Idegesen tépte le magáról a mezét, azonnal tudta: ez az arany ugrott

Bár Usain Bolt a 2009-es berlini világbajnokság után többször kijelentette, a 2010-es évben nem akar újabb rekordokat hajszolni, a szabadtéri idényt egyáltalán nem ebben a szellemben kezdte. Előbb 200-on futotta meg minden idők negyedik legjobb idejét, 19.56 másodperccel nyert a kingstoni versenyen, majd 100-on lett első 9.86-tal a tegui nemzetközi viadalon.

Ebben az évben a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) Golden League-sorozata átalakult Gyémánt Ligává, és világcsúcstartóként Bolt sem maradhatott távol az elitversenytől. A 100 méteres síkfutást az első két állomáson, Dohában és Oslóban még átengedte honfitársának, Asafa Powellnek, ő maga Sanghajban mutatkozott be 200 méteren 19.76-tal.

Edzőjével, Glen Millsszel azt tervezte, hogy ebben az évben végre valóban nyit a hosszabb távok felé, és megcélozza a 400 méter világcsúcsát. Ezért úgy döntött, elindul a csehországi Ostravában 300 méteren, és ha azon a távon sikerül megdöntenie az amerikai Michael Johnson 30.85 másodperces rekordját, érdemes továbblépnie. A kísérlet azonban balul sült el, nem is az esőben futott 30.97-es időeredmény miatt, hanem mert Bolt kisebb Achilles-ín-sérülést szenvedett, s egy hónapot ki kellett hagynia.

Amikor visszatért, úgy látta, mégis inkább a két rövidebb táv az övé, és gyorsan bekapcsolódott a Gyémánt Liga küzdelmébe: 9.82-vel nyert Lausanne-ban, majd 9.84-gyel Párizsban, s itt legyőzte Powellt is. De megkapta az első pofont is, elszenvedte pályafutása második vereségét 100 méteren, fő riválisa, Tyson Gay ugyanis nagyon felszívta magát az elveszített berlini világbajnokság után.

A stockholmi Gyémánt Liga-viadalon találkoztak a vb óta először, és Gay ért elsőként célba 9.84-gyel, Bolt 9.97-tel második lett. Az amerikai először győzte le Boltot 100 méteren, aki azzal magyarázta a vereséget, hogy míg neki kisebb sérülések miatt több edzést ki kellett hagynia, ellenfele jobban fel tudott készülni és jobb fizikai állapotban volt. A svéd főváros nem lett Bolt kedvence, két évvel korábban Powell ugyanabban a stadionban győzte le őt. Gay azzal a lendülettel megnyerte a hátralévő két versenyt Londonban és Brüsszelben, így az élen végzett az elitsorozatban.

„Természetesen volt köztünk feszültség Tysonnal – emlékezett vissza Bolt. – Eleinte, amikor még legyőzött, jó barátok voltunk, de amikor fordult a kocka, és elkezdtem én nyerni, minden megváltozott, nem beszélgetett velem annyit. Ő mindig nyerni akar, ez neki a legfontosabb, de nem szállt el magától, igazából visszahúzódó személyiség, nem szeret annyira emberek közé járni. Sohasem láttam bulizni.”

Bolt éppen riválisa ellentéte: kifejezetten társasági ember, saját bevallása szerint, ha a bulizásért járna aranyérem, azt 2003 óta, amióta vidékről Kingstonba költözött, minden évben neki kellene odaítélni.

Volt azonban egy aranyérem, amelyet nem ő kapott meg, annak ellenére, hogy a futópályán kellett megküzdeni érte. A történet azzal kezdődött, hogy a nemzetközi szövetség új rajtszabályt vezetett be: a világversenyeken az első kiugrás után kizárják az indulót. Bolt remek formában sprintelte végig a szabadtéri idényt, Rómától Monacóig, májustól júliusig senki sem tudta legyőzni százon és kétszázon, és annak ellenére favoritként érkezett a 2011-es tegui világbajnokságra, hogy az éves legjobb ideje egy tizeddel rosszabb volt bomba formában lévő honfitársáénál, Asafa Powellénél.

Úgy is kezdte a világversenyt, mint a címvédőnek kell: az előfutamokban az ő ideje volt a legjobb (10.10), és az elődöntőjét is megnyerte 10.05-tel a francia Christophe Lemaitre (10.11) és a Trinidad és Tobagó-i Richard Thompson (10.20) előtt. A döntőben honfitársa, Yohan Blake és az amerikai Walter Dix között kellett volna futnia, le is térdelt a rajtgép elé, a megszokott keresztvetés után az égre mutatott, hogy lehajtott fejjel várjon a jelre.

A rajt sohasem volt Bolt erőssége, de most olyasmit tett, amit sem előtte, sem utána: jól láthatóan még a pisztoly eldördülése előtt ugrott ki a rajtgépből. Arca grimaszra rándult, azonnal tudta, hogy neki idő előtt véget ért a finálé. Idegesen tépte le magáról a mezét, és a fejét fogva, magát szidva sétált le a pályáról. A falat verte, és annyira felhúzta magát, hogy nem foglalkozott az őt elirányítani akaró önkéntesekkel sem.

Az IAAF új szabálya, amely csak egy rossz rajtot engedélyezett futamonként, azonnal a kritikák kereszttüzébe került, a 2003-as világbajnok Kim Collins, Bolt egykori edzőpartnere úgy jellemezte a kizárást, hogy „szomorú estéje ez az atlétikának”. A döntőt Yohan Blake nyerte meg 9.92-vel, ami alapján bátran mondhatjuk, hogy a formáját a nagy világversenyekre élesítő Bolt elvesztett egy aranyérmet, hiszen ennél biztosan jobbat futott volna.

A 200 méter döntőjére érthetően nagyon felszívta magát, 19.40-nel nyert, három tizeddel maga mögött hagyva a másodikként beérő Walter Dixet. Ezzel Bolt a második sprinter lett a sportág történetében az amerikai Calvin Smith 1983-as és 1987-es sikere után, aki meg tudta védeni világbajnoki címét kétszázon. De a 100 méter kudarca nagyon fájdalmasan érintette.

„Hibáztam, de visszatértem és megmutattam a világnak, hogy még én vagyok a legjobb – mondta a győzelem után. – Nem éreztem nyomást, de kicsit mindig ideges vagyok a kétszáz előtt, szerintem azért, mert ez a kedvenc számom. Az emberek mindig azt mondogatják, hogy legenda vagyok, pedig nem vagyok az. Addig nem, amíg meg nem védem az olimpiai bajnoki címemet. Ha meglesz, na, akkor leszek legenda.”

A hasonló helyzetek mindig feltüzelték Boltot, és a 2012-es londoni olimpián minden a helyére is került. A jamaicai 9.63-as új, máig élő olimpiai csúccsal nyerte meg a 100 métert, és az első atléta lett az amerikai Carl Lewis óta, aki meg tudta védeni címét a legrövidebb távon. Teljesítménye annyira meggyőző volt, hogy riválisai egyetértettek abban, semmi kétség, Bolt minden idők legjobb sprintere, a USA Today napilap pedig „Jamaica nemzeti hősének” nevezte. Főleg miután kétszázon is lesöpört mindenkit (19.32), előtte pedig soha senki sem tudta mindkét távon megvédeni az olimpia bajnoki címét. Blake 19.44-gyel lett második, minden idők legjobb eredményével, ami nem ért aranyat, Warren Weir harmadik helyével pedig a teljes lett a jamaicai dobogó. A célba érve Bolt mutatóujját a szája elé tette, lecsendesítve kritikusait, köztük Jacques Rogge-ot, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnökét, aki korábban azt mondta, Bolt még nem érdemel ekkora elismerést. Majd a kamerák előtt lenyomott öt fekvőtámaszt – az olimpiai aranyai számának megfelelően –, év végén pedig megszerezte első összesített Gyémánt Liga-elsőségét.

Most már a saját mércéje szerint is legenda lett.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. december 14-i lapszámában jelent meg.)