Nyolcvan éve született a római olimpia hősnője, Wilma Rudolph

A melbourne-i váltóbronz után Wilma Rudolph Rómában háromszor állt a dobogó tetején (Fotó: AFP)

Tizenkét éves volt, amikorra újra megtanult járni. Nem futni, járni. Ahhoz képest, hogy húszéves korában őt ünnepelte a világ, az első tizenkét esztendő folyamatos harc volt az életben maradásért, majd a teljes emberi létért. Kétkilós testsúllyal született, négyévesen majdnem elvitte egy skarláttal kombinált tüdőgyulladás, majd a gyilkos poliovírustól gyermekbénulást kapott, és csak édesanyja, Blanche (aki ugyanabban az évben, 1994-ben hunyt el, mint a bajnoknő) állhatatosságának, az ortopéd cipőnek és a napi négy masszázsnak köszönhette, hogy nyolc év alatt teljesen felépült. Mrs. Rudolph vitte át nap mint nap a Tennesse állambeli Clarksville-ből jó ötven mérföldre fekvő kórházba, Nashville-be – a legközelebbibe, ahol a magát demokratikusnak hirdető, a második világháborúból a földkerekség első számú uraként talpra álló Amerikában feketéket is elláttak. Édesapja, Ed, a clarksville-i vasúti pályaőr kétszer nősült, összesen 22 gyermeke született, Wilma volt a sorban a huszadik. „Otthon tizenkilencen voltunk gyerekek, s bizony rohanni kellett, hogy amikor asztalhoz érünk, találjunk legalább egy falatot!” – adott később logikus magyarázatot arra, hogy felnőttként mitől szedte úgy a lábait, mint a villám.

„Az orvos azt mondta, sohasem fogok tudni járni. Az anyukám azt mondta, de igen. Én az anyukámnak hittem” – mondta a bölcs Wilma. Aki az összes rá leselkedő tragédiát legyűrte, kisgyermekként még csúnyán begörbülő bal lába kiegyenesedett, és a kislányból sudár, 180 centis tinédzser lett – rögvest el is ment kosárlabdázni. És mellesleg futott. Olyan gyorsan, hogy Ed Temple atlétaedző kiszúrta magának, és dacára a másodévesként egy idényben dobott 803 pontjának, rávette a sportágváltásra. Már 16 évesen (!) bekerült az 1956-os melbourne-i olimpiai csapatba – ezzel ő volt az Egyesült Államok olimpiai küldöttségének legfiatalabb tagja. A tökéletesen váltó britek, valamint az őket lehajrázó Betty Cuthbert Ausztráliája mögött az amerikai 4x100-as váltó harmadik embereként, a régi világcsúcsot beállítva bronzérmet vehetett át az eredményhirdetésnél. (200-on is rajthoz állt, 24.6-tal harmadikként kiesett az előfutamban, holott egy kivétellel az összes többiből továbbjutott volna.) De már ekkor mindenki sejtette, hogy Róma az ő olimpiája lesz.

Miután 18 évesen nem éppen tervezetten szült egy kislányt, Yolandát, a Tennessee Universityn sportösztöndíjat kapott, a kosárlabdával végleg felhagyott, és 1960-ban első számú esélyesként, egyebek mellett Cuthbert 200-as világcsúcsát megdöntve érkezett meg az olasz fővárosba. Wilma Rudolph az 1960-as játékokon 100 méteren kezdett, mind a négy futamát fölényesen megnyerte, az elődöntőben 11.41.es világcsúcsot repesztett, a döntőben elért 11.18 pedig csak a 2.8-as hátszél miatt nem lett újabb rekord. Szeptember 5-én viharos, esős, szembeszeles időben megnyerte az olimpiatörténet egyetlen olyan 200 méterét, amelyen valamennyi döntős gyengébb időt futott, mint a két nappal korábbi selejtezőben (Rudolph elsőre 23.30-as olimpiai csúcsot) – ráadásul másfél órával az elődöntő után. A váltó már csak ujjgyakorlat volt, a változatosság kedvéért itt is az előfutamban futottak az amerikaiak világcsúcsot (44.50), Rudolph természetesen befutóember volt, majd az embertelen, 43 fokos hőségben 44.72-vel győztes váltóval 0.28-at adott az ezüstérmes, 1992-ig utoljára egyesített német csapatnak. A Fekete Gazella becenevet (La Gazzella Nera) az olasz sajtónak köszönheti – ma az ismert aktuálpolitikai környezetben aligha kaphatná meg... –, népszerűsége a játékok után nem ismert határt, városa, Clarksville utcáin hazaérkezésekor ünneplő tízezrek hömpölyögtek október 4-én, a „Welcome Wilma Day”-en.

Róma amúgy is az afro-amerikai sportolók nagy áttörését jelentette. Az első igazi televíziós olimpián már százmilliók láthatták nemcsak Wilma Rudolph, de az ökölvívó Cassius Clay (a majdani utolérhetetlen Muhammad Ali), a kosaras Oscar Robertson (12-szeres NBA-All Star, 1971-ben a Milwaukee Bucksszal bajnok) és a tízpróbázó Rafer Johnson (később befutott színész, az 1984-es Los Angeles-i olimpia lánggyújtója) ötkarikás diadalait. Kell-e mondani, a sportban legalább annyit tettek otthoni elfogadásukért és a feketék jogaiért, mint azok, akik a politika élvonalában harcoltak. Wilma Rudolph ráadásul nem csupán az első amerikai nő, de az első fekete nő is lett, aki egy olimpián háromszor nyert aranyérmet.

Tokió előtt 1963-ban lediplomázott, tanári és edzői oklevelet kapott, Amerika hősként tekintett rá, filmek, könyvek, televíziós szereplések kísérték útját, maga is aktív részese lett a feketék polgárjogi küzdelmének. A világra tett hatása leírhatatlan, a női sportolók közül csak a legnagyobbakéhoz – a műkorcsolyázó Sonia Henie, a szintén atléta Fanny Blankers-Koen vagy az egyaránt teniszező Billie Jean King és Martina Navratilova – mérhető.

Kár, hogy már 1962-ben bejelentette: visszavonul. Huszonkét évesen, egy karrier csúcsán ez nem volt mindennapos döntés, Wilma Rudolph egyebek mellett így indokolta elhatározását: „Ha csak két aranyat nyernék Tokióban, már hiányérzetem lenne. A csúcson szeretném befejezni, mint példaképem, Jesse Owens.” Tegyük hozzá: korai visszavonulása pillanatában 100-on (1961-ből), 200-on (1960) és a 4x100-as váltóval (1961) is világcsúcstartó volt, és további négy számban tartotta az amerikai rekordot...

1961-ben két évre férjhez ment William Ward atlétához, majd az amerikai külügy jószolgálati nagyköveteként 1963-ben bejárta Afrikát, hogy aztán odahaza álljon a feketék polgárjogi küzdelmének frontvonalába. Miután ismét összejött Yolanda apjával, diákkori szerelmével, Robert Eldridge-dzsel kötött újabb házasságot, aminek további három gyermek, Djuanna, Robert Jr. és Xurry lett a gyümölcse – ez a kapcsolat 17 évig, 1980-ig tartott.

Kevéssel édesanyja halála után, 1994 nyarán agytumort és torokrákot diagnosztizáltak nála, és november 12-én elhunyt. Tennessee államban minden lobogót félárbócra eresztettek, egész Amerika tudta, ki az, akiért a harangok szólnak.

„Amikor futok, olyan szabadnak érzem magam, mint egy pillangó” – mondta egyszer. Wilma Rudolph másokat is ezzel a szabadsággal ajándékozott meg.

Wilma Rudolph a római olimpián