Schmidt Ádám: Azt szeretnénk, hogy minden magyar büszke lehessen a budapesti atlétikai világbajnokságra

– Államtitkárként mennyi időt tud szakítani sportolásra? Segít a stresszoldásban?
– Nem lehettem hivatásos sportoló, mert a szüleim másként döntöttek, de az elmúlt negyvenhárom évben mindig az életem része volt a sport – mondta a Nemzeti Sportnak Schmidt Ádám sportért felelős államtitkár a Nemzeti Atlétikai Központban. – Amikor sportoló nemzetről beszélünk, az azt jelenti, hogy szeretném, ha minél több honfitársunk élete része lenne az állandó testmozgás. Amikor elkezdtem az államtitkári szolgálatom, az első egy-két hónapban olyan sok volt hirtelen a feladat, hogy sajnos elhanyagoltam a sportolást. Három hónap után viszont éreztem, hogy így képtelen vagyok tovább csinálni. Szerintem az ember mindig arra talál időt, ami fontos neki, reggel is futottam nyolc kilométert. Ez nekem hitelességi kérdés is. Szülőként a gyerekeimnek mondhatom, hogy sportoljatok, de ha nem ezt látják tőlem, az előbb-utóbb visszaüt. Arról nem is beszélve, hogy az embernek a szellemi teljesítménye is sokkal jobb, ha rendszeres sportol.

– Az elmúlt egy évben az atlétika mennyire vette át a szerepet az életében?
– Az atlétika alapsportág, mert olyan mozgásformákat lehet megtanulni általa, amelyeket utána bármilyen más sportágban hasznosítani tudunk. A mi sportirányítá­si filozófiánkban előkelő helyen van, és bízunk benne, hogy a sportok királynője eredményesség szempontjából is előkelő helyet fog elfoglalni a magyar sportban.

– Maga a sportág közelebb került önhöz?
– Bizonyos szempontból igen, de azért gyerekkoromban is volt kapcsolatom vele. A szüleim jóban voltak Schulek Ágostonnal és feleségével, és 1998-ban kivittek a Népstadionba, a hazai rendezésű Európa-bajnokságra, ami óriási élmény volt. Kosárlabdázóként nyolc évet töltöttem a Tüzér utcai Honvéd-sporttelepen, ahol ugyan a Simon János-kosárlabdapályán edzettünk elsősorban, de a futóedzés az atlétikai pályán volt. Szerencsére olyan edzők keze alatt dolgozhattam, akiknek köszönhetően kipróbáltam az atlétika több versenyszámát is, de a testnevelő tanárom is több versenyen elindított. Budapest-bajnokságon hatvan méteres síkfutásban második, kislabdahajításban első lettem, ennyi siker nekem is jutott ebben a sportágban… Gyönyörű megfogalmazás, hogy az atlétika a sportok királynője, mert ebben annyi minden benne van. Aki a sporthoz így vagy úgy kötődik, annak az atlétikával foglalkoznia kell.

– Az elmúlt egy évben minden úgy alakult, ahogy remélték?
– Igen. Talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy olyan emberekkel tudtam körülvenni magam, akikben feltétel nélkül megbízom, a munkatársaim a saját szakmai területükön a legmagasabb szintet képviselik. Sportállamtitkár egy van, de ez csapatjáték. Az egész életemet így éltem le, hogy csak csapatban érdemes bármit is tenni, és ha az elmúlt egy évről kellene bármilyen szempontból számot adnom, azt mondanám, hogy fantasztikus csapatot hoztunk össze.

– Az atlétikai világbajnokság kapcsán mi volt a legnehezebb feladat, amit meg kellett oldani?
– Egy új létesítmény mindig sok kérdőjellel és kockázattal jár, ez mindig nagy kihívás. Nem próbálhattuk ki, hogy az atlétikai központunk egy ekkora eseményen, mint a világbajnokság, hogyan működik, hiszen erre nem volt lehetőség. Továbbá Schmidt Gábor helyettes államtitkár úrral és Németh Balázzsal, a szervező cég vezérigazgatójával az első perctől eltökéltek voltunk, hogy olyan világbajnokságot rendezzünk, amely felejthetetlen élményt nyújt mindenkinek, és amely több, mint kilenc nap sport. Rengetegszer választottuk a nehezebb utat, könnyebb dolgunk lett volna, ha nem vágunk bele a Hétköznapi hős- és a Sulihős-programba, vagy nem állunk elő azzal az újítással, hogy az éremátadó külön helyszínen, a Medál Plázában legyen. Szurkolói zónákat hoztunk létre, rengeteg aktivitással. A szervezésben részt vevő Budapest 2023 NZrt.-vel és a Nemzeti Rendezvényszervező Ügynökséggel úgy érzem, megtaláltuk azokat a metszéspontokat, hogy ki hol tud a másiknak segíteni. Köszönet ezért az együttműködésért. Az életfilozófiám az, hogy tegyünk bele mindent a közös zsákba, amit csak tudunk, és úgy vélem, ez most megtörtént.

– Ez az első olyan hazai sportrendezvény, ami több mint egy világverseny, a felvezető kampánnyal, a szurkolói zónákkal más szintre emelkedett a rendezés. Innentől ez lesz az etalon?
– Amikor tavaly májusban felállt az államtitkárság, egyöntetű álláspontot képviseltünk abban, hogy a jövőbeli hazai sportesemények adjanak többet, mint néhány napnyi versenysportot. Szeretnénk, ha az eseményekkel minél több embert ösztönözni tudnánk arra, hogy legyen élete része a mozgás. Ezt célozta a vb előtt a Hétköznapi hős- és a Sulihős-programunk. A világon egyedülálló módon kedvezményesen vehettek jegyet azok, akik igazoltan sportoltak ezeken a rendezvényeken vagy teljesítették az egyéni kihívásokat. Az életminőség javítása mellett nekem meggyőződésem, hogy mindez azért is fontos, mert az atlétikai világbajnokság is más élményt nyújt annak, aki, mondjuk, már életében legalább egyszer megpróbált lefutni sprintben száz métert. Így sokkal személyesebb az élmény, mintha az ember egyszerűen csak megveszi a jegyet, kimegy, megnézi és hazamegy.

– Mi lesz a Nemzeti Atlétikai Központtal a vébé után? Itt tényleg az sportol, aki akar?
– E tekintetben megkérdőjelezhetetlen az álláspontunk: mindenkinek elérhetővé akarjuk tenni a létesítményt, hasonlóan a Margitszigethez. Budapestnek ebben a régiójában nincs ilyen volumenű sportlétesítménye, és ezt ki kell használnunk. A vb után visszaadjuk a kivitelezőnek a stadiont, amely a mobil lelátókat visszabontja, egyúttal olyan panoráma futókört alakít ki, ami szerintem az egész világon egyedülálló. A sportpark szintén remek helyszín a mozgásra, a szabadidő aktív eltöltésére. A vb-t követően lesz kész a koncepció, hogy utána hogyan töltsük meg élettel a létesítményt és környékét, ami legalább akkora feladat, mint hogy a világbajnokság jól sikerüljön.

– Van, vagy volt a múlt nagyjai közül kedvenc atlétája?
– Az 1988-as szöuli olimpiát nézve elsírtam magam, amikor Ben Johnson nyert, de az a kép maradt meg bennem leginkább, amikor a reptéren megállítják a rendőrök, közölve, nem hagyhatja el az országot. Nagyon szerettem Carl Lewist és Michael Johnsont, és egyszer, ha az élet megadja, Usain Bolttal is szívesen válta­nék néhány szót. Halász Bencével többször beszélgettem, nagyon vagány srác, az összes magyar indulóval, Kozák Lucával, Márton Anitával és a többiekkel együtt neki is nagyon szurkolunk. Szerintem Bence az első hat hely bármelyikén végezhet, a kalapácsvetés augusztus 20-i döntőjére már alig van eladó jegy. Telt ház lesz, és valahogy el kell fújnunk azt a kalapácsot minél messzebbre…

– Államtitkárként is megmaradt önben a sportrajongó?
– Még inkább azzá váltam, mert sokkal mélyebbre látok. Jobban értem az összefüggéseket, hogy miként működik a sport, akár egyesületi, akár szövetségi szinten, vagy a sportirányítás területén. Ez nemhogy csökkentette volna a lelkesedésemet, inkább növelte. Hogy szurkolóként hogyan bírom? Az már nehezebb, főleg ha az ember személyesen is ismeri a kiváló magyar sportolókat.

– Támogatná esetleg a kislányai atlétikai próbálkozását, akár a kajakozás és kosárlabdázás rovására?
– Abban egyetértettünk a feleségemmel, Katicával   (Kovács Katalin, háromszoros olimpiai bajnok kajakos – a szerk.) , hogy mindenképpen tanuljanak meg úszni. Luca ötödik éve úszik, versenyekre jár, nagyon ügyes, lehet, jó géneket örökölt (nevet). Julcsi pedig ősszel kezdi. Mi, szülőként csak ahhoz ragaszkodunk, hogy a rendszeres sportolás az életük része legyen. Látom, hogy Luca korosztályában nem tudnak mit kezdeni a gyerekek a fölösleges energiájukkal, ha nem tévéznek, nyomogatják a kütyüket, szétszedik a lakást. Amikor Luca hazajön a két és fél órás úszóedzésről, bedől az ágyba, altatni sem kell. És az iskolában is jobban teljesít. Nekünk az a legfontosabb, hogy a gyerekeinkben legyen belső igény a sportolásra.

– Mivel lenne elégedett augusztus huszonhetedikén este tíz órakor?
– Több fontos visszajelzést vár ilyenkor az ember. Az egyik a nemzetközi szövetség vezetője, Lord Sebastian Coe visszajelzése, akinek az elismerése nagyon boldoggá tenne bennünket. Fontos, hogy a külföldi turisták is jó hírét vigyék az országnak, de egyik legnagyobb vágyunk, hogy nemzetiségtől függetlenül, aki kilátogat a világbajnokságra, életre szóló élménnyel gazdagodjon. Olyan világbajnokságot szeretnénk rendezni, amire minden magyar büszke lehet. A legnagyobb hozadéka pedig természetesen az lenne az eseménynek, ha utána minél többen éreznék úgy, hogy érdemes futócipőt húzni. Bizakodunk, már több mint háromszázezer jegyet eladtunk. Tudom, hogy a magyar ember szereti és érti a sportot, szeretném, ha ezt a világ is látná.