a tökéletes erőnlét (Mexikó…), ebből soha nem engedett a „Professzornak” vagy „Ezredesnek” becézett szakember.

Ha már Rácz szóba került: döbbenetes, hogy a korszak szovjet sztárjai mennyire nem állták meg a helyüket külföldön, Rácznak csak az Espanyol jutott, majd már leszálló ágában, betegen a Fradi, Krakovszkij, Bal, Besszonov és Csanov Izraelben légióskodott, Demjanenko a Magdeburgban és Lengyelországban, Alekszandr Bubnov és Szergej Rogyionov stílszerűen a párizsi Red Starban, Jaremcsuk a Herthában, Izraelben és a Bohemiansban, Jakovenko a Sochaux-ban kalandozott. Zavarov és Szergej Alejnyikov megbukott a Juventusban, előbbinek a Nancy és Saint-Dizier, utóbbinak a Lecce, majd japán és svéd kalandozás következett, utóbbiban volt része csak Jevtusenkónak.

Oleg Kuznyecovnak a Rangers után Izrael lett osztályrésze, Blohinnak a Vorwärts Steyr és az Aris Limassol, Belanov csúnyán elhasalt a Borussia Mönchengladbachnál, és zűrös ügyekbe keveredett, a nagy Protaszov az Olympiakosz után kisebb görög csapatokban és Japánban futballozgatott még, az Olympiakoszt Litovcsenkónak az Admira Wacker és az AEL követte.

De a kijeviek a nyolcvanas évek végén még megverték az MTK-t az UEFA-kupában oda-vissza, párszor az orosz válogatott is borsot tört a mieink orra alá, ám a Dinamo akkoriban már egyik európai kupában sem alkotott maradandót.

Kevésbé ismert, de Lobanovszkij segítője volt a libapásztorságtól az akadémiai névadóságig jutó Sándor István is a mexikói tornán!

„A mester kemény volt, rengeteg munkát követelt, és jól tudta fanatizálni a játékosait. Előfordult, hogy éjszakákon keresztül, hajnali háromig meccseket nézett. Továbbá felismerte annak a fontosságát, hogy okos, hozzáértő emberekkel vegye körül magát. Így emelte be a csapatába például az 1972-es olimpiai bajnok vágtázó Valerij Borzov edzőjét, Valentyin Petrovszkijt, aki a futballba ültette át gyorsasági állóképességet növelő módszereit” – mesélte róla Sándor, akit a korszakot jellemző módon hívtak meg a szbornajához.

„Moszkvából táviratoztak Ungvárra, ahol vezetőedző voltam, hogy csomagoljak, mert én is utazom a válogatottal Mexikóba. Moszkvában a reptéren derült ki, hogy én vagyok az egyetlen pártonkívüli a stábban”.

Lobanovszkij a rendszerváltás után hat évig az arab világban dolgozott, majd Kijevben felépített egy új aranycsapatot Rebrov, Andrij Sevcsenko és Olekszandr Sovkovszkij köré, de a BEK után a BL-lel sem volt szerencséje, a harmadik elődöntőjét is elbukta.

Már negyvenévesen is szívproblémái voltak, noha ekkor még a futóedzéseken a sor elején loholt, később cukorbetegség is kínozta a mestert, aki 2002-ben hunyt el, és életéhez méltó módon a kispadról szállították a kórházba, utolsó előtti útjára.

Hogy mi a legjellemzőbb példa Lobanovszkij mindenhatóságára?

Húsz évvel ezelőtt Puskás Ferenc lapunk mostani főszerkesztője, Szöllősi György társaságában Kijevben járt a Dinamo vendégeként, akkor hallották ezt a történetet.

Amikor a közönségkedvenc Rebrov (nála több gólt a Dinamóban csak Blohin szerzett, ám sokkal több mérkőzésen) nősülésre adta a fejét, a jó előre kitűzött esküvő időpontjában éppen összetartáson volt a csapat. Mi sem természetesebb, hogy az edzőközpontja adott otthont az ünnepi aktusnak. A Dinamo-család koccintott az ifjú párra, majd udvariasan a kapuig kísérték, és hazaküldték. No, nem Rebrovot…

…hanem az újdonsült feleséget!