Világos Adriana: Bízom benne, hogy 2028-ban már az olimpiai aranyért küzdhetek

– Hogyan telik a pihenőidőszak?
– Nagyon jól, egy kicsit fáradt is vagyok, mert az olimpia után sok versenyem volt, rövid idő alatt hosszú utakkal – válaszolta a 20 éves, verbászi születésű Világos Adriana. – Egyelőre itthon vagyok Kishegyesen, de nemsokára indulunk nyaralni Törökországba. Ideje már, hogy egy kicsit kiszakadjunk a hétköznapokból.

– Korántsem hétköznapi, ahogyan zárta a szezont. Mi okozta a felszabadult versenyzést az olimpia után?
– Nagyon csalódott voltam, hogy az olimpián nem sikerült akkorát dobni, mint ami bennem volt, és ezért kiestem a selejtezőben. Elhatároztam, megpróbálom a hátralévő versenyeken kihozni magamból a maximumot. A motivációmmal nem volt baj, sikerült jó eredményekkel befejeznem a szezont. Lengyelországban megnyertem az első Gyémánt Liga-versenyemet, erős mezőnyben 65.60 méteres egyéni csúccsal győztem. A japán Haruka Kitagucsin és az ausztrál Mackenzie Little-en kívül mindenki ott volt, aki számít. Aztán Zágrábban tovább javítottam az országos csúcsom, és a brüsszeli Gyémánt Liga-döntőben is második lettem. Ezeknek az eredményeknek köszönhetően más szellemben vágok neki az újabb felkészülésnek.

– Mi történt Párizsban? Nagyok voltak az elvárások?
– A mai napig nagyon sokat gondolkodom rajta, mi történhetett. Eddig még nem találtam rá logikus magyarázatot, de valószínűleg mentálisan nem álltam készen az olimpiára és az azzal járó felhajtásra. A selejtező előtti bemelegítésem során nagyobbat dobtam, mint ami aztán a három dobásomból a versenyen kijött. Az első kísérletemnél talán eggyel később kezdtem a keresztlépéseket, mint kellett volna, az utána lévő két dobásomat pedig elizgultam. A következő időszakban próbálok javítani a mentális állapotomon is, járok sportpszichológushoz, hogy a jövő évi világbajnokságra még erősebb legyek.

– Hogyan lett ennyire fiatalon ennyire sikeres gerelyhajító? Mit kell tudni a kezdetekről?
– Egy vajdasági községből, Kishegyesről származom, itt élek, és itt edzek a mai napig. Kézilabdával kezdtem, az atlétikával a testnevelőm, Halász Zoltán révén ismerkedtem meg. Erős dobásom volt, ezért beneveztek egy vortexversenyre, innentől a többi már jött magától. Édesanyám, Világos Györgyi az edzőm, aki nélkül nem tartanék itt. Kezdetben semmilyen feltétel nem volt adva az edzéshez, de aztán a szerb szövetség és az olimpiai bizottság támogatásának is köszönhetően egyre jobb körülmények között készülhettem. Van egy saját dobócsíkom a helyi focipályán, építettek egy edzőtermet kifejezettem olyan eszközökkel, amelyek nekünk kellenek. A helyi általános iskolával is jó a kapcsolatunk, hétközben vannak időpontjaink, de hétvégenként és ünnepnapokon is korlátlanul használhatjuk a tornatermet is, ezen kívül néha Topolyára járunk futóedzésekre. Szóval a közösségünk százszázalékosan támogat minket.

– Milyen az atlétika helyzete a Délvidéken?
– Szerbiában már elkezdődött az atlétika népszerűsítése, de úgy érzem, hogy a Vajdaságban még van hova fejlődni. Az új klubunk, a Topolyai SC is nemrég alakult meg, egyelőre kevés tagot számlál, de reméljük, hamarosan itt is lehetősége lesz a fiataloknak nagy számban elkezdeni a sportágat.

– Mekkora figyelmet kapott, hogy húszéves korára már két felnőtt Eb-ezüsttel és két U20-as vb-címmel büszkélkedhet?
– Az természetes, hogy „falun” mindenki ismer mindenkit, ez a mi kis közösségünkben sincs másképp. Sosem voltam oda a pluszfigyelemért, de idén már máshol is felismernek. Egyre több rendezvényre hívnak, akár csak azért is, hogy a fiatalabbaknak beszélhessek az élményeimről. Ez jólesik.

– Az elmúlt években érkezett bármilyen megkeresés a Magyar Atlétikai Szövetségtől, hogy magyar színekben folytassa a pályafutását? Milyen gyakran versenyez Magyarországon?
– Közvetlen ajánlat nem volt, de amikor kisebb voltam, sokat jártunk Magyarországra versenyezni. Amióta csak a MIR-szisztéma szerint lehet nevezni a versenyekre és megszűnt a helyszíni nevezés, külföldiként megfelelő kód hiányában szinte lehetetlenné vált a részvétel, ezért mostanában nemigen szoktam arra járni. Volt egy meghívásos viadal, amelyre sajnos nem tudtam elmenni, de a jövőben biztosan versenyzek Magyarországon is.

– Mi kell ahhoz, hogy  hosszú távon ezen a szinten teljesítsen? Hol látja magát 2028-ban?
– Remélem, akkor leszek karrierem csúcspontján, az olimpiai aranyért küzdhetek Los Angelesben, és boldogan jöhetek haza. Ehhez mindenekelőtt az kell, hogy az egészségem rendben legyen, elkerüljenek a sérülések, ehhez egy jó orvosi csapatot kellene kialakítani. Maradéktalanul bízom az edzőmben, anyukámban, aki eddig is a helyes utat jelölte ki nekem.