Atlétikai vb: Az utolsó százon szinte megsüketültem – Krizsán Xénia

– Mire emlékszik az utolsó versenyszámból, a nyolcszázas futásból?
– Mindenre! – vágta rá Krizsán Xénia, az MTK Budapest világbajnoki negyedik helyezett hétpróbázója. – Előtte nagyon izgultunk Nemes Ritával, hogy neki kell még veselkednünk a távnak, szerettünk volna már túllenni rajta. De amikor beléptem a stadionba és felálltam a rajthoz, teljesen megnyugodtam, mert tudtam, hogy mindjárt vége, ez lélektanilag fontos pillanat. Az utolsó százon szinte megsüketültem, a dobhártyám majdnem beszakadt, akkora volt a szurkolás, hogy a futásomra is hatással volt, mert arra gondoltam, hogy ez az üdvrivalgás nekem szól. De tudtam, mi a feladatom, hatszáz méterig hoztam azt az időt, amit kell, az edzőm, Szabó Dezső pedig azt mondta, hogy az utolsó kétszáz méter már menni fog, bármennyire is fáj.

– Az első napja nem volt kiemelkedő, de nem is volt rossz, nyugodtnak tűnt. Biztos alapot adott?
– Igen, egyedül a vége, a kétszáz méter nem sikerült olyan jól, emiatt volt bennem egy kis csalódottság, de úgy voltam vele, hogy másnap még van három verseny, ott sokat javíthatok. Azért is maradtam nyugodt, mert nagyon élveztem, hogy a pályán lehetek, csak az volt bennem, hogy szeretnék még jobban teljesíteni, mert nekem általában a második az erősebb napom. Biztos voltam benne, hogy feljebb jövök az összetettben, nem voltam messze az álmomtól, a nyolcadik helytől.

– Mi volt az oka, hogy másnap olyan nagyszerűen versenyzett?
– Pedig kifejezetten nehezen ébredtem, úgy éreztem, még tudnék pihenni, sőt, később, a bemelegítés közben is álmoskásan mozogtam. Amikor bevezettek a pályára, kicsit izgultam is, hogy ebből mi lesz, de a közönség megadta a hangulatot, az ugrásoknál a nézők töltöttek fel energiával. Ha az összes számot vesszük, a távolugrásnál segített legtöbbet a magyar közönség, és akkor is volt rá a legnagyobb szükségem, mert biztos voltam benne, hogy a távol lesz a legfontosabb versenyszám, ott fog eldőlni minden.

– Tavaly a eugene-i világbajnokságon mindhárom ugrását elrontotta. Megfordult a fejében az eset?
– Szerencsére a pályán már nem. Az első ugrásomnál nagyon jó volt a nekifutásom, de berogyott a lábam, ezért nem repültem messzire, a másodiknál viszont már figyeltem, hogy ne kövessem el ugyanazt a hibát. Sikerült is, ráadásul megfelelő szél volt, és jól fogtam deszkát. A harmadik kísérletre már ki sem mentem, mert úgy éreztem, a másodiknál mindent kiadtam magamból, nem tudnék nagyobbat ugrani.

– Világversenyeken régebben többször is önben maradt a kiugró eredmény. Nem érzi úgy, hogy a sors most mindent visszaadott?
– Kicsit valóban így gondolom, de az a legszebb, hogy egy ilyen év, egy ilyen felkészülés után voltam képes erre az eredményre. Bevallom, meglepett, a férjemmel előtte beszéltük is, hogy csoda lesz, ha sikerül. Erre éppen most jött össze!

– Nem érezte hiányát annak, hogy keveset versenyzett az idén?
– A hétpróbaversenyek hiányát nem, de egyéniben igen, csak gáton, magasugrásban és súlylökésben volt egy-egy versenyem, azok sem sikerültek jól, nem adtak nagy önbizalmat. Az utolsó hetekben az edzés jól ment, akkor már elhittem, hogy nem vagyok olyan rossz állapotban. Sérülés és betegség miatt idén heteket kellett kihagynom, ami rengeteg, főleg a versenyszezon közepén. Amikor már éppen formába lendültem volna, visszaestem, és kezdhettem mindent elölről.

– A nyolcszázas futás után egy percig bronzérmesnek írták ki. Ezt hogyan kezelte?
– Nem hittem el, legfeljebb egy pillanatig, de éreztem, hogy valami nem stimmel, mert láttam, hogy a holland Anouk Vetter pontszámát még nem írták ki, ő ugyanis később ért be. Csak feküdtem a pályán, teljesen kivoltam, mert nagyon kifutottam magam, és jó volt túl lenni rajta. Előtte számolgattam, hogy akár a negyedik hely is összejöhet, de annyira távolinak tűnt, mert három összetett helyet azért nem nagyon szoktak javítani az utolsó versenyszámban. Nem vagyok csalódott, legfeljebb azért lehet bennem hiányérzet, mert nem szereztem egy ponttal többet, és akkor meglenne az olimpiai szintem. De lássuk be, az első nap után, sőt még a nyolcszáz előtt sem gondolta volna senki, hogy végül negyedik leszek.

– Klubtársával, Nemes Ritával húzták egymást?
– Nagyon jóban vagyunk, most is folyamatosan biztattuk egymást. Olyan jól éreztük magunkat, hogy a végén alig akartunk lejönni a pályáról, kiélveztünk minden pillanatot. Nekünk annyiban volt jobb helyzetünk a többi magyar atlétánál, hogy mi hétszer jöhettünk vissza, így hétszer tapsolhatott nekünk a közönség.

– Említette a jövő évi párizsi olimpiát. Mit jelent, hogy csak egy ponttal maradt le a szintről?
– Egyelőre a világranglista alapján tudok kijutni, de jól állok, már a fedett pályás országos bajnokságon elért átlagos teljesítménnyel is kijuthatok, mert ez a világbajnoki negyedik hely rengeteg többletpontot ér. Ezt az eredményt már nem tudják elvenni tőlem, és jövőre szeretnék visszamenni a kedvenc versenyemre, Götzisbe. Szóval mondhatjuk, hogy fél lábbal már Párizsban vagyok. Most következik egy hét pihenés a világbajnokság végéig, a héten még elmegyünk a nővérem esküvőjére, az a nap az övé, de azt leszámítva mindennap szeretnék kijönni szurkolni a többieknek.