Juhász Roland: Olykor úgy éreztük, hogy kicsit lenéznek minket

– Minden álma ilyen hamar teljesül?
– Hála az égnek, amit elterveztem, abból a magánéletben és a pályán csakugyan sok minden megvalósult, de... Pontosan mire gondol? – kérdezett vissza mosolyogva a Malmőt 1–1-gyel, idegenben szerzett góllal kiejtő Mol Vidi csapatkapitánya, Juhász Roland.

– Arra, hogy a szezonrajt előtt nem titkolta, egy nagy álma van még futballistaként: magyar klubcsapat tagjaként bejutni valamelyik európai kupasorozat csoportkörébe. Alig telt bele néhány hét, és lám, bekövetkezett.
– Szerencsés fickó vagyok.

– Ennyi?
– Na jó, nem csak ennyi. Azért, hogy valakinek szerencséje legyen, tenni is kell. A családom mellett a foci a mindenem. Az előfordul, hogy nem játszom jól, de a hozzáállásom mit sem változott, ugyanúgy hajt a győzelem iránti vágy, mint gyerekként. Még nem érzem azt, hogy kilógok a sorból, és amíg ez nem változik, nincs okom arra, hogy a befejezésen töprengjek.

– Tény, a megannyi kiváló egyéni produkció közül az öné kiemelkedik. Azóta, hogy a Dudelange otthonában megvívott találkozót eltiltás miatt ki kellett hagynia, mind az öt selejtezőt végigjátszotta, a lapunktól kapott osztályzatainak átlaga pedig hetes.
– Örülök, ha úgy ítélik meg, hogy nem maradtam adós a jó teljesítménnyel. Én nem mennék bele abba, hogy magamat értékeljem, mindössze annyit jegyeznék meg ezzel kapcsolatban, hogy vannak még céljaim. Fizikailag és mentálisan rendben vagyok, a harmincöt éves Juhász Roland semmivel sem élvezi kevésbé a futballt, mint a tízévesen merész álmokat szövögető Juhász Roli. Arról nem szólva, hogy Székesfehérváron minden adva van a sikeres szerepléshez. Stabil a háttér, profi körülmények között készülhetünk, a szakmai stáb rengeteget ad nekünk, a csapatszellem meg kiváló. Egyszer már elmondtam, de elmondom még egyszer: szerencsés fickó vagyok. Egyebek mellett azért, mert a karrierem során olyan csapatokban szerepelhettem, amelyek nem érték be a középszerrel, hanem a lehető legjobbra törekedtek.

– Térjünk rá a legfrissebb élményre. Boldogította már ennyire döntetlen, mint a Malmö elleni?
– Ennyire talán nem. Az igazság mégis az, hogy legyőzhettük volna a svédeket. A lényeg persze a továbbjutás. Ki merem jelenteni, megérdemelten mentünk tovább. A párharc száznyolcvan percéből legfeljebb negyedóráig voltunk zavarban, jóllehet abban a periódusban mindjárt gólt kaptunk. De ahogyan Svédországban is gyorsan talpra álltunk azt követően, hogy hátrányba kerültünk, a második meccsen sem vetett minket vissza a kihagyott tizenegyes. Kellőképpen koncentráltak és fegyelmezettek voltunk, amit elterveztünk, megvalósítottuk – ezért búcsúztattuk a Ludogorec után a Malmőt is.

– Az első körben alaposan megszenvedtek a Dudelange ellen. Gondolta volna, hogy egy hónap elteltével már a Bajnokok Ligája-rájátszásra készülhetnek?
– Aki figyelemmel követi a luxemburgi együttes azóta elért eredményeit, egyetérthet velem abban, hogy a nemzetközi porondon manapság már a legkisebb sikernek is örülni kell. Csupán a miheztartás végett: a Dudelange úgy várja az Európa-liga-selejtező visszavágóját, hogy az első mérkőzésen kettő egyre nyert a Legia Warszawa otthonában. Ezzel is oda szeretnék kilyukadni, hogy aki bárkit elintéz egy kézlegyintéssel, hatalmas, nemegyszer jóvátehetetlen hibát követ el.

– Mint ahogyan a bolgárok és a svédek?
– Igen, olykor úgy éreztük, hogy kicsit lenéznek minket. Mindennel foglalkoztak, csak azzal nem, hogyan lehetnek jobbak nálunk. Bajuk volt a talajjal, bajuk volt a játékstílusunkkal, bajuk volt a bíróval – de ez már maradjon is az ő bajuk. Amíg ők a kifogásokat keresték, mi azon dolgoztunk, hogyan kerekedhetünk föléjük. Úgy fest, a mi módszerünk hatékonyabbnak bizonyult. Arra pedig, hogy milyen futballt játszunk, egyszerű a válasz: célfutballt. Célfutballt, amely sikerre vezetett. Mivel ezen a szinten kizárólag az eredmény számít, a többiről már nem érdemes beszélni.

– Beszéljünk akkor arról, hogy a Ludogorec és a Malmö ellen összesen egy gólt kapott a Vidi. Ez a csapat kapitányát, a védelem vezérét dicséri leginkább?
– A dicséret mindenkit megillet, a pályán levőket éppúgy, mint a kispadon ülőket és a meccskeretből végül kimaradókat. A mai labdarúgásban egyébként is a szervezett és masszív védekezés az alap, ha egy csapat elmondhatja magáról, hogy hátul rendben van, arra már építhet. Ami az említett két párharcot illeti, nem vitatom, a razgradi mérkőzésen egyszer-kétszer Fortuna is beszállt közénk, de a visszavágót már lehoztuk úgy, hogy a bolgároknak nem volt helyzetük. Svédországban ugyan többet támadott a Malmö, a gólján kívül egy ziccere volt, míg Felcsúton csak a kilencvenharmadik percben adódott előtte nagy gólszerzési lehetőség. Más kérdés, ha Kovácsik Ádám nem védi bravúrral Rosenberg fejesét, most nem lakodalmat ülnénk, hanem temetnénk...

– A hatvannyolcadik percben eldönthették volna a továbbjutást, ám Danko Lazovics kihagyta a büntetőt. Nem félt attól, hogy ennek meglesz a böjtje?
– Nem. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy amíg mi jól kezeltük ezt a szituációt is, ellenfelünket egyáltalán nem dobta fel – tekinthetjük ezt fordulópontnak is. Hozzáteszem, miután Danko dühében leszakította a hálót, két-három percig állt a játék, ami nem jött rosszul nekünk, mert rendeztük a sorainkat, átbeszéltünk mindent.

– A kényszerszünet alatt odament a tizenegyest elpuskázó csapattársához, és váltott vele néhány szót. Elárulja, mit mondott neki?
– Annyit, hogy nyugi, Danko, semmi gond, ne foglalkozz vele. Nem hinném, hogy pálcát kellene törni felette amiatt, mert elhibázott egy lövést. Ez benne van a fociban, csak az ronthat büntetőt, aki veszi a bátorságot arra, hogy odaálljon. Aki a folytatásban is figyelte Dankót, azt is láthatta, hogy hihetetlen módon odatette magát, úgy kivette a részét a védekezésből, mint még soha. Ahogy az egy igazi csapatemberhez illik.

– A lefújás pillanatában hitte el, hogy megvan a továbbjutás?
– Ez így volt. Védőként különben sem engedhetem meg magamnak, hogy egyetlen másodpercre is kiengedjek. Mindamellett nem éreztem azt, hogy kikaphatunk. Legfőképp azért, mert nagyon egyben voltunk. A Ludogorec kiejtését követően senki sem szállt el, mindannyian két lábbal jártunk a földön. Mi megadtuk a kellő tiszteletet a Malmőnek is, habár csak addig a pillanatig, amíg el nem kezdődött a meccs, onnantól fogva a továbbjutás lebegett a szemünk előtt, semmi más. Nem idegeskedtünk, tisztában voltunk azzal, mi a feladatunk. Ha a tét miatt volt is rajtunk nyomás a visszavágó előtt, elviseltük. Az első perctől kezdve a kilencvenhatodikig sokat jelentett, hogy nálunk a nyugalom volt az úr.

– Az ünneplés közben beugrott, hogy az AEK Athénnal küzdenek meg a csoportkörbe jutásért?
– Akkor már igen. Úgy vélem, se több, se kevesebb esélyünk sincs a görög bajnok ellen, mint az eddigi vetélytársakkal szemben volt. Ugyanezt mondanám, ha a sors úgy hozta volna, hogy a Celtickel kerülünk össze. Nekem mindegy volt, kivel játszunk, csak az érdekelt, hogy a következő két hétközi mérkőzésünket a BL- és ne az El-rájátszás keretében vívhassuk.

– Túl a harmincötön még ezen a szinten is bírja a tempót?
– Persze! Az olyan élmények, amelyekben az elmúlt időszakban részem volt, erőt és lendületet adnak. Azt viszont nem tagadom, hogy már jobban szeretek meccset játszani, mint edzeni. Ha azt nézem, hogy a folytatásban heti két mérkőzés vár ránk, még azt is megállapíthatom, hogy végre eljött az én időm!