Akik nem követik a magyar atlétikát, nincsenek benne a sportágban, és nem ismerik különösebben annak erőviszonyait sem, nagy valószínűséggel még azokból is elismerést váltott ki, hogy a magyar válogatott a madridi csapat Európa-bajnokságon viszonylag izgalommentesen kiharcolta a bennmaradást a kontinens legjobb csapatai között. Értsd: nem kellett még az utolsó versenyszámnál is a körmünket rágnunk (legalábbis nem tövig).
A magyar atlétika helyét most a kontinens elitjében senki sem kérdőjelezi meg, ami azért is nagy szó, mert a sportág az elmúlt évtizedekben viszonylag kevés olyan kiemelkedő sportolót tudott felmutatni, aki a nemzetközi elitbe tartozott.
A szintlépés viszont már nehezen megkérdőjelezhető, a madridi bennmaradás ugyanis azt jelenti, hogy itt már nem egy-két kiugró eredményről van csupán szó, hanem a hazai sportág képes tartani egy magas szintet, és hogy a magyar atlétika jól tudott sáfárkodni a 2023-as hazai rendezésű világbajnokság nyújtotta lehetőségekkel, nemcsak növelni tudta, de meg is tudta erősíteni a már létező bázisát.
Szerintem ebben a csapatban még mindig van potenciál, biztos vagyok benne, hogy nem ez volt a csúcs. Ezt arra alapozom, hogy egyrészt mindenki akkor tudta kihozni magából a legjobbat, amikor arra a legnagyobb szükség volt – lásd még: országos csúcsok, egyéni rekordok, idei legjobb eredmények. Másrészt, hogy bár az atlétika egyéni sportág, a magyar sportolók újra bebizonyították, hogy igenis lehet és tudnak küzdeni egymásért, és ha kell, még egy országos bajnok rúdugró is bevállal egy futást, miközben a célja csak az lehet, hogy egy pontot szerezzen, és végig az jár a fejében, hogy a csapat sorsa akár ezen az egy ponton is múlhat.
Mert ez a közel ötven sportoló ezúttal tényleg úgy nézett ki, mint egy igazi csapat.
Az eredményük pedig nagyon is reális, súlya van. Atlétikában ugyanis nem lehet mismásolni, magyarázkodni, bírózni, a külső körülményeket hibáztatni, másra mutogatni. Az eső mindenkinek esik, a szél mindenkinek fúj, az óra mindenkinek ugyanúgy jár, az 570 centi mindenkinek 570 centi, a 11.06 az 11.06, a 44.84 pedig pontosan 44.84. A számok nem hazudnak, a rekortánon vagy a dobókörben pedig már mindenki csak magára számíthat.
Ami egyben azt is jelenti, hogy nem lehet a szerencsére, a csillagok szerencsés együttállására fogni, hogy bent maradtunk az elitben. Azért vagyunk ott, mert jelenleg oda tartozunk. Hát élvezzük: megdolgoztunk érte.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!