„A szüleim a lelátón ültek, és mindenki azt ordította: Doll, te...”

– 1986-ban érkezett a BFC Dynamóhoz a Hansa Rostocktól, és az NDK első számú csapatának ekkor már „híre volt”. Mennyire volt ezzel tisztában, mennyire tudta, hogy a Dynamo finoman fogalmazva is népszerűtlen az országban?
– Azzal természetesen tisztában voltam, hogy a Dynamo nem olyan csapat, amelyet szeretnek. Több ajánlattal is megkerestek az NDK-ból, de Berlin közel volt a szülővárosomhoz, és a Dynamo számos játékosával együtt futballoztam az utánpótlás-válogatottakban. Nagyon jóban voltam velük, így nem okozott gondot az, hogy Berlinbe szerződjek. A Dynamóba igazolással ráadásul Berlinben tölthettem a kötelező katonai szolgálatot. Ha három évig ott futballozott valaki, akkor a szolgálati idő másfél év után letelt.

– Mit jelentett Dynamo-játékosnak lenni az NDK-ban? Rendkívül ellenséges közegben kellett futballozniuk.
– Nagyon fiatalon, tizenkilenc évesen kerültem Berlinbe, és nem is volt ez egyszerű időszak számomra, de nagyon sokat tanultam alatta. Emlékszem, amikor először játszottam Rostockban, a volt csapatom ellen. Huszonnyolcezer néző tombolt a stadionban, a lelátón ültek a szüleim. Az első húsz percben mindenki azt ordította, „Doll, du Arsch!”, azaz „Doll, te seggfej!” Ez a szüleim számára megrázó élmény volt, és nekem is nagyon nehéz, hiszen én Hansa Rostock-drukker voltam! Aztán lőttem egy gólt, erre nagy csönd lett a lelátón. Négy-nullára nyertünk, én pedig megerősödtem az átéltektől.

– Mindenhol hasonló volt a fogadtatás?
– Számos történetem van erről. Nem volt szép, amikor elmentem bemelegíteni, és hét-nyolcéves srácok leköpködtek a kerítésen keresztül, vagy állandóan ócsároltak. Nyilván kellemetlen volt ezt átélni, de csapatként nagyon összekovácsolt bennünket.

– Hol volt a legforróbb a hangulat?
– Drezdában. Két hasonló játékerejű riválisról beszélünk, a Dynamo Dresdenben is rengeteg válogatott játékos futballozott. Mindig nagyon kemény mérkőzések voltak. A BFC Dynamo fő problémája az volt, hogy mielőtt a csapathoz kerültem volna, rengeteg furcsa, szinte megmagyarázhatatlan játékvezetői ítélet volt a mérkőzéseiken. Amikor már Berlinben játszottam, hála Istennek ez nem volt érezhető, a csapatnak nem volt szüksége a játékvezetői segítségre. Ekkor már nagyon sok válogatott játékos futballozott a csapatban, rendkívül erős volt a keret.

– Erich Mielkét, az állambiztonsági szolgálat (Stasi) főnökét nagy futballrajongóként emlegetik. A rettegett vezető volt 1953 és 1989 között a BFC Dynamo elnöke is, milyen emlékeket őriz róla?
– Játékosként nem volt semmilyen kapcsolatunk Mielkével. Kétszer találkoztam vele személyesen, egyszer gratulált nekünk a bajnokság megnyerése alkalmából, egyszer pedig akkor beszéltem vele, amikor 1988-ban a BEK-ben a Werder Bremennel játszottunk [a Werder 0–3, 5–0-val jutott tovább – a szerk.). A brémai mérkőzés előtt minden egyes játékoshoz odament, és annyit mondott: „Sok szerencsét kívánok, remélem, viszontlátjuk egymást az NDK-ban!” Nem gondolom azt, hogy valódi, nagy futballrajongó lett volna, mert ebben az esetben több dolgunk akadt volna vele. Természetesen szívesen reprezentált a lelátón, megjelent a tribünön, de nem úgy tűnt, mint aki valódi futballszurkoló.

– Ha mai szemmel nézzük, akkor véleményem szerint az Európa-ligás helyekért lett volna harcban a Dynamo. De mi keletről jöttünk. Nem volt olyan önbizalmunk, mint a nyugatiaknak. Mindig kicsinek tartottak minket, keletieket, talán ezt az érzést önök is ismerik Magyarországon. Volt egyfajta melankólia, egyfajta elnyomottság a légkörben. Ezt nem szabad csinálnod, azt nem szabad kimondanod, amarra vigyáznod kell. Nagyon fontosnak tartom, hogy szabadon kimondhassuk a véleményünket, mivel ez szükséges a személyes fejlődésünkhöz is. Fontos lett volna az is, hogy megismertessenek minket a szurkolókkal, többet megtudjanak rólunk, vagy a csapatról. De elképzelhetetlen volt, hogy valaki elmenjen egy játékoshoz, és bemutassa egy cikkben, hogyan él. Ilyesmiről az NDK-ban szó sem lehetett. Meg kellett szereznünk a profiskodáshoz az önbizalmat, meg kellett volna szoknunk ezt a közeget. Ha egy-két évet eltölthettünk volna a Bundesligában, bennünk is meglett volna az az érzés, hogy fontosak vagyunk, érdekesek vagyunk. Amikor pedig ez az önbizalom megvan, akkor mindenki sokkal jobban futballozik.

– Hosszú idő kellett ahhoz, hogy felvértezze magát a Bundesligához szükséges önbizalommal?
– Nem okozott nehézséget számomra. Mindig is szókimondó és szemtelen srácnak számítottam, szívesen elmondtam a véleményemet, nem gondolkodtam, mik lehetnek a következmények. Soha többé nem akartam egy olyan rendszerbe kerülni, amiben nem dönthettem magam arról, hogy mit tehetek és mit nem. Persze könnyebb dolgom volt, mint egy gyári munkásnak, vagy irodai dolgozónak. Nekem csupán egy dolgom volt: jól futballozni. Látták a drukkerek, hogy tehetséges vagyok, jól is fogadtak ezért. Tetszett, ahogy a lapok tudósítottak a meccsekről, a játékosokról, az edzésekről, és mivel jól ment a játék, pozitívan is írtak rólam. Ugyanakkor hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy rendkívül éles küzdelem folyik minden helyért a csapatban.

– Megfordult-e valaha a fejében – például amikor Brémában játszottak –, hogy elhagyja az NDK-t?
– Nem, ez sohasem vetődött fel. Nagyon fiatalon lettem apa, a lányom 1989-ben született meg, az egész családom Kelet-Németországban élt. Ugyanakkor voltak megkeresések. Az NDK olimpiai csapatával játszottam egyszer Rómában, az olaszok trénere Dino Zoff volt, akinek később a Laziónál a játékosa is lettem. A vécében egyszer csak megszólított valaki, hogy ajánlatot tegyen. Nem tudtam, hogy a Stasi beépített ügynöke-e, így inkább semmit sem válaszoltam.

– A nyolcvanas évek végén mennyire érezték, hogy közelednek az NDK végnapjai, összeomlik a rendszer?
– Ezt lehetett érezni, akkor már pláne, amikor az emberek az utcára vonultak. Találkoztak a templomokban, titokban elkezdtek szervezkedni a rendszer ellen. Éreztük mindannyian, hogy a rendszer már nem húzza sokáig. Ennek ellenére ott bujkált mindenkiben a félelem, mert a hadsereg a nép ellen fordulhatott volna. Nagyon bátor tett volt azoké az embereké, akik elősegítették a rendszerváltást.

– Sorsdöntő vb-selejtezőt játszottak Ausztriában, amikor a berlini fal leomlott. Hogyan tudtak a sportra, a futballra koncentrálni, amikor tudták, az életük és az egész világuk megváltozik?
– Természetesen mindenki látta közülünk, mi történik, és a gondolataink már a Bundesligában jártak… Ezért is veszítettünk három-nullára. A felkészülésünk még rendben zajlott, a lipcsei sportiskolában edzőtáboroztunk a selejtező előtt. Aztán néztük az eseményeket, és az ilyen fordulópontok természetesen megérintik a hozzánk hasonló fiatalembereket – velünk is ez történt. Mindenki tudta, hogy most hatalmas változás jön. Megpróbáltunk koncentrálni a mérkőzésre, amelyen csak egy pontra lett volna szükségünk a világbajnoki kvalifikációhoz, de ez egyszerűen képtelenségnek bizonyult. A játékosügynökök körülnyüzsögtek minket, mindenhol ott voltak, újságírónak vagy fotósnak álcázták magukat, egy még a kispadra is le tudott ülni, hogy kapcsolatot tudjon teremteni Matthias Sammerrel és Ulf Kirstennel!

– Sok csapat csábította? Gyorsan eldőlt, hogy a Hamburgot választja?
– Jó néhány ajánlatot kaptam. Keresett a francia Olympique Lyon, a skót Rangers, jártam Dortmundban is, a Borussia rögtön szerződést is ajánlott volna. A Hamburg utánuk tette meg az ajánlatát. Ők együtt akartak szerződtetni a söprögetőnkkel, Frank Rohdéval. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a HSV-ba szerződtem, valamint az is, hogy északnémet vagyok. Ma is úgy vélem, jól döntöttem.

– A tradicionális keletnémet csapatok nagyon nehezen tudtak alkalmazkodni a kapitalizmushoz, a Bundesligához, és többségük most csak alacsonyabb osztályban szerepel. Mi az oka annak, hogy nem tudták felvenni a versenyt?
– Vegyük a BFC Dynamo példáját. Rengeteg hibát elkövettek. Sok pénz befolyt játékoseladásokból. Eladták Andreas Thomot, Frank Rohdét, Rainer Ernstet, Hendrik Herzogot, engem, bőven volt bevétel. De a pénzt nem a megfelelő célokra fordították. Sokan nagyon magas fizetést kaptak ezek után, ugyanakkor a csapatba nem forgatták vissza a bevételt, és megindultak lefelé. Ott a Hansa Rostock. Hosszú évekig remekül építkeztek, kitűnő struktúrát hoztak létre, nagyon jók voltak az edzéskörülmények, a stadion, erős a csapat. A legjobb játékosaikat elveszítették, de ez a futballban a világ legtermészetesebb dolga. Viszont szükségük lett volna egy olyan játékosmegfigyelő-rendszerre, amely segít az újabb tehetségek megtalálásában. A vezetőségekben gyakran együttműködés helyett széthúzás volt, akadtak, akik meg akarták mutatni, okosabbak, mint a többiek. A vége összeomlás, és ez nagyon szomorú. Most az Erzgebirge Aue kiesett a másodosztályból, a Rostock alig maradt bent a harmadosztályban. Hosszú folyamat lesz, amíg a keletnémet futball ismét megerősödik. Azért ott van a Leipzig, de mögöttük a Red Bull áll. A többi keleti csapat nehezen talál igazán tőkeerős szponzorokat.

– Ha már szóba került, mi a véleménye az RB Leipzig futballprojektjéről?
– Az égvilágon semmi problémám nincs vele. Mindenkinek megvan a futballról alkotott víziója, mindenkinek megvannak az elképzelései, miért ne ruházhatna be a Red Bull Lipcsében, ugyanúgy, mint Salzburgban vagy New Yorkban? Lipcse ráadásul nagyon érdekes város egy ilyen nagy projekt végrehajtásához. Jól dolgoznak, megszervezték az utánpótlás-nevelést, amely annak ellenére fontos, hogy rengeteg pénzük van. Úgy gondolom, sok más klub a saját sikertelenségéről igyekszik elterelni a figyelmet azzal, hogy beleköt az RB Leipzigba, őket hibáztatja. Nem fontos, hogy tradicionális klubról, vagy fiatal egyesületről van szó. Szívesen látom a Bundesligában a Wolfsburgot vagy a Bayer Leverkusent, holott ezek sem olyan nagy hagyományú csapatok, mint mondjuk a Kaiserslautern.

– Kapcsolatban maradt a mai napig a BFC Dynamóval?
– Természetesen, nemrég beszéltem telefonon Thomas Stratosszal, a jelenlegi vezetőedzőjükkel, akivel Hamburgban játszottam együtt. Néhány évvel ezelőtt meglátogattam a klubot Berlinben, a lányom is a városban él, sok barát köt oda. Megmaradtak a kötelékeim.