Balaton, szilvapálinka, 90 év, és Európa-bajnok távolugrónk emlékei

– Hogyan vált önből atléta?
– A Békés megyei Békés városából származom, a vallásom révén egyenes út vezetett a gyönki református gimnáziumba, ott érettségiztem. Testnevelő tanáromnak, Juhász Arnoldnak jókora szerepe volt abban, hogy az érettségit követően a fővárosba, az Újpesti Dózsába kerülhettem.

– A lila-fehérek invitálásának voltak előzményei?
– Az érettségi évében, 1948-ban részt vehettem az országos középiskolai bajnokságon, amelyen ott voltak a nagyobb atlétikai szakosztályok megfigyelői, akik árgus szemekkel keresték a tehetségeket. Engem az MTK és az Újpesti Dózsa is hívott, miután 184 centiméteres ugrásommal megnyertem a versenyt. Mivel Újpesten szállást és munkalehetőséget is kaptam, ezért a kérdés gyorsan eldőlt.

– Így a nagy fordulat az Újpesti Dózsánál következetett be pályafutásában?
– Két évig magasugróként versenyeztem, mígnem az 1950-es csapatbajnokságon be nem neveztek távolugrásban is. Miután az egyik kísérletem 730 centiméteresre sikerült, versenyszámot váltottam, és Bácsalmási Péter, Bényi Károly és Kismartoni Károly szakértelmének köszönhetően gyorsan fejlődtem.

– Az edzők támogatták, ön pedig egyre jobb formába lendült.
– Óriási élmény volt 1952-ben Helsinkiben a távolugrás eredményhirdetésekor dobogóra állni, aminek közvetlen előzménye az 1951-ben megrendezett főiskolai világbajnokság volt, amelyen 731 centit ugrottam. A helsinki bronz nekem annak ellenére rendkívül fontos, hogy az országot alaposan elkényeztették a máig csúcsnak számító tizenhat aranyat szerző magyar élsportolók. Nemcsak nagyon örültem a bronzéremnek és a két évvel később, a svájci Bernben 751 centiméteres ugrással kiharcolt Európa-bajnoki győzelemnek, hanem igyekszem őrizni azok emlékét is, akik e sikerekhez segítettek. És azt sem felejtem el, hogy a finn fővárosban a szerencse is mellém állt, hiszen a világon harmadik atlétaként nyolc méter fölé ugró amerikai George Brown három belépett kísérlete miatt nem jutott be a döntőbe.

– Helsinkit követően éveken keresztül a világ élvonalához tartozott.
– Valóban jó átlagot mondhattam magaménak, hiszen 1953-ban négyszer is túlugrottam a Helsinkiben harmadik helyet hozó 730 centis eredményemet, volt 770, 763, 766, 776 centis ugrásom is. Az 1954-es berni 751 centis „aranyugrásom” után 1955-ben a Népstadionban életem legnagyobb eredményét egy hajszálnyi belépés miatt veszítettem el. A szabálytalannak minősített kísérletet csak hosszas kunyerálás után mérték le – 797 centit mutatott a szalag.

– Ezt követően alábbhagyott a lendülete. Mi volt az oka?
– Tüszős mandulagyulladás után tüdő- és mellhártyagyulladás következett, két hónapos kényszerpihenővel. Aztán 1956 tavaszán kiderült, hogy egy régi, elmeszesedett góc miatt feleslegesen tartottam szünetet. Ez a hercehurca annyira megviselt, hogy később már csak árnyéka voltam korábbi önmagamnak.

– De még így is kijutott Melbourne-be, az 1956-os olimpiára…
– A rémálomszerű kiutazás egy hétig tartott, edzés ürügyén csak a futók futkároztak rendszertelenül a repülőterek közelében. Az olimpiai szereplésem szóra sem érdemes. A válogatottságtól 1958-ban, a versenyzéstől 1960-ban kilencszeres egyéni és hatszoros csapatbajnokként vonultam vissza. Miután a Testnevelési Főiskolát és a Rendőrtiszti Akadémiát is elvégeztem, könnyen kaptam munkát. A BRFK közlekedésrendészeti osztályáról 1983-ban alezredesként vonultam nyugdíjba. Az 1987-ben százéves Magyar Atlétikai Szövetség ünnepségei során léptettek elő ezredessé.

– Gyermekei közül a ma 52 éves Csaba a nyomdokaiba is léphetett volna.
– A fiam távolugrásban sem volt rossz – 759 centiméter volt a legjobbja –, de hármasugrásban elért 16.39 méterével még ígéretesebbnek tűnt, talán a 17 méter is túlugorhatta volna. De nem vette komolyan az atlétikát, a Ferencváros focicsapata sokkal jobban érdekelte, bármilyen labdarúgóprogramért lemondott az edzésről, még versenyt is feláldozott egy-egy Fradi-meccsért.

– Korábban szeretett autót vezetni – hódolhat még a szenvedélyének?
– Ezen a téren két csapás is ért az utóbbi években. Előbb a feleségem megvétózta a korábbi gyakorlatot, mely szerint háromévente lecseréltük a Suzuki Ignisünket. 2016-ban pedig önként leadtam a jogosítványomat, mert egyre rosszabbá vált a hallásom és a lábam sem működött már úgy, mint régen. Így most már a lányom nyergeli a családi paripát. Vele tudunk lemenni a Balatonszántódon lévő telkünkre is, ahol egy mini házikó ad lehetőséget a nyári tartózkodásra. Sajnos, a fájós talpam miatt már a Balatonhoz is csak az akkumulátoros kiskocsimmal tudok legurulni. A kertünkben a barackfáink rapszodikusan teremnek, így marad a saját termésből készülő szilvapálinka.

– Kikkel tartja a kapcsolatot a korábbi versenyzőtársai, a régi cimborái közül?
– Nem könnyű a helyzet, hiszen a kör egyre szűkül. Zsivótzky Gyuszi régen itt hagyott bennünket, Kulcsár Gergely Vácra költözött. A legbelső kört ketten alkotják: az egykori 4x1500 méteres világcsúcstartó Béres Ernő és az 1956-ban Melbourne-ben ötezer méteren negyedik helyen célba érő dr. Szabó Miklós, velük évente többször is összejövünk. Már mindketten elmúltak 90 évesek, különösen Béres Ernő van jó állapotban.

– És ön hogy van?
– Hát, az utóbbi egy év eseményeivel nem büszkélkedhetek. Öt különféle műtéten estem át, egyik sem tartozott a könnyed ujjgyakorlatok közé. Most úgy tűnik, nyugvópontra jutott a szervezetem, így reményeim szerint szép nyár elé nézek. Kerülnöm kell a fizikai terhelést, mindent csak komótosan szabad csinálnom. A reggeli után kicsit visszadőlök, majd elolvasom az újságokat, először is természetesen a Nemzeti Sportot. És bármikor, bárhol űzhető szenvedélyem van: rendszeresen játszom a tippmixen, méghozzá alapos előkészületeket után. Pontos statisztikákat vezetek a megtenni kívánt labdarúgócsapataimról. Igyekszem győzelemre játszani, a döntetlen csak ritkán, kétesélynél jöhet szóba.

– Végül csak megkérdezem: a kerek évforduló kapcsán sokan keresték meg gratulációikkal?
– Nem állíthatom. Az atlétikai szövetség küldött egy emléklapot, a MOB és egyetlen egyesületem, az UTE még ennyit sem. Az utóbbi években a legtöbb törődést lakhelyemen, Budapest ötödik kerületében kapom, meglepő, de nagyon jóleső érzés az önkormányzat figyelmessége.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. július 6-i lapszámában jelent meg.)