Heynckes lett a BL-győztes edzők csúcstartója

A Bayern meneteléséről, időnként fantasztikus játékáról és az összehozott elképesztő (mennyiségű) rekordokról már jó néhány írásban megemlékeztünk. Ezt egészíthetjük ki azzal, hogy a csapat szakvezetője milyen egyedi csúcsot mondhat immár magáénak. Az élet ugyanis véges, a rendszerint a futballistaévek után kezdődő trénerkarrier pedig ezen belül is korlátozott időtartamú, miközben a sportág folyamatosan változik, fejlődik – ahogy azt a müncheniek is megmutatták idén, többek között az utóbbi esztendőket uraló Barcelona kárára.

Mindössze három szakembernek sikerült szombatig két különböző együttessel is meghódítania Európát, de Jupp Heynckes – az egy klubbal BEK-et/BL-t nyerő edzőkkel egyetemben – őket is felülmúlta azzal, hogy kereken másfél évtized után tudott ismét a földrész fölé kerekedni, letaszítva a képzeletbeli trónról a nála is nagyobb vándornak számító Ernst Happelt, aki osztrák lévén mindkét nagy sikerét hazájától távol hozta össze (ezzel egyedül ő büszkélkedhet).

Megismerkedünk a többiekkel is, de előbb illendő áttekinteni legújabb „ünnepeltünk” eredményeit, akihez a téren sem sokan mérhetők, hogy mennyire régen a nemzetközi köztudatban van már. Játékosként tudniillik ugyancsak klasszisnak számított, egyike volt a Mönchengladbach, illetve a német válogatott aranykorát aktívan előmozdítóknak.

Ott született a nyugatnémet városban, saját nevelés, aki az addig mindössze egy országos kupával büszkélkedő gárdát 1964-ben kézbe vevő Hennes Weisweiler irányítása alatt egyetlen szezont követően feljutott a nem sokkal korábban alapított Bundesligába. Fiatal csatártitánként az élvonalban is tíz fölött termelte a gólokat – 13 idény alatt csupán kétszer nem lépte át ezt a határt, ráadásul mindhárom nagy európai kupában (összesen négyszer), illetve két ízben nemzeti gólkirály lett, egymás után háromszor jutott 40 fölé az összes sorozatot egybevéve, és a 369 meccsen jegyzett 220 találatával még ma is az örökrangsor harmadik helyén található hazája első osztályában.

Tehetsége révén két szezon után elvitte a Hannover, de nagyjából még időben, három évad után visszatért a közben beérő Gladbachba, amelynek mindössze az 1970-es legelső bajnoki címéről maradt le – a további négyből aktívan kivette a részét, ahogy egy Német Kupa-elsőségből és egy UEFA-kupa-diadalból is (az 1979-ben megnyert második előtt egy évvel vonult vissza szülővárosa együtteséből), és akkor a Weisweiler, majd Udo Lattek irányításával elért különböző további döntős szerepléseket (köztük a Liverpoollal szemben elbukott BEK-finálét) még nem is említettük.

Ekkora talentummal megáldva nem „kerülhette el” persze a következményeket, és a Helmut Schön-féle nationalelfben is fontos szerepet töltött be: kilenc éven keresztül 39 alkalommal ölthette magára a címeres mezt, amelyben 14 góllal tette le a névjegyét, miközben az 1972-es Európa-bajnokság álomtizenegyébe is beválasztották (Uli Hoeness ekkor még a csapattársa, nem a főnöke volt). Két esztendővel később a hazai rendezésű vb-n is jutott neki másfél meccs – valamint onnan is egy aranyérem. Mindezt azért is éreztük szükségesnek végigsorolni, mert sokan, főleg a fiatalabbak csak edzőként ismerik Josef „Jupp” Heynckest, holott Franz Beckenbauer, Gerd Müller, Sepp Maier, Günter Netzer, Paul Breitner és a többiek oldalán maga is sztár volt egy nagy korszakban.

A kispadon is a Mönchengladbachnál kezdett – rögtön első idénye végén UEFA-kupa-döntővel –, és Lothar Matthäus felfedezése, illetve jó néhány (tanuló)év és két bronzérem után pont ahhoz a csapathoz igazolt, amely a pályán a legnagyobb ellenfele volt (megfosztva őt anno a még több klubsikertől). A Bayernnel nyert két bajnokságot (és Szuperkupát), majd az Athletic Bilbaónál is helytállt. Utána Frankfurtban nem alakultak jól a dolgai, idő előtt távoznia kellett, ment is vissza Spanyolországba.

A sehol sem jegyzett Tenerifét először kijuttatta a nemzetközi porondra, majd az UEFA-kupában a legjobb négyig menetelt a szigetlakókkal, és csak a későbbi győztes Schalkéban akadtak el. Ez (is) nagyon jó ajánlólevélnek minősült számára a Real Madridhoz. Csak a második számú jelölt volt Ottmar Hitzfeld mögött, de mivel a friss dortmundi BL-győztes nem vállalta, „kénytelen volt” helyette ő Bajnokok Ligája-elsőségig vezetni a blancókat – 32 év után először! A bajnoki negyedik hely és a keménykezű módszereit nehezen viselő játékosokkal való konfliktusa miatt mégis félig-meddig bukott edzőként kellett távoznia...

Az első Heynckes-diadal (1998)

A Benficánál, újra Bilbaóban, majd otthon a Schalkénál és szíve csücskénél, azaz Gladbachban eltöltött időszakai nem voltak valami sikeresek (az utóbbinál ez enyhe kifejezés...), mégsem tűnt el a süllyesztőben Heynckes. Előbb Jürgen Klinsmann utódaként kapott 2009 tavaszán öt meccset a Bayernnél, majd a 80 százalékkal, vagyis majdnem hibátlanul teljesített beugrást követően két szezont a Leverkusen kispadján.

A gyógyszergyáriaknál már sok mindent megvillantott régi – és majdani – fényéből, hiszen előbb 24 meccses német veretlenségi rekordot, a második szezonban pedig BL-főtáblát érő ezüstérmet hozott össze, éppen Jürgen Klopp Dortmundja mögött. Ugyanezt legközelebb is megismételte, ekkor már egy másik kétéves szakaszának részeként, ismét a (Louis van Gaal utódát benne megtaláló) bajoroknál. Münchenben tavaly rázta össze azt a csapatot, amely már legutóbb is BL-döntőt vívhatott, de béklyót kötött a lábakra a hazai helyszín, és a kevesebbet mutató Chelsea végül vesztett helyzetből, drámai végjátékban, szétlövéssel elvitte előlük a serleget.

A mostani kiírásban viszont beérett a munka gyümölcse, tönkreverték mind a hazai, mind a kontinentális mezőnyt, kétszeresen is törlesztve a szintén remek BVB-nek, így a február óta 1000 fölötti Bundesliga-meccsnél járó 68 éves tréner, aki utódjának évközbeni bejelentését pályája minden korábbi kellemetlenségéhez hasonlóan úriemberként kezelte, dicsősége teljében távozik (legvalószínűbben nyugdíjba, bár ez még nem száz százalék), hogy egy rekordok tömkelegét hozó évad után átadja a helyét Pep Guardiolának – jó esetben egy triplázással, mivel a Stuttgart elleni kupadöntő még hátravan. Előbb azonban jöjjön a 18, legmagasabb szinten duplázó előd, íme.

José Villalonga (1956, 1957). Valahol logikus, hogy rögtön a BEK születése után meglett az első kétszeres bajnok szakvezető is, hiszen a sorozat első éveit uraló Real Madrid kispadján nem volt ok váltani az első, sikeres kiírás után. A Pepe becenévre hallgató Villalonga mindmáig a legfiatalabb a győztesek listáján, hiszen 36 évesen és 184 naposan vezette először sikerre az övéit – akik között akkor még nem volt ott Raymond Kopa (csak legközelebb) vagy José Santamaría és Puskás Ferenc, „csupán” Alfredo di Stéfano, Francisco Gento, Héctor Rial vagy Miguel Munoz. A játékosként csak amatőr szinten focizó mester velük rögtön az első szezonjában megnyerte az akkoriban rangosnak számító Latin Kupát is a bajnoki arany mellé, amit két évvel később megismételt, a Reims után a Fiorentina elleni BEK-címvédéssel együtt triplává nemesítve a serleghalmozást. Utána váltott, és az Atlético élén is sikereket ért el (pl. KEK-et nyert), de még jelentősebb eredménye, hogy a második Eb-n (1964) a korán (1973-ban) elhunyt mesterrel lett aranyérmes a spanyol válogatott.

Luis Carniglia (1958, 1959). Az egyetlen igazi dél-amerikai a BL-t (vagy elődjét) megnyerő szakvezetők között. Argentin bajnok csatár volt a Bocával, ám a veteránéveit már Franciaországban töltötte, ahol Nizzában játékosként bajnok és kupagyőztes is lett, majd öltönyt öltve szintén a Ligue 1 legjobbjává tette a Nice-t. A BEK-negyeddöntős párharc során figyeltek fel rá Madridban, ahol majd előbb mindkét fronton megvédte Pepe Villalonga címeit (a nagyobbikat a Milan ellen), majd neki jutott a feladat a túlsúlyos (és általa előzőleg leírt) Puskásból újra igazi futballistát faragni. Ez sikerült is, de a Reims elleni győztes fináléról kihagyta Panchót, valamint a hazai elsőség is elveszett, így Santiago Bernabéu elnök nem marasztalta. A következő évtizedet olasz és spanyol gárdáknál töltötte, a Romával VVK-t nyert 1961-ben.

Guttman Béla (1961, 1962). Őt ismerhetnénk legjobban, hiszen az egyetlen magyarországi születésű szakember a listán (azért nem magyart írtunk, mert később még két honfitársunk is elhódította a kupát, de román színekben, legutóbb 1986-ban Jenei Imre). Az MTK-val bajnok volt, válogatott is – a négy alkalomból utoljára a párizsi olimpián az egyiptomi csapás (0:3) során –, aztán bécsi légióskodást közbeiktatva New Yorkba költözött. A világválság visszaűzte, és a következő negyven esztendő során összesen 12 országban rengeteg kispadon ült, sehol sem maradva két szezonnál tovább, hűen elvéhez, miszerint „a harmadik végzetes”. Emeljük ki, hogy az Újpesttel a háború előtt és után is bajnok lett (sőt KK-t is nyert), a „nagy” Honvéd mellől viszont 1957-ben kinnragadt Sao Paulóban, ahol megalapozta azt a modern játékrendszert, amely Sebes Gusztáv és Bukovi Márton újítását továbbfejlesztve hamarosan vb-aranyat fialt Brazíliának. Ő közben Portugáliába ment, ahol a Porto (és egy aranyérem) után a Benficánál már kettőt nyert – BEK-trófeából is. A Barcelona és a Real is kizárólag magyar gólokkal (Kocsis, Czibor, illetve Puskás) operált a lisszaboniak ellen, de egy negyedik emigráns honfitársunk örülhetett. Aki híres volt a nem kis önbizalmáról és szókimondó stílusáról is, nem véletlen tehát, hogy a sikerek csúcsán fizetésemelést kért. Ám nem kapott, ezért a legenda szerint ő ítélte arra a Benficát, hogy soha többé ne nyerjen nagy európai kupát – a Guttmann-átok néhány hete újra lecsapott, a „sasok” az Európa-ligában bukták el a hetedik döntőjüket az ő korszaka óta...

Helenio Herrera (1964, 1965). A Mágus, akivel a Grande Inter Európa uralkodója lett (előbb a Real, majd a Benfica ellenében). Argentínában született spanyol szülőktől, akikkel kiskorában Marokkóba költözött, és onnan, Casablancából igazolt át aztán az afrikai gyarmat anyaországába, francia földre. Ott kétszer a nemzeti csapatba is meghívták, de védőként nem vitte igazán sokra, viszont a háború éveiben már edzősködni kezdett, és végül ebbéli minőségében a taktika és a motiválás nagymesterévé vált – egyszer azért büntette meg egyik játékosát, mert az a sajtónak azt mondta, játszani jöttek Rómába, míg szerinte csakis úgy lett volna helyes, hogy győzni érkeztek. 1948-tól az Ibériai-félszigeten töltött több mint egy évtizedet, de bár az Atléticóval és a Barcelonával is két-két bajnoki aranyat nyert (a katalánokkal szintén két kupát és VVK-t is), igazából Milánóban állapodott csak meg, ahol 1960 és 1968 között varázsolt az Inetranzionaléval. A kifejlesztett catenaccio három Serie A-diadalt és két Interkontinentális Kupa-győzelmet is, majd a Romával Coppa Italiát hozott a konyhára. A hetvenes évek már csak „levezetés” volt, de egészen sokáig élt, 1997-ben hunyt el.

Miguel Munoz (1960, 1966). Ő zárta a Real nagy korszakát – de valójában már az indításánál is ott volt. 1948-tól ugyanis a királyiak középpályásaként tíz (sőt igazából csupán az utolsó négy) év alatt négy bajnoki és három BEK-elsőségnek örülhetett, aztán amikor frissen visszavonulva Carnigliától átvette a marsallbotot, sorozatban ötödször is meglett az európai trón (ami játékos+tréner kombóban neki sikerült először), miután Puskás emlékezetes glasgow-i gálájával ripityára verték a Frankfurtot. A Realt 14 éven át vezette, amibe egyebek mellett belefért kilenc bajnoki és három kupadiadal, valamint a Partizan rovására hatodszor is a BEK. Nem voltak más komolyabb együttesei, de a válogatottat 1982-ben másodszor is megkapta, és két évre rá Eb-döntőt vívhattak Platiniék ellen.

Nereo Rocco (1963, 1969). A trieszti úriember volt a catenaccio másik atyja HH mellett. Egyszeres válogatott szélsőből lett edző, és miután a kis Padovát története legjobb eredményéhez, egy bronzhoz segítette, később a Milannál kapott lehetőséget, kétszer is (közben a Torinónál töltött négy, elismerést kiváltó esztendőt). Mindkét alkalommal az volt a forgatókönyv, hogy első idényében megnyerték a bajnokságot, majd a következőben „helyette” a BEK-et (a Benfica, illetve a feltörekvő Ajax felülmúlásával). Nyert még két KEK-et és három Olasz Kupát is, utóbbiakat már pályája vége felé, a hetvenes években.

Kovács István (1972, 1973). A temesvári születésű fedezetet messze nem jegyezték olyan magasan, mint Miklós bátyját, aki – összesen ötödmagával a világon – a harmincas évek mindhárom vb-jén részt vett keleti szomszédunk színeiben. Öccse erdélyi gárdák mellett megjárta Belgiumot is, mielőtt 1942-ben végleg megállapodott Kolozsváron. Előbb a magyar profi bajnokságban szereplő KAC-nál játszott, aztán átment a vasutasokhoz (amely KVSC-ből lett CFR), végül az U-nál fejezte be. Edzőként is a Kincses Városban kezdett, a román válogatott másodedzőjeként folytatta, és a Steauával négy idény alatt szerzett egy bajnoki, valamint három kupagyőzelem lehetett az ajánlólevele az Ajaxhoz. Jó helyre került: a holland labdarúgás épp előtte vette át az uralmat, és a totális futball tanítómestereként Rinus Michels világverő, a BEK-ben Puskás Panathinaikosza ellen révbe érő alakulatot hagyott rá. Ő pedig nem tért le a kitaposott útról, és az első szezonban minden létező trófeát (5) a vitrinbe tett Cruyffékkal, majd a legfontosabb kettőt másodszor is (az Inter és a Juventus volt a két fő áldozat). Francia és román kapitány is volt még, 1995-ben halt meg Kolozsváron.

Dettmar Cramer (1975, 1976). Lemásolta Kovács István művét, de még „mélyebbről”. Érdemi játékos-pályafutás helyett ejtőernyős volt a háborúban, majd egészen kis csapatoknál oktatta a sportág fortélyait. Hamar szövetségi alkalmazásba került, és ennek részeként ő szervezte meg Japánban a labdarúgást a tokiói olimpia előtt – máig nagy becsben tartják arrafelé. Aztán asszisztált Schönnek az NSZK-ezüstöt hozó 1966-os vb-n, utána pedig hét éven át a FIFA küldözgette a világ távoli pontjaira tanítani, egyiptomi és amerikai kapitány is volt. A mindössze 161 centi magas Futballprofesszor odahaza semmi érdemlegeset nem alkotott még – bár hívták élvonalbeli klubokhoz –, amikor az 1974–1975-ös évad közepén a Bayern hívását már elfogadta. A Beckenbauer által „megfúrt” Lattek örökét átvéve, a csapat vezérének támogatását élvezve hiába bírálták sokan visszahúzódó személyiségét, azért csak összehozott két BEK-győzelmet a Leeds és a St.-Étienne megverésével – igaz, nagyszerű elődjétől hatalmas klasszisokból álló címvédő társaságot örökölt. A Bundesligában azonban semmi sem sikerült, így 1977-ben elcserélték az Eintrachttal Lóránt Gyulára. Egy hároméves leverkuseni periódust leszámítva utóbb ismét csak egzotikus tájakon dolgozott a ma már a 89. évét taposó szakember, aki a legidősebb a még élő kollégák között.

Bob Paisley (1977, 1978, 1981). A német érát leváltó angol korszak első fejedelme, aki egyszersmind az eredményességi sorrend éllovasa. A Liverpool az ő, és elődje alatt csatlakozott a legszűkebb elithez, annak mindjárt jó darabig az élére állva. A skót Bill Shankly 1959 és 1974 között a másodosztályból indulva angol nagycsapattá formálta a „vörösöket”, de hazai címek mellett neki még „csak” egy UEFA-kupa jutott az ország határain túl. Végig a klub korábbi stabil védője, a soha máshol nem dolgozó Paisley ténykedett mellette segítőként, és amikor addigi főnökének sokkszerű lemondása után a kormányrúdhoz állhatott, betetőzte a nagy művet. Kilenc év alatt 20 cím, ez mindent elmond: hat bajnokság (és ugyanennyi Év edzője-elismerés Angliában, ami rekord), hat hazai és egy európai Szuperkupa, szintén egy UEFA-kupa, illetve három-három Ligakupa és BEK – amelyet a Gladbach, a Bruges és a Real Madrid ellen nyertek meg Kenny Dalglishék.

Brian Clough (1979, 1980). Egy másik angol legenda, aki színes egyéniségével sok mindent csinált, de soha nem a készbe ült bele. Middlesbrough-ból kétszer is eljutott az angol válogatottságig, aztán Sunderlandben is termelte a gólokat, ragyogó mérlege (274 meccsen 251 találat) ellenére mégsem játékosként marad fenn az emléke. Következő életszakaszából tulajdonképpen két kiscsapathoz köthető a neve, a többi nem érdekes: előbb a Derbyból, majd a szomszédvár Nottinghamből csinált nagycsapatot úgy, hogy mindkétszer a második vonalból kezdték. Bajnoki cím itt (1972), majd ott is (1978). A County nélküle még egyszer nyert (1975), amin még érződött a hatása, a Forest viszont sem előtte, sem azóta. Olyan pedig nincs több a világon, és egyhamar nem is lesz újra, hogy egy együttes egyetlen hazai aranyéremből két BEK/BL-trófeát hozzon ki – a Nottingham újoncként első lett (a Malmö ellen), aztán címvédőként megint (Hamburg). Clough 1993-as nyugdíjba vonulásáig még bővült néha a vitrin, vele a Forest végig a nagyágyúk között maradt. Húsz éve azonban könnyen lehet, hogy örökre lezárult az a kor.

Ernst Happel (1970, 1983). A témánk apropójául szolgáló csúcs eddigi birtokosa, egyúttal az egyetlen, aki két külhoni klubnál lett első, ráadásul ezen a szinten kicsi, mindmáig egyszeres győztes csapatokkal. Játékosként még az osztrák futballal is lehetett sikerélménye: azon túl, hogy a Rapid Wiennel kupagyőztes és hatszoros bajnok lett, KK-t is nyertek, míg a válogatottal 1954-ben vb-bronzot. A masszív védő, kinek nevét 1992-es halála óta a Prater Stadion is viseli, összesen 51-szer húzhatta fel a címeres mezt – először éppen a mieink ellen 1947-ben. A csuka szögre akasztása után vándorbotot vett, és a Den Haag, Feyenoord, FC Bruges, Standard Liege, Hamburg, FC Tirol hatos élén egyaránt címeket nyert, egyedül rövid sevillai és harelbekei tartózkodása alatt nem. Négy országból van kupagyőzelme, és elsőként neki lett négyből bajnoki aranya is, miközben beugróként vb-ezüstig vezette Hollandiát az argentínai Mundialon. A Bruges vele élte a fénykorát (Kű Lajosék BEK-döntője), de ennél ismertebb az a két kiírás, amely révén mostanáig rekorder lehetett. A holland felemelkedés az Ajaxszal kezdődött (és teljesedett majd ki), ám az első nagy diadalt a Feyenoord aratta (a Celtic ellen), és jóval később a Hamburg sem számított favoritnak, amikor elintézte a Juventust. A két együttesnek összesen egy fináléja volt ezen kívül! Osztrák kapitányként halt meg, egy évvel fiatalabban, mint amennyi most Heynckes.

Az egyetlen német diadal, melyet nem a Bayern, Dortmund duó ért el – osztrák edzővel sikerült

Arrigo Sacchi (1989, 1990). Játékosként teljesen amatőr volt, és különösebb tehetség híján hamar edzőnek – illetve egy ideig cipőárusnak – állt. Nagyon sokáig ismeretlen csapatoknál tengődött, és ilyen volt a Parma is, amely azonban vele indult meg felfelé az alacsony sorból. A munkáját ott nem fejezhette be, mert felfigyelt rá Silvio Berlusconi – aki a számtalan kritikus szerint egykor még maga is jobb futballista volt védencénél. Sacchi úgy válaszolt: „a zsokék sem lóként kezdik”. És az első szezonjában a Milan bajnok lett, majd a következő kettőben BEK-győztes (a Steaua és a Benfica ellenében). Címvédésre azóta sem volt példa! Mindezt nyilván a remek hazai játékosoknak, és főképp a korszak legütősebb légióstriójának, a holland tulipánoknak (Marco van Basten, Ruud Gullit, Frank Rijkaard) is nagyban köszönhette. Utóbbiakra 1991-től olasz kapitányként nem támaszkodhatott, mint a többi milánóira, de 1994-ben így is hajszálon, Roberto Baggio tizenegyesén múlt, hogy Itália nem lett világbajnok. 1996 után viszont (Milan, Atlético, Parma) már nem termett számára babér.

Ők voltak tehát a régi idők nagyjai, míg a BL-korszak duplázóit, akik valamennyien még ma is aktívak, olvasóink nagyon jól ismerhetik, ezért őket ezúttal csak röviden soroljuk fel.

Ottmar Hitzfeld (1997, 2001). Az előző győztes a Bayernnel (és a Dortmunddal is...), az egyetlen, aki hazája két különböző csapatával is diadalmaskodott. Pályája jelentős része viszont Svájchoz kötődik, manapság is ott kapitány. A Basellel, Aarauval és Grasshoppersszel – részben még futballistaként – négy-négy bajnokságot és kupát nyert, majd a BVB és a Bayern élén további hétig és háromig jutott.

Vicente del Bosque (2000, 2002). A Real egykori védőmenője öt bajnokságot és négy Király-kupát nyert 18 válogatottság mellett, de edzőként még sokkal többre vitte: egy besiktasos kitérőt leszámítva csak a blancóknál dolgozott, illetve máig a spanyol nemzeti csapatnál, és két-két La Liga-, továbbá BL-diadal után Luis Aragonés örököseként mindkét nagy tornán (Eb, vb) révbe ért a selecciónnal – ezzel a nemzetközi triplával egyedül a nemességet is kapó bajszos mester büszkélkedhet a világon.

Carlo Ancelotti (2003, 2007). A 26-szoros válogatott középpályás a Roma, majd főleg a Sacchi-féle Milan tagjaként agyonnyerte magát, és ezt (a Reggiana, Parma és Juventus után) a Milan kispadján is megismételte, holott az is legendás, ahogyan a harmadik (időben középső) BL-döntőjét elbukta a Liverpool ellen. Azóta már angol (Chelsea) és francia (PSG) bajnoki címe is van. Párizsból állítólag a Realhoz vezet nyártól az útja.

Sir Alex Ferguson (1999, 2008). Az egykori glasgow-i gólvágóról minapi visszavonulása alkalmából mindent leírtunk, ezért csak annyit most, hogy a skót már az Aberdeen élén szépen kidekorálta magát címekkel (köztük egy KEK-sikerrel), az MU-nál alkotott 26 és fél éve pedig felejthetetlen legendává tette. Övé amúgy a harmadik legnagyobb „rés”, amelyet két BL-győzelem között ki kellett várnia.

José Mourinho (2004, 2010). Érdemi játékoskarrier nélkül lett a harmadik edző, aki két csapattal is csúcsra ért. Otthon, a Portóval robbantott, majd a Chelsea élén lett Special One, de a második BL-diadalát nem a pénzzel vastagon kitömött londoni klubnál, hanem utána, meglepetésre az Internél hozta össze. Legutóbb a Real Madridnál sokak szerint megbukott, de az kétségtelen, hogy a blancókkal már a negyedik (erős futballú) országban tett szert liga- és hazai kupaelsőségre is.

Josep Guardiola (2009, 2011). A Barcelona neves védekező középpályása volt, a Cruyff-féle Dream Teammel szinte mindent megnyert (még olimpiát is), majd rövid olaszországi kitérőt (Brescia, Roma) követően hazament edzősködni, ahol Rijkaard eleve nem gyenge alakulatát átvéve a tiki-taka és Leo Messiék jóvoltából a kispadon még többször ünnepelhetett a Bayern előtti évek európai futballját uraló gárdával, mint egykor a pályán.

Jupp Heynckes (1998, 2013). Végül hősünk, aki révén mellesleg immár mind a kilenc Real-diadal „gazdája" kétszeres bajnok.

Még nem tudni, ki lesz a 20. duplázó, de az is érdekes, ki szárnyalhatja túl a 15 éves szünet után megújulni képes piros orcájú németet (aki a villanykörte felizzását gyakran felidéző arcáról kapta az egyik becenevét is: Osram). Ha azt vesszük, hogy az előző évezred még élő és aktív győztesei már aligha fognak a klubfutballban gyűrődni (Giovanni Trapattoni ír, Fabio Capello orosz, Louis van Gaal holland kapitány), akik pedig nem válogatottnál dolgoznak, azok egzotikus tájakon kamatoztatják a tudásukat és bankszámlájukat (Guus Hiddink Dagesztánban, Ljupko Petrovics Kazahsztánban, Marcello Lippi Kínában), nyílt a verseny.

Fergusonnak lett volna esélye jövőre beállítani a rekordot, ám ő abbahagyta. Ezért tehát leginkább Ancelottira, Mourinhóra vagy Rafa Benítezre várhat ugyanez a feladat – 2018-ban, 2019-ben vagy 2020-ban. És ha így lesz, azt remélhetőleg még Heynckes is láthatja.